Szemészet, 1887 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1887-09-18 / 5. szám
83 84 Jelen esetben is ily módon jöhettek létre a leirt elváltó- I zások, azon módosítással, hogy az ütés nem direct elölről, hanem kissé oldalról érte a szemet. Ezt látszik bizonyítani az oldali iridodialysis, hogy a zonula is azon helyen volt teljesen elszakadva. Ha a lencse a zonulából kiszabadúl, úgy saját rugalmassága érvényre juthat, domborubbá válik, iparkodván a gombaiakat megközelíteni. Ezen alakváltozás természetesen meg fogja változtatni a fénytörést, mert az erősebb domborúságú lencsének kisebb gyutávol felelvén meg, a sugarak a retina előtt egyesülnek, azaz a szem azon helyen mintegy myopiassá válik. Bizonyítják ezt az ektopia lentis számtalan esetei, midőn az esetleg lencse nélkül maradt pupillán át eső sugarak úgy töretnek, mintha a szem aphakiás volna, míg a pupilla lencsével ellátott részén áteső sugarak a myopiás szemet utánozzák. így lévén a dolog, mégis a ritka esetek közé tartozik, hogy az ily módon törésében megváltozott lencse hatását cylindricus üvegekkel javítani lehetne. Ezen azonban nem csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a változás nem az egész meridiánban megy végbe, hanem csak ott hol a zonula dirigáló hatása megszűnt, mig az ellenkező oldalon a zonula ép lévén, a lencse törése is rendes. Jelen esetben a fénytörés milyenségében csakis a szemtükörrel való meghatározásra támaszkodhattunk, mert a szem vak volt. A tükör határozottan mutatta, hogy a szem myopiássá, legalább absolut véve, nem vált, mert emmetropiás szem kényelmesen beláthatott. Hogy relativ lett-e a szem közel látó, oly értelemben, hogy pl. az előtt nagyobb fokban hypermetropiás volt, nem tudhatjuk, de tekintve a másik szem hypermetropiás voltát, fölvehető, hogy az említett körülmények folytán előállott myopia jő része a hypermetropia legyőzésére fordíttatott és a szem így vált emmetropiássá. A nagyobb fokú myopia elmaradásában mennyi szerep jutott a zonulából még megmaradt szálak gátló hatásának, megítélni alig lehet. Nem lényegtelen itt ez esetben a teendők kijelölésének kérdése sem. Nem értem ez alatt a szemfenéki változásokat, melyek a felszívó szerelés szükségességét élénken tartják elénk, hanem igenis a libegő lencsével szemben való viselkedésünket. Ha a lencse egy részében szabaddá vált, úgy a szem és a fej mozgásainál mindig mozogni fog, különösen ha még az üvegtest részéről sem talál nagyobb akadályra, midőn az elhigult. Ezen mozgása a lencsének előreláthatólag kárára van a szemnek, részint mert zúz, részint mert a még meglevő részen a zonulát, a corpus ciliarét rángatja. Idegen test gyanánt fog az a szemben viselkedni, így viselkedtek a reclinált lencsék is. Ezért a reclinatio műtété a múlt században és még a jelennek is elején, bár annyi világtalannak adta vissza látását egy időre, mégis egy bizonyos idő után annál biztosabban döntötte őket ismét az örök sötétségbe. Jelen esetben az alsó szálak gátolják ugyan a lencse nagyobb mérvű excursióit, minek megfelelően a veszély is kisebb, de mégis megvannak a vongálás és a mozgással járó veszélyek, melyek ha nem is gyorsan, de mintegy lassan felhalmozva az ingereket, gyulladásban végződhetnek. Mindkét esetben tehát nincs biztonságban a szem; és eljárásunk talán oly módon volna formulázhatő, hogy az első esetben ki kell venni a lencsét, míg a másodikban ez legalább is tanácsos. Indikálttá teszi még a lencse eltávolítását azon tapasztalat is, hogy az egyszer a zonulából, és habár csak részlegesen is kiszabadult lencse, idővel mindig elhomályosodik, mi által a szemet, mely különben ép lehet, vakká teszi, továbbá, hogy a zonulának részleges elszakadása idővel a folytonos rángatódzás által totálissá lehet, mi a lencse teljes luxálásának veszélyét vonja a szemre. Schulek tnr. a jelen eset bemutatásakor, dús tapasztalataira támaszkodva, a lencse eltávolításának szükségét fejezte ki, mely nélkül a szem megbékülésére számítani nem lehet. A beteg a műtétre semmiképen sem állott reá, úgy hogy a bár nagyon érdekes esetről további adatokat nem tudok. 2. T. G. 30 éves földmíves favágás közben bal szemét egy felugrott fadarab megütötte. A beteg elájúlt, de csakhamar magához tért, midőn már szeme megdagadt, vörös volt és látása elveszett. Hideg borogatást használt és a sérülés után harmadnapra kereste fel a klinikát. A szemhéjak mérsékelten duzzadtak, véraláfutástól kékes-vörösek, a bulbaris conjunctiva élénkvörös, helyenkint kis vérzésekkel. A cornea rendes, a pupilla ad maximum tág és figyelmes megfigyelésnél észre lehetett venni, hogy az iris hátrafelé volt göngyölődve, különösen a belső oldalon, hol irist csak mint igen kis szegélyt lehetett látni. A szemfenékből sötétvörös fény jött részleteket nem lehetett kivenni, de az üvegtestben egyes sötét vörös czafatok és apró rögös homályok úszkáltak. A szemfenék alsó részében a lencsének megfelelő szürkés kerek tömeg látszott, melynek hátsó része a szem mozgásaikor kissé libegett, de hátrább nem ment, mely libegéskor a forgási pontot az iris mögött fekvő elülső része képezte. Ha a beteget bárminemű helyzetbe hoztuk, a lencse leirt helyét soha sem hagyta el, legfeljebb a mozgás pillanatában kissé libegett. A ciliaris tájnyomásra érzékeny és a betegnek spontán is igen kínzó fájdalmai voltak. A későbbi időben némi chemosis mutatkozott, mely a halántékra alkalmazott pióczázás után csakhamar eltűnt. Néhány napra a sérülés után a szem vizsgálatánál a lencsét a tág pupilla alsó felébe láttuk beállva, és ezen helyzetben megmaradt ha a beteg hátra is vetette fejét, sőt még ha a tekét gyengén ütögettük is. Az esteli látogatásnál azonban a lencse már ismét visszafeküdt előbbi helyére. A következő napokban pedig egészen tetszés szerint lehetett a lencsét, ha a beteg fejét lehajtotta, majd a pupilla területébe hozni, majd, ha hátra hajtotta, az üvegtestbe sülyeszteni. Miután a szem valamennyire megnyugodott, a részben rögzített, de igen nagy lengéseket tevő lencse eltávolításához kellett fogni, mi a következőképen jól sikerűit. Az erősen len fekvő lencsét csak úgy sikerűit a pupilla területében rögzíteni, ha a beteg felült, fejét mélyen lehajtotta, midőn is egy discissios tűvel a corpus ciliare mögött a szembe szúrtunk és a most elül fekvő lencsét hátulról a tű hegyével a cornea felé nyomtuk. így biztosítván a lencse állását, a beteget óvatosan lefektettük, vigyázván, hogy a tű a lencsét folyton a corneához tartsa. Ezután Beer-féle késsel alul a corneában sebet készítettünk, melyen át a lencsét Förster-csípővel simán kihúztuk. Minthogy a lencsét, hogy biztos helyzetben legyen, hátulról a corneához kellett nyomni, belátható, hogy a sebkészítéskor a késnek a lencse alsó szélébe is be kellett menni, és hogy alúl az irisből is egy kis darabot kimetszett. Az üvegtest egészen hig volt, de a műtét annak jelentékenyebb vesztesége nélkül folyt le. A gyógyulás simán következett be, a pupilla mindig ad maximum tág maradt, csakis az operatiós napon mutatkozott némi kis conjunctivalis vizenyő. A pupilla feltűnő tágságának okát keresve, lehetetlen nem utalni azon tapasztalati tényre, hogy tompa ütések után, majd a szemet is érő erős megrázkódás után, igen gyakran előáll mydriasis, mely az esetek szerint majd paralyticus, majd spastikus természetű. Más természetű azonban azon mydriasis, melyet a sérülés úgy hoz létre, hogy a sphincter az iris lapjára is kiterjedőleg kisebb-nagyobb fokban bereped, mihez még az iris felgöngyölődése, befordulása is hozzájárúl. Jelen esetben is a pupilla nem egyszerűen tágnak mutatkozott, hanem figyelmes vizsgálatnál ki lehetett venni, hogy a sphincteri rész mintegy hátrafordúlt, göngyölődött, mi különösen a belső oldalon oly fokban volt kifejezve, hogy az irisből csak egy kis szegélyt lehetett látni. Valószínű tehát, hogy a sphincter több helyen berepedt, a belső oldalon talán erősebben, midőn is a hátragöngyölődés könnyen létrejött, nem lévén lencse sem, mely az irisnek mintegy támaszúl szolgál. Most érkezünk azonban az eset legérdekesebb részéhez, mely abból állott, hogy a szem tensiója tetemesen emelkedett volt. Lawford (Centralbl. 1887. júniusi füzet) egy esetet észlelt, hol a szemet ért sérülés folytán a lencse luxálódott és a tensió emelkedett. Lawford ezt abból magyarázza, hogy a ligamentum pectinatum és Schlemm-csatorna körül sejtszöveti képződés termelődött, mely azután az említett csatornát elzárva a csarnokvíz elfolyását gátolta.
