Szemészet, 1884 (21. évfolyam, 1-6. szám)

1884-09-21 / 5. szám

szorgalommal, már akkor sejtette vele, hogy a fiatal orvos egykor hivatva lesz a szemészetet hathatósan előmozdítani.

Arlt-nak tanitványai és. barátjai, kik őt valaha tanítani látták és hallották, mindannyian megegyeznek abban, hogy kitűnő tanár volt; a szónoki beszédnek nem volt ugyan mestere, de midőn a tanteremben előadott, folyékonyan és világosan, nyugodtan majdnem halkan beszélt anélkül, hogy valaha kijavította volna magát. Előadása logikailag tagolt és határozott volt, minden szép mondatfűzés és ragyogó phrasis nélkül; Arit sohasem szakítá félbe előadását élczekkel, sohasem fejező ki magát — a mint megesik — rőfnyi mondatokban, csupán azon czélból, hogy azok végén egy elmés apergu-t alkalmazhasson. Azon volt, hogy rövid definitio segítségével a tanítványnak és a gyakorló orvosnak a betegség lényegéről oly képet nyújtson, mely könnyen megtartható és gyakorlati működésében bármikor érvényesíthető; előadása kellemes fűszerezést nyert kortörténetek elbeszélése által, melyeket tapasztalatainak bő tárházából szedett elő. Ezeket egy cursus alatt többször is ismételte és hallgatóinak újra emlékezetbe hozta, midőn hasonló eset került észlelés alá.

A mesterkéletlenség, mely Arlt-ot magánéletében jellemzi, klinikájában is mutatkozott; a természetellenesség és mesterkéltség környékéből száműzve volt. A világosságot és egyszerűséget, mely előadásaiban uralkodott, általánosan ismert munkáiban is megtaláljuk, pl. »Klinische Darstellung der Krankheiten des Auges« és »Operationslehre« (Graefe-Sámisch-féle kézikönyv) czímű klaszszikus műveiben. Minden munkájában, előadásaiban, vörös fonalként vonul át azon gondolat — melynek 1883. julius 6-diki végbeszédében is nyilvános kifejezést adott — hogy a szembajt nem szabad mint betegséget sui generis tekinteni, hanem ha a kis szervben magában nyilvánvaló ok nincs, akkor a baj megítélésénél és gyógyításánál mindig a többi szerveknek is, vagyis az egész szervezetnek kell szóba jönnie; így scrophulás gyermek conjunctivitis lymphaticájánál nem elégséges calomelt behinteni és atropint becseppenteni, hanem az egész szervezetre kell gyógyszerileg és diaetailag hatni.

Arlt-nak szemrehányást tettek, miszerint kevés súlyt fektetett arra, hogy tanítványait a szemtükri vizsgálatra tanítsa; azonban tekintetbe veendő, hogy először száz vagy több hallgatóból álló auditóriummal ez alig lehetséges, és másodszor az a tény, hogy az a ki csak tanuló korában kezelte a szemtükröt, az néhány év múlva adott alkalommal már ezen vizsgálási módot teljesen elfelejtette vagy a legjobb esetben csak alig megbízható diagnosist állapít meg. Arit arra is kevesebb súlyt fektetett, hogy tanítványait műtökké kiművelje, mint inkább arra, hogy őket a diagnostikában annyira kiképezze, hogy képesek legyenek a typicus kórképeket biztosan felismerni. Egyik beteg sem követelheti a gyakorló orvostól, mondá ő, hogy hályogját kivonja, de mindenkinek jogában áll követelni, hogy neki megmondani tudja, vájjon hályogja megért-e, és vájjon ideje van-e már, hogy a sok mérföldnyire lakó műtőhez utazzék. —- Vizsgák alkalmával a tanulótól mindenek előtt annak bizonyítékát követelte »hogy látni tanult«, azaz hogy minden észlelhető változást meglásson s helyesen felfogjon, azután hogy rationalis therapiát jelöljen ki s nem kevésbbé a prognosist is állítsa fel. Sohasem követelte sok gyógyszernek elősorolását, ő egygyel megelégedett, ha az helyén volt. Semmi sem tette türelmetlenebbé Arlt-ot mind midőn a szigorló czélszerűtlen vagy épen helytelen gyógymódot ajánlott. Egy afféle aggdiák a blennorrhoea neonatorum gyógymódjának kérdésére azt felelte, hogy ő az újszülöttnek mindkét szemét bekötné; így ? kérdé Arit izgatottan, s mit még ? A kérdezett helytelenül felelt. »Úgy, ha ön ezt fogja tenni,« szólt Arit haragosan, »akkor a gyermek vak lesz, az anya is vak lesz, sőt ki tudja ki lesz még vak; és tudja ön ki vakította meg ezen embereket? Ön, az orvos. Menjen!«

Arit tanári hivatásához határtalan szeretettel viseltetett és a tanítást élete legfontosabb s legszebb föladatának tartotta. Hogy mennyire ragaszkodott hivatalához kiviláglik abból, hogy még szünidei és ünnepi napokon is járt a klinikára, hogy ott a betegágynál a hallgatóság szorgalmasabb részének rövid előadásokat tartson; ezen tanítások bensőbb jelleggel bírtak és főleg behatóbb részletekkel foglalkoztak. Ha a hallgatók pár perczczel 12 óra előtt az előadásból elsiettek, hogy a következő óra megkezdése előtt énjüket kielégítsék, pedig még egy vagy két kifejezett eset, melyet

bemutatásnak szánt hátra volt, akkor Arit igen kedvtelen lett. »Uraim«, iparkodott hallgatóit visszatartani, »még nincs 12, maradjanak még egy pár perczig itt, ilyen esetet soha sem látnak többé. Ha typicus esetet hallgatóinak bemutathatott, képes volt esetleges rósz kedvét teljesen vidámra változtatni ; és ha csak kötőhártyahurut volt is, melynek jelenségei szembeötlők voltak, akkor felette őrült annak, ő, a ki ilyen eseteket ezrével látott, hogy hallgatóinak mondhatta: »Uraim, mindazt a mit önöknek a hurutról mondtam, a mai esetben megerősítve találják.« Azután a beteget egyik hallgatótól a másikhoz vezette, mindenkinek minden egyes jelenséget bemutatott, a közben még a betegtől kért bocsánatot a neki okozott fáradságért, mondván hogy »az uraknak is kell valamit tanulni«. Soha sem távoztak tanítványai a kórteremből anélkül, hogy elmondhatták volna, hogy ismereteik ismét valami hasznossal gyarapodtak.

Arit viszonya tanítványaihoz igen benső volt. Klinikájából mindig néhány hallgató kíséretében távozott a közkórház udvarain végig; ily alkalommal az érdekesebb klinikai esetek újból tárgyaltattak, néha napi kérdések is megbeszéltettek. Saját maga ifjú korában szegény lévén és jól tudván mily nehéz, nélkülözések közt tanulmányokat végezni, mindig iparkodott szegénysorsú orvosnövendékeknek nemcsak tanácsosai szolgálni, hanem őket anyagilag is támogatni; több mint egy évtizeden át az »orvosi segélyegyesületnek«, melynek előmozditását nagyon szivén hordta élén állván, jótékonyságáról és a fejlődő orvosok iránti szeretetéről tényleges tanúságot tehetett. Általában a hallgatók iránt különös szeretettel viseltetett; azoknak ünnepélyes alkalmakkor testületileg való fellépte mindig kellemes benyomást tett reá és elégtételül szolgált neki azt mondhatni, hogy jól tudja, miszerint a tanulók őt igazán szeretik. »Tudom« mondá egy ünnepély alkalmával, »hogy engem a hallgatók szívelnek; a tanulók gyermekekhez hasonlók; sokat lehet rajtuk elkövetni, de ők mégis észreveszik, hogy ki van irántuk valóban jó indulattal.«

Vájjon Arit mozgalmas életében mindenfelől és mindenütt a valódi elismerésben részesült-e, nem tudjuk; de azt jól tudjuk, hogy 6700-ra menő tanitványai és hallgatói között kevesen lesznek, kik háládatossággal és örömmel ne emlékeznének azon időre, melyet nála és vele töltöttek. — (Knapp’s Archiv f. Augh. XIII. köt. 2. fűz.) Creniceanu dr.

Jaeger Ede

f 1884. julius 5-ikén.

Dr. Adt.er HANS-tól Bécsben.

Örökre lehunyódott az a szempár, mely ezerek szemének nyújtott segítséget, gyógyulást. Egy ritka jeles ember hunyt el közülünk.

Jaxtthali Jaeger Ede dr. tanár 1818-ban született Bécsben s fia volt Jaeger Frigyesnek, a cs. kir. József-akadémia tanárának, a ki annak idején Európa leghíresebb szemorvosa és legkeresettebb operálója vala. Edének anyja a tudományos szemészet megalapítójának Beer J. G.-nek volt leánya, tehát a bécsi egyetem első szemész-profeszszorának, az előbb a sebészet részét tevő szemészet legelső német oktatójának. Nagybátyja Jaeger Károly is híres bécsi szemorvos vala.

Atyjának vendégszerető házában, a ki a mindenható Metternich herczegnek háziorvosa is volt, már gyermek korában megismerkedett Európa híres embereivel, mert szüleinek termeiben szellemes édes anyja körül századunk első tizedeinek tudós és művészet-kedvelő emberei sereglettek össze. A legnemesebb behatások alatt, mindennemű lovagias műveletekben jártasságot szerezve növekedett a fiatal Jaeger. Már gyermek korában jelen lévén atyja rendelő óráin már abban a korban megismerkedett a kórhatározással, mikor még őt atyja segéde, Sichel *), a hátára szokta venni; még mielőtt orvosi tanulmányokhoz fogott volna, már is olyan ügyes operáló lett, hogy szemműtéteket bízhattak rá.

Ez alapon és ilyen körülmények közt természetes, hogy Ede

A) Később Párisban nagyhírű magán-szemkórházat alapított, melyet most fia vezet tovább. — Szerk.