Szemészet, 1887 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1887-06-05 / 3. szám
59 6o évnél tűrte mindkét szemén hályogvakságát. Fatalisztikus életnézetből, mely izraelitáknál nem ritka, a gyengélkedő asszony sorsába belenyugodott volt és rokonai kívánságának, hogy operáltassa magát, mindeddig nem engedett. Az utolsó időben azonban családjában váratlanúl nehány szerencsés esemény fordult elő, a mi az öreg asszonynak kedélyét annyira felderítette, hogy a rábeszélésék iránt fogékonyabb lett, és végtére, midőn egyetlen unokája fiúgyermeket szült, magát a műtétre eltökélte. Mindkét szemnek túlérett szürke hályogja volt; a későbben megvakult jobb szemé általam operáltatott. Műtét és gyógyfolyamat teljesen kielégítők voltak. Mondhatom, hogy itten már némileg előre sejdítettem, hogy a látási akadálynak eltávolítása után, a látóérzéki benyomások iránt szintén eltompúltnak fog mutatkozni, és magatartása nem azt a kielégítő benyomást fogja gyakorolni rokonaira, melyet várnak. Ez értelemben óvatosságból előre is nyilatkoztam. Nem csalódtam. Már a legelső látási kísérletnél közvetlen a műtét után, daczára annak, hogy az asszony azt mondta, hogy lát, nem bírtam addig várni, míg előmutatott kezemet felismerte és ujjaimat olvashatta volna, annyira habozott. De már az izgatottság nélküli gyógyulás közben a kötésváltoztatások alkalmával figyelmeztetve előmutatott kezemre, ismételve sikerűit az ujjaimat olvastatni és arany gyűrűmet is észrevétetni. Mikor 8 nap múlva a kötést elhagytam, ezek a primitiv látási kísérletek egészen kielégítők voltak. A helyett azonban, hogy a visszanyert látásnak megfelelőleg szabadabban mozogni kezdett volna, az ágyon kivüli beteg a napot többnyire karszékében töltötte; épen olyan csendesen ült ottan, mint a műtét előtt, mikor az ideutazás által kimerült asszonyt néhány napig megfigyeltük; néha, néha felsóhajtozott, szokásból, a mint kérdésemre mondta. Ha szükségleteinek kielégítése czéljából kicsit járnia kellett, inkább tapogatózva mint szemével nézve kereste útját. Az őt sűrűn látogató rokonai is panaszoltak a fölött és bevallották, hogy megelőző figyelmeztetésem nélkül a műtétnek eredményéhez egészen más várakozást kötöttek volna. Azalatt azonban naponta látási kísérleteket tettem a beteggel. Az a gyanú, hogy amblyopiás szemmel van dolgunk, nemcsak a szemháttér ép kinézése által gyengült, hanem bizonyos látási eredmények azt egyenesen megczáfolták Tudniillik kisebb tárgyakat, melyekkel a kórházban kezdettől fogva mindennapi érintkezésben volt, csakugyan igen jól tudott megismerni: így i — i */* m.-nyi távolságból az atropinos üveget, a csöppentő csövecskét, egy darabka pamutot, a kanalat, a villát, védő szemüvegét és több ilyent. Más tárgyakkal szemben, melyekkel vaksága óta még nem érintkezett, sokszor a legnagyobb zavarban volt, kitalálásukon láthatón erőlködött ; nem ritkán egyenesen bevallotta, hogy megismerni nem tudja: így az esernyőmet, keztyűimet, könyvet. Botomra gondolkozás után azt mondta, hogy rőf. Kalapomat, melyet kérdés alkalmával a fejemre tettem, azonnal megismerte, de a következő alkalommal, midőn ugyanez a kalap az asztalon előtte feküdt, nem tudta megnevezni; ellenben mikor kérdeztem, mi van a fejemen, nézett és azt mondta: kalap, pedig nem volt rajta. Mikor legelőször az ablakon kinézett, kérdeztem hogy mit lát. A szemben levő ház előtt néhány fiatal, gömbölyű lombozató akáczfa áll. A beteg gondolkozott, de nem felelt. Csak miután a színre figyelmeztettem, azt mondta, talán fák ? és miután megerősítettem, úgy nyilatkozott, hogy olyan piczike kis fák vannak itt a házak előtt (alig egy méternyi magasnak becsülte feltartott kezével). Lehetetlen itt mindazokat a félreismeréseket leírni, melyeket a beteg előttem még elkövetett, és melyekről az ápolónő is, kinek feladatává tűztem ki a gyakorlatokat folytatni, valamint a betegnek rokonai is jelentést tettek. Mindamellett azonban tapasztalni lehetett, hogy a legtöbb tárgynak képe mégis csakhamar beléragadott a betegnek emlékezetébe, úgy hogy a kórházban 2 */2 heti nyílt szemmel való tartózkodás után a szobában levő vagy a mindennap szolgálatra behozott nagyobb és kisebb tárgyakat elég jól és hamar ismerte meg; de a legnagyobb tárgyakat is, ha valamivel jelentékenyebb perspektives rövidülésben, vagy egyébként szokatlan helyzetben mutatkoztak, többnyire megint nem tudta megismerni. Azonkívül még mindig ügyetlenül és nem szívesen járt. A beteg, ki olvasni ugyan valamikor tanúit, állítása szerint, azt már vaksága előtt nemgyakorlásból elfelejtette; a kórházból távozásakor -)- 10 D. üveggel a horogtábla szerint jó e/18 látóereje volt. Bal szemének műtétét nem kivánta. Még néhány hétig budapesti rokonainál tartózkodott. Optikai felismerő képessége észrevehetően gyarapodott ; de míg magam látogatásaimnál többnyire egészen kielégítve voltam, a rokonok még mindig igen meglepő tévedéseket és figyelmetlenségeket vettek rajta észre. (Ekkor a peripheriás látását vizsgáltam és épnek találtam.) Későbbi értesítések szerint az állapot otthon már nem változott többé észrevehetően; a beteg hályogszemüvegét nem használja, állítólag eleget lát a nélkül is; az utczára nem jár soha, a házban nem rosszul, de keveset mozog, tétlenségben tölti napjait. Az itten közölt esetek nem képezték és nem is képezhették a szó szorosabb értelmében tudományos megfigyelésnek anyagát; és lehet, hogy az elfogulatlan olvasóra nem fogják azt a benyomást gyakorolni, melyet közvetlen észlelésük az én emlékezetemben hagyott. Tény azonban, hogy az illető feljegyzések alkalmával sokkal inkább le voltam hangolva a műtétnek látszólag meg nem felelő eredménye által, semhogy hajlandó lettem volna, a pathologikus jelenség iránti érdekből horderejét túlbecsülni. És most utólagosan sem akarnám értelmezések és odamutatások által az elősorolt tényeknek jelentőségét még jobban szembetűnővé tenni, mint talán mégis azok előtt lesz, kik az operált vakon szülötteknél tett tapasztalásokat az itten leírt látóérzéki nyilvánulásokkal összehasonlítják. Én legalább felteszem, hogy eseteimnél a kétszemű hályogvakság alatt a látóérzék appercipáló centrumában bizonyos fokig visszafejlődés történt, oly irányban, melynek czélja végtére egyenértékű lenne az úgynevezett »lélekvakságnak« azzal a nemével, melyből felfogásunk szerint az operált vakon szülött kiindúl. Mielőtt az itt önként felmerülő kérdést fontolhatnók meg, hogy ezen feltett involutiónál, melynek következménye az optikai emlékképek elszegényülése, az agykéregnek aggkóros elváltozása is vesz-e részt, még számos, az enyéimnél gondosabb, észlelésre szorulunk, és azok közt olyanokra is, melyeket fiatal, ideiglenes vakságban szenvedőknél tettek. Közlemény Schmidt-Rimpler tanár szemhéjtartójáról. Dr. Löcherer Tamás kórházi igazgatótól, R.-Szombaton. Kétségtelenül tény az, hogy a műtétek mai napi fényes sikerei az antiseptikus eljárásokon kívül sok részben a műszerek tökéletesedésének is köszönhetők ; s bár a műtő ügyességétől a legtöbb függ, nem fogja senki sem kétségbe vonni azt, hogy nemcsak a mestertől de a mester eszközeitől is feltételezett a mű tökéletessége. Örömmel fogadható azért mindig, ha szakférfiak az orvosi tudomány műtéti terén a jó eszközöket jobbakkal felcserélni igyekszenek, még akkor is, ha ezen eszközök csak fél sikert értek is el. Nem olvastam e lapok hasábjain s így fel kell tennem, hogy vannak vidéken gyakorló társaim, kik egyszer-másszor specialis téren foglalkozva egyik-másik — a czélnak egészen meg nem felelő — szemész-műszer hiányosságán felakadnak. Ez vezetett ezen kis közlemény megírására. A szemészi műtevések legkiválóbbjáról, a hályog-műtételről van szó. Ki nem tapasztalta, hogy a szürke hályog műtétnek második, harmadik vagy negyedik mozzanatában — többféle okból — üvegtest esik elő s a műtét befejezésének pillanatnyi szüksége áll elő ? Ki nem tapasztalta, hogy ilyenkor a műtevésnél használt Snowden-féle szemhéjterpesztő szárait tágított állapotában tartó csavarka kicsavargatásával annyi idő telik el, hogy az üvegtest a pótolhatlanságon túl kiömlik ? S ki nem tapasztalta azt, hogy a vesztesség oka a műszer nehéz, időt rabló eltávolításában kereshető ? E bajon vélt segíteni Schmidt-Rimpler tanár, midőn szemhéjterpesztőt szerkesztett, melylyel két kellemetlen körülményt akar kerülni. Egyik az, melyet feljebb leírtam, s melyet jól ismerünk ; másik pedig lenne az, mely azonban szerény véleményem szerint nem oly nagy, t. i. hogy a Snowden szárai nem eléggé szilárdúl rögzíthetők, mert a beteg szemhéjizmai néha oly erősek, hogy a szemhéjtartó szárait egymáshoz közelítik s így a műtevéshez szükséges rés nem elegendő. Schmidt-Rimpler tanár tehát műszerénél arra volt tekintettel, hogy egyrészt a szemhéjtartó (tágító ?!) szárai kevéssé legyenek az erős szemizmok által összenyomhatók, a rögzítő ponttól a körülmények és a szükséghez
