Szemészet, 1887 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1887-06-05 / 3. szám
57 58 középkorú férfi mindkét szemén conjunctivitis blen. chronica volt. A jobb szem már évek előtt- tönkrement, a bal szemen a gyuladás subacut lett; vidéki orvostársunk a fájdalom csillapítására cocaint rendelt. A pannussal takart corneában apró genyes beszűrődések képződtek. A cocain néha órákig csillapította a fájdalmat, de ennek elmúltával annál hevesebbek lettek azok. Az orvos és a beteg szorgalmasan csöpögették a cocaint, de az eleinte oly jó hatású szer később semmi hasznot sem hozott. A mikor hozzám került a beteg, az egész cornea már elgenyedt. Meggyőződésem, hogy ez esetben a cocáin okozta a cornea elgenyedését. A cocainnak a cornea betegségeinél is kevés hasznát veszszük. Legyen a keratitis bármiféle fajtájú, a corneában az edényképződést úgy tekintjük mint a gyógyulás kezdetét, s minél bővebben képződnek az edények, annál jobb a prognosis. Tehát ha keratitisnél anaemiát okozó cocaint rendelünk a fájdalmak enyhítésére, úgy a gyógyulást csak akadályozni fogjuk, s ott hol a cornea táplálkozása már a gyuladás miatt is nagyon rossz, pl. keratitis suppurativánál, a cocain azt még fokozni fogja s rövid idő alatt a cornea egészen szétmálik. Az iris betegségeinél alig lesz a cocainnak haszna; az irist alig érzésteleníti; látjuk ezt a hályogoperálásoknál. Kárhoztatom azon eljárást, a mely annyira szokássá kezd lenni, hogy a keratitis és iritiseknél az atropint és cocaint egy oldatban rendelik: ha az atropin solutióba kevés cocaint rendelünk, semmit sem érünk el vele; ha többet rendelünk, úgy az a cornea epitheljének leválása folytán veszedelmes. A mélyebben fekvő hártyákra pl. corpus ciliare, chorioidea és retinára a cocainnak alig van számbavehető hatása. Szemtükri vizsgálatoknál is nagy hátránya, hogy a cornea felszíne érdes lesz s ilyenkor finomabb diagnosist alig tehetünk. Értekezésem lényegét röviden összefoglalva : a cocain a szemgyógyításnál csak rövid ideig tartó érzéstelenítésre használható, csak úgy mint a chloroform a bódításra.; napokig, sőt hetekig használni veszedelmes. t Észlelés kétszemi hályogvakság után. Dk. Szili Adolf egyetemi magántanártól. A vakon született és későbben, kifejlett intelligenczia mellett, látásukat visszanyert egyéneken tett tapasztalások már régóta nemcsak a szemorvosok, hanem a psychologok figyelmét is foglalkoztatják. Chesseldcn-tői kezdve, a múlt század elején, a legújabb korig már egy sora az ide vágó megfigyeléseknek lett összehordva, melyek általában véve eléggé egyeznek meg egymással és már is igen érdekes betekintést engednek az optikai észrevevés, felfogás és felismerés kifejlődésébe. Minden e tekintetben tett megfigyelésnek megvitázhatlan értéke van annak tanulmányozására, miként kezdenek lassankint az épen csak beszerzett és megrögzített új meg új optikai emlékképek ugyanazoknak a tárgyaknak már régóta meglevő más érzékbeli emlékképeivel megegyezni és egybeforrni, hogyan tanulja meg az ilyen látni kezdő a helyes projectiót, a viszonylagos nagyság és távolság megítélését. Igaz ugyan, hogy a legelső és a legfontosabb kérdésnek megoldására ezek az esetek még sem alkalmasak: t. i. annak a kérdésnek megoldására, hogyan jutunk egyáltalában a fénybenyomások kifelé való vetítéséhez. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen operálható vakon szülöttek a teljes amaurosis sötétségéből sohasem jutnak egyszerre látóképességükhez, mint veszem Condillac incrustált embere kivedlésének utolsó stádiumában. Condillac tudvalevőleg egy márványhéjjal borított embert tételez fel, kinek érzékei egymásután szabadulnak meg a fedő kéreg alól és ébredeznek tevékenységre: köztük mint utolsó a látóérzék.1) Mindazok az operálható vakon szülöttek kezdettől fogva már bírnak kisebbnagyobbfokú quantitativ fény- és színérzéssel, mely az optikai projectio bizonyos alacsony fokára is emelkedett. Az a tudat, hogy a fény valami kivülük létező, már vakságuk alatt is megvan, J) Etienne Bonnot de Condillac »Traité des sensations« (1755)Dr. Johnson német fordítása a Kircbmann-féle bölcsészeti művek gyűjteményében, Berlin, Heimann, 1870. sőt a legtöbb esetben némi rudimentális tárgylátás is van.' Emlékezzünk csak arra, hogy a szürke hályoggal vagy látazárral vakon szülött gyermekek nemcsak igen korán ismerkednek meg a fény irányával és fordulnak feléje, hanem sok esetben igen kedvelt mulatságot lelnek abban, hogy kezüket a fényforrás és a szem között ide-oda mozgatva, a szemre vetített árnyékkal játszadoznak. Nem kell kételkedni, hogy ugyanannak az állapotnak bizonyos fokát, a melyben a vakon szülött közvetlen a műtét után van, az által is lehetne előidézni, hogy nem vakon szülött gyermeket olyan körülmények közt elhelyezve nevelnénk föl, hol lehetőleg szűk körből csak lehetőleg kevés és egyforma látási benyomásokat nyerne. Ismernénk is már egy ilyen példát Hauser Gáspár, a hires lelencz tragikus történetében, ki körülbelül 16 éves koráig egy szűk és sötét földalatti kamarában tartva volt. Jelentései a felszabadulása után nyert legelső látási benyomásai fölött oly nagyon közelítik meg azokat, melyeket későn operált vakon szülöttektől hallunk, hogy Wilbrand a minap megjelent könyvében na lélekvakságról« egyenesen ezekhez csatolva sorolja fel. M Csak az nagyon sajnos, hogy szintén épen most legújabban (Wilbrand munkájával egyidejűleg és ugyanabban a városban)jelent meg HauSef Gáspár fölött egy igetí beható, komoly és objéctiv tanulmány alapján készült 2 kötetes munka Antonius von der Linde-tö\,i) a melyben teljes evidencziáig be van bizonyítva, hogy Hauser Gáspár, »a nagy csecsemői, szédelgő és szenvedési legendája koholmány volt. Figyelmet érdemel még az a kérdés, vájjon a dúsan felhalmozott optikai emlékképek, melyek egy életen át gyűjtve lettek, egy soká tartó érzékberekesztés következtében ismét el nem halványulhatnak-e ? Hályogbetegeknél volt alkalmam oly tapasztalásokat tenni, melyek ennek a kérdésnek felállítására némi jogot adnak. Nem történik épen igen gyakran, hogy a hályogműtétet sok éven át tartó mindkét oldali vakság előzi meg. Ilyen esetem volt legelőször néhány év előtt. Egy közel 70 éves asszony 12 évig vak volt, mielőtt megoperáltam. Erősen genyedző caries a bal kéztőn volt az oka annak, hogy a szemműtét oly soká el lett halasztva. Már annak előtte 3 évvel a beteget a kórházba felvettem volt, de Báron kollegám tanácsára ismét műtét nélkül bocsátottam el. Végre 1880-ban a beteget, kinek csontbaja is azalatt antiseptikus gyógykezelés mellett tetemesen javult volt, saját lakásán Dr, Kassai úr segédkezése mellett teljes sikerrel megoperáltam. De nem fogom elfelejteni, minő rosszúl hatott reáfn, midőn betegem, a gyógyulás után, daczára annak, hogy a közönséges primitív látáspróbák egészen kielégítők voltak, egész napon át ugyanazon a széken épen olyan részvétlenűl ült mint éveken át a műtét előtt. A szó szoros értelmében őt a látásra fölszólítani kellett. Bár mindig azt mondta, hogy lát, és csakhamar előmutatott közönséges tárgyakat felismerni tanúit, mégis szobájában hetekig igen ügyetlenül mozgott, rosszabbúl mint a műtét előtt. Már azt gondoltam, hogy rajta amblyopiás szemet operáltam : de a viszonyok lassankint javultak, és körülbelül a 4. hónapban az öreg asszony már igen jól tudta visszanyert látását felhasználni. Egy akkor 12 éves unokafia, ki egyszersmind beteg kezét ápolta, még ma is büszke arra, hogy nagymamáját ő tanította látni. Egy évvel későbben egy új esetben ezekhez némileg hasonlót észlelhettem. Egy 64 éves pórnő, ki három évig mindkét szemén vak volt, a jól sikerűit mindkét oldali műtét után, daczára annak, hogy az elemi látáspróbáknak egészen kielégítő módon felelt meg, alig mutatott némi felelevenedést; csak felszólításra, kedvtelenűl és tapogatózva mozgott a szobában. Sajnálatomra az igen szegény asszonyt a kórházból és így a városból is el kellett bocsátanom, mielőtt eldönthettem volna, hogy ezen sajátságos magaviseleté mennyiben függ a látási benyomások iránti leszállított felfogó képességétől, és hogy idővel az állapot javul-e. Annál szerencsésebb voltam 1885-ben egy harmadik esettel. Egy 69 éves asszony (falusi kereskedőnek felesége) továbbb 61;2 J) Wiesbaden, Bergmann, 1887. Wilbrand az operált vakonszülöttek sorrendjéből egyet kifelejtett, t. i. Hirschberg-nek egy igen szépen észlelt esetét. (Archiv f. Ophthalm. XXI. i. 23—42. 1. Eine Beobachtungsreihe zur empiristischen Theorie des Sehens.) 2) Wiesbaden, Limbart 1887.
