Szemészet, 1882 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1882-08-27 / 4. szám
— 7i — akadály merül fel. Azon, hogy a képben mi legyen felül, alul vagy egyebütt, az mitsem változtat hogy egyszer tiszta fénytörési beállítással, máskor valamilyen átmetszetű fénynyalábokból, szórtkörösen alakult a kép. A szórtkörök alakjából nem lehet a kép részeinek elrendezésére, és ha a fényalábok belül üresek, többre mint az egyes képpontoknak megkettőzésére következtetni. A tárgyból egyszer kibocsátott sugárnyaláboknak egymás ellenében elhelyezése megmarad mindvégig1), akármilyen lett légyen az egyes fénynyalábokat képező sugarak menetele, — akár olyan, hogy a retinán egyesültek vagy nem, akár olyan hogy közepükből egy részlet útközben feltartatott, mint ez a kettős pupilla esetében történik. A tárgypontoknak elhelyezésétől a lencse irányában függ a képpontok rendezése, míg a sugártörés kedvező vagy zavart menetele csak a kép szabatosságának fokában és az egyes képpontoknak vagy szórtfoltoknak belső módosulásában nyilvánul. Bizonyítja ezt a különbséget a fejtegetésünk kezdetén említett és a 2-ik ábráról leolvasható azon tény, hogy midőn az ernyő (r,) a sugárkeresztezés előtt fogja el a tárgypontból érkezett sugárnyalábot, a szórtkor a pupillának mását fenállóan, — ha a sugárkeresztezés után fogja el (r„) fordítottan mutatja* 2), holott mindakét esetben az egész tárgynak ezen vagy azon alakú szórtkörökből alakúit képe az ernyőn felfordulva mutatkozik. És így nyilván nem a szórtkörök alakja adja a kép általános alakját. Nem új dolgot mondunk, hanem csak a szóban levő külön esetre is alkalmaztatni kivánjuk, midőn kifejtéseinket abban öszszegezzük, hogy a sugárnyaláb irányát a tárgypont szembenállása az optikai központtal, átmetszetének terjedelmét egyrészt az ernyő állása viszonyban a tárgy távolához, másrészt a pupilla nagysága, átmetszetének alakját végre a pupilla adja meg. A kettős pupilla, mint a mondottakból folyik, csak az egyes szórtköröknek valamely darabját semmisítheti meg és a szórtkörök alakjainak bonyolitására vezethet, azonban a képpontokat vagy szórtköröket megillető helyükből nem mozdíthatja el. A kettős pupilla az egyes szórtkörből, két széli darabnak meghagyása útján, látszólag kettőt teremt, de a tárgy képét nem kettőzi, nem ferdíti és nem mozdítja. 3. Kettős pupillánál az egyes szórtkor érzéklése csak a?inyiban más mint az összefolyó pupillánál, a mennyiben a holt helyen az érzéklés hiányzik. A látóhártyán az érzékelés tudvalevőleg annyival finomabb, a visus annyival részletesebb vagy mint mondjuk élesebb, minél kevesebb látóelem (pálczika és csap) vesz részt egy tárgypont képének felvételében. A jó látás érdekében áll hogy egy-egy tárgypont képét egy látóelem vegye fel és projiciálja az agyműködés közbejöttével az irányvonal mentén a tárgypont helyére vissza. így lesz tudomásunk a tárgypont létezéséről és helyéről. Ha ez valamennyi tárgyponttal3) történik, az egész tárgyról helyes tudomásunk keletkezik. Itt azonban szórtkörökről van szó. Természetes, hogy a szórtkörök physikális alakja szerint módoséi a retina ingerlése is, — hogy az egyes tárgypontot a retina úgy projiciálja, mint az a pontnak szórtképe által talált több látóelem helyének és csoportosulásának megfelel, — és hogy a tárgy összes meglátása a szórtkörök alakjától egyetemesen függ. Itt mindjárt szembeszökik, hogy az egyes szórtkor részeit a retina projiciálhatja oda, a hol a tárgypont nincs, a szórtkör alsó részét fel, a felsőt le, közben hézag is lehet a projectióban, a projectió talán épen oda a hol a tárgypont van, nem is vet érzékletet, a projectió az egyes szórtkor alakja szerint a térben megszakított, belül üres is lehet (mint a Scheiner-kisérletnél). Azonban az eltérés az egy*) Más szempont alá esik a sugárnyalábok menetele, midőn azok az úton, vagy annak egyik felében, hasáb erővel vagy elhajlító közeggel találkoznak, pl. félig a pupillát elfoglaló szemlencsével, (melynél két fénytörési rendszer van és mindegyik külün optikai centrummal bír), vagy a lemezekkel Helmholtz ophthalmométerénél, (mely a sugarakat együttesen és nem egymás ellenében tolja) stb. Itt centrált diopteres készülékekről van szó. 2) Mit saját retinánk megint fordítottan mintahogy említettük, projiciál ki a térbe. 3) Tárgypont alatt a retina musivumának megfelelő tárgydarabot és nem mathematikus pontot értve. — 72 — szerűtől és a rendestől csak a szórtkor határán belül történhetik. A bonyodalom (hogy úgy mondjam, a confusió a projectióban) csak a szórtkor által befogott látóelemek csoportján esketik meg. A mi azok körén kívül esik, az zavartalanul, a szokott módon jut érvényre. A nélkül hogy a retinalis projectió kényes kérdéseibe vegyülnénk, bátran állíthatjuk, hogy még ha az egyes szórtkör alakja és projectiója torzult, darabos is, (vagy mint a Scheinerkisérletről mondják, kettős), mégis az egész tárgy főalakja az eredetihez legalább hasonlóan, nem kettősen, a szórtkörök kisebb vagy nagyobb volta szerint nagyobb vagy kisebb darabjaiban felismerhetően és, a mi kérdésünkben fő, a tárgypontoknak egymáshoz való elrendezése szerint a valónak megfelelően érzékeltetik. Ha kérdezzük, hogy tehát hol kezdődik a fordulat abban, hogy kettős pupillával szórtkörös beállítás mellett a kicsi tárgyat megszakadva, a nagyot némileg felületes körvonalakban de helyes alakban látjuk és kisérletileg ernyőn a mondottaknak megfelelő képeket is nyerünk, átalánosságban a felelet nem nehéz. A fordulat már okvetlenül megtörtént két egymást érintő szórtkor közös kiterjedését nagyságban legalább elérő retinalis képen, mert olyan szórtkörök, melyek egymást semmi részükkel sem fedik, az általuk befogott retinalis elemeknek működését sem vegyíthetik egymásba, sem ha kitöltött, sem ha hézagos alakúak. Ámde a legtöbb tárgy, melyet látunk, két egymást érintő szórtkörének területénél nagyobb retinalis képet ad és így a kettőzés kérdése alá sem eshetik. Csak nagyon szórtkörösen álló és nagyon kicsiny tárgyak lehetnek azok, melyeknek véghatárairól jövő fénynyalábok a látóhártyán még egymásba fogódzó szórtköröket képeznek és így a kettőzés kérdése alá jöhetnek. A fenti tétel azonban kizáró jelentőségben csak azt mondja, hogy mily határokon kivül nem lehető többé a kettőzés.1) Positiv értelemben is kell keresnünk felvilágosítást és kijelölni, hogy a szórtkör-érintkezés milyen módozatainál lehető és milyeneknél nem lehető a kettőslátás. Itt mindenekelőtt öntudatunkban kell tartani, hogy tárgynak vagy tárgyrészletnek kettőslátása azt involválja, miszerint a kép érzéklésében közbeeső üres részlet szerepel, azaz hogy a retinakép belsejében nem ingerelt látó elemek is fordulnak elő és hogy ezért a látományban is hézag marad, mint azt pl. a Scheiner-kisérletről mindnyájan oly jól tudjuk. Az épen hangsúlyozott feltételből kiindulva teljesen szabatos természettani feleletet találhatunk a felvetett szűkebb kérdésre. A felelet a kettős pupilla által támadható kettőslátás megítélésére kulcsot szolgáltat és a gyakorlati viszonyokra egyenként alkalmazást könnyen enged. Hézag nem maradhat a projectióban akkor midőn a legszélsőbb szórtkörök a retinán legalább oly messze esnek egymástól, hogy holthelyeik nem vágnak egymásba, — vagy más szavakkal, midőn a tárgy szélső pontjairól származott szórtkörök holthelyei közepükkel legalább oly messze maradnak mint egy holthelynek átmérője. Ennyi teljesen elég, hogy az ilyen szórtköröket szolgáltató tárgy kettőslátása elmaradjon. Ellenben a mint a végső szórtkörök oly közel vannak, hogy holthelyeik egymásba vágnak, a projectióban hézag marad és kettőslátás lép fel.2) A 2-ik ábra megtekintéséből már kivehető a mondottak értelme. Azonban a tárgyunkban döntő tételnek helyességét lapszerinti vázlatban is kimutatni kivánjuk. A 3-ábra két, holthelyével épen érintkező szórtkört tüntet tel és az A szórtkört szolgálx) És azon téves felfogást is megengedi, sőt előidézni alkalmas, mintha nagyobb pupilla miatt nagyobb szórtkörök a kettőslátás területét kiszélesítenék, a mi nincs úgy, mint a továbbiakból érthető lesz. 2) Ha ugyan az egyén azt észreveszi, mi nem mindig talál, mint alább róla szó lesz. 3-ik ábra.
