Szemészet, 1882 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1882-04-30 / 2. szám

35

36

van, a cornea erősen beszüremkedett; beteg fájdalmakról panaszkodik, néha magán kívül van, erősen szomjazik ; hő 39'5- Rendelve lett: a fejre jeges borogatás, belsőleg chininum sulf. 28-ikán este 2 órai rázó hideg. 29-ikén a beteg önkívüli állapotban van, a bőr legkisebb érintése neki fájdalmas, a tarkó izmai görcsösen összehúzódottak, időnként rángások és görcsök jelentkeznek a végtagok, különösen hajlító, izmaiban ; a hő 39’5 ; a kezelés marad az előbbi.

A beteget hozzátartozói a legnagyobb erőszakoskodással korosztályunkról elvitték s 3 órai úton kocsin szállították haza, hol febr. 1 én meningitis tünetei mellett a folvamat letalis kimenettel végződött.

Vannak, esetek feljegyezve, melyekben az extractio egyenes következményekép shock folytán exitus letalis állott be, de a rendelkezésemre álló irodalomban nem találtam esetet, melyben az extractiót követő panophthalmitis okozta volna a halált; ezért tartám ezen esetet közlésre érdemesnek.

A glaucomás porczhártyahomály.

Tudjuk, hogy bizonyos élet- és kórtani elváltozások, melyek a szemteke belszemnyomását fokozzák, egyúttal a porczhártya többé-kevésbbé sűrű, diffus elhomályosodott voltát és fényvesztését vonják maguk után. így ha a szemhéjak erőszakos kitárásánál a tekére nyomás gyakoroltatik, a porczhártya zavarodik ; de mihelyt a külnyomás megszűnik, a cornea átlátszósága csakhamar helyreáll. E változás még jobban tünnik fel a szemműtéti gyakorlatoknál használt sertésszemeken. A cornea átlátszóságának vesztése hullaszemeken ugyan nyomásbeli ingadozások nélkül jön létre, de mégis az említett alakokkal rokonságban áll. Utóbbi tünemény megmagyarázására legjobban Leber tnr. azon nyilatkozatával felelhetünk, melynélfogva halál után a cornea felhámsejtjei fehérnyecseppecskéket választanak ki. Ellenben az előbbeni elhomályosodások okát nem lehet másból mint fénytörési szabálytalanságokból magyarázni, míg a kóros elváltozáson, nevezetesen a nagy belszemnyomással járó glaucomás folyamatokon alapuló porczhártyahomály a fénytörési szabálytalanságokon kívül még a felhámréteg változásaitól is feltételeztetik, mire legelőszőr Liebreich figyelmeztetett (Graefe-Saemisch IV. p. 300.). Az első azonban, ki a cornea felhámrétegében végbemenő elváltozást vizenyőből származónak kinyilatkoztatta, v. Arit tnr. volt; de az ő nézete nem vergődött általános elismerésre, egyrészt mivel a vizenyő boncztani vizgálatok által még nem lett kiderítve, másrészt mert Leber tnr. bizonyos kísérletei, melyeknél ő hiába iparkodott a csarnokvíznek behatolását a porczhártyába kimutatni, az ellen látszanak szólni.

Fuchs tnr. most már előterjesztette a heidelbergi szemészeti gyülekezetnek (Beilageheft zu den Klin. Monatsbl. 1881. p. 73.) azon boncztani leleteit, melyek a porczhártyának glacománál létrejövő elhomályosodását — mit ő röviden glaucomás porczhártyahomálynak nevez — a porczhártya vizenyőjéből magyarázzák. E leleteket rövid összefoglalásban a következő sorok tartalmazzák:

Glaucománál a cornea rendes szilárd és egyenletes szerkezete helyett a porczhártyalemezek közti ürököt tágítva találjuk, úgy hogy az utóbbiak nagyobb és kisebb résszerű űrtereket hagynak maguk közt. Azok majd üresek, majd alvadt vizenyővel telvék s nem ritkán azon finom rostoktól hidaltatnak át, melyek az egyes porczhártj alemezek közti összeköttetést létrehozzák. A rések annál nagyobbak, minél közelebben fekszenek a Bowmanféle hártyához; tehát a vizenyő is annál jelentékenyebb, minél inkább a porczhártyában mellfelé haladunk, sőt néha csakis a cornea mellső rétegeiben mutatható ki.

A Bowman-féle hártyában számos igen finom, sötét vonalak láthatók, melyek abban hátulról mellfelé haladnak; ezek azon idegrostok, melyek nevezett hártyán keresztül a felhámhoz haladnak. Gyakran sikerűi ezen vonalakat hátrafelé valamely kifejezett idegfonalig kisérni. Ép, s csak carminnal festett corneán ezen idegátmeneteket csak nehezen és egyenkint, — míg glaucomás szem porczhártyáján nagy számban és igen jól — láthatni. Ez akkép volna legkönyebben magyarázható, hogy ha felteszszük,

miszerint a Bowman-féle hártyában levő és az idegrostok átjárására szolgáló csatornák szintén tágulva és alvadt vizenyővel telve vannak, mely utóbbi carminnal erősebben festődik mint maga a Bowman-féle hártya s innen van ezen idegek tisztán láthatása.

A nyomásemelkedés összefüggését a kórodailag észlelt és boncztanilag megállapított cornealis változásokkal, Fuchs tnr. következőkép magyarázza meg: Nyomásemelkedés folytán a porczhártya csarnokvízzel átivódása nagyobb mérvben történik, és pedig nagy valószínűséggel a felhám enyvléczein keresztül, mert Arnold, Leber, stb. kísérletei mutatják, hogy a felhám envvállománya hajlammal bír különféle folyadékokkal beivódni. Itt még figyelembe jönnek a legelőször Ciaccio által bebizonyított álhámnak (Endothel) stomatái is. Talán az álhámsejtek alakelváltozásokat is szenvednek, miáltal a köztük levő enyvléczek szélesbülnek; de az is lehet, hogy kóros viszonyok közt egyes álhámsejtek kiesnek, miáltal fokozott mértékben hatolhat a csarnokvíz a porczhártyába.

Minthogy a porczhártya lemezei közé behatolt csarnokvíznek nincs épen oly törőindexe mint e lemezeknek, a cornea zavarosnak mutatkozik. Ha azután a folyadék előrenyomulására már nincs ok azaz a fokozott nyomás csökkent, akkor a széttolt porczhártyarostok ruganyosságuknál fogva megint előbbi helyzetüket elnyerni iparkodnak és így a köztük levő folyadékot megint kisajtolják.

A porczhártya bágyadt kinézése glaucománál Fuchs tnr. szerint szintén folyadéknak előrenyomulása által azaz a Bowmanféle hártya idegcsatornácskáin át történő behatolása által hozatik létre. Előbbrehaladt esetekben, hol a cornea felülete szurkáltnak mutatkozik, a felhámnak számos apró, hólyagszerü felemelkedéseivel van dolgunk (néha keratitis vesiculosa). Végre az idegcsatornába behatolt folyadék az idegekre nyomást gyakorolhat s talán abból volna magyarázható a glaucomás roham alatt tapasztalható érzéketlenség a porczhártya-felületen. *)

Creniceanu tr.

Az artéria centralis retinae embóliájához.

Dr. C. G. HAASE-tól Hamburgban.

Nem tagadhatjuk, hogy a retina és látidegfő táplálási és keringési viszonyaiban léteznek egyes pontok, melyeknek megoldása még eddig nem lett befejezve. Kérdjük pl. mily úton tápláltatik a retina akkor, ha az art. centr. rétin, törzsének embólia által történt eldugaszolása által az egész keringési pálya pillanat alatt elzáratik ? Mert, hogy a retina még ekkor is tápláltatik, belátható annak életben maradásából. Vagy mi okozza azt, hogy jelen volt embólia után, ha a vérkeringés újra teljesen helyreáll is, a látképesség még sem tér vissza ?

Leber szerint a tekét ellátó mindkét véredényrendszer, ú. m. a chorioidealis és retinalis, egyes közlekedő ágacskák kivételével, melyek által a látideggyűrűn összefüggnek, egymástól teljesen el van különítve. A látideg törzse részben az art. centr. rétin, részben pedig a látidegtörzs hüvelyében lefutó és ott elágozó edények által láttatik el. A látideg belépési helyén a sugár- és a látóhártya edények egymással összeköttetnek, a mennyiben itt, hol az ideghüvely a sclerába átmegy, a sugáredények veszik át a hüvelyedények szerepét, a mennyiben több rövid hátsó sugáredény veszi körül koszorú-alakúlag a látideget, ezenkívül ágakat küld az edényhártyához, a látideghez és annak hüvelyéhez. Továbbá az edényhártya széléből számos edény lép a látideg haránt metszetébe.

Ezen különböző a sugáredényrendszerből eredő ágacskák hátrafelé futnak az ideghüvelyhez, innen a látidegnek a foramen scleraeben fekvő részéhez járulnak s végre a látidegfő- és az

*) Egy egyszerű kísérletem a porczhártyának vizenyő által történő homályosodása mellett látszik szólni. Ugyanis sertésszemeken Pravaz-féle fecskendővel kiszíttam a csarnokvizet és a fecskendő tűjének benhagyása mellett glycerint fecskendeztem be. Még akkor is ha igen nagy nyomást gyakoroltam a szemtekére alig szembetűnő homályosodást láttam. Tehát valószínű, hogy hullaszemeken is a csarnokvíz idézi elő a nyomásra bekövetkező porczhártyahomályt. Kevésbbé permeabilis átlátszó olajjal, mint a glycerin az idő rövidsége miatt nem ismételhettem e kísérletet. Ref.