Szemészet, 1881 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1881-12-25 / 6. szám
\ útján tudjuk, hogy alkalmazkodáskor a lencse jobban domborodik, a távolba nézéskor meg ellapul. Ezek az elemek, melyekből az eddig legelfogadhatóbb hypothesis, a Helmholtzé, épült. E szerint az egész sugártest működése az, hogy alkalmazkodáskor összehuzódván a zonula Zinniit ellazítja, a lencse tokja fölszabadul a kifeszítés alól s rugalmasságánál fogva elgömbölyödik; tehát az izomnak működésekor a passiv rész nyugalomba jut, ellenben ha az izom nem működik, akkor meg a lencse tokja feszül ki s ellapul a lencse. E szerint csupán a közeire alkalmazkodás járna izomműködéssel. Ámde izom csak úgy működhetik, hogy hosszában megrövidül s megrövidülése irányában bizonyos munkát végez. Ilyen munka alkalmazkodáskor a gyűrűszerű sugártestnek a lencse széléhez közeledése, megszükiilése; ez a körös Müller-féle izom működése. De váljon a más irányú rostok a körös-izommal együtt működhetnek-e; nincs-e semmi föladatuk a sugár-nyulványoknak; továbbá a körös-izom elernyedése elégséges-e a nagyon rugalmas lencse kifeszítésére; végre nincs-e annak semmi megfejtése, hogy a különböző fénytörésű szemek sugárizmának miért vannak majd az egyik-, majd a másikféle rostjai jobban kifejlődve? A lencse-függesztő rostjai szorosan összefüggenek a sugárnyulványokkal s a zonula soha sem lehel ellazulva. A lencse ellapulását a zonula kifeszülése okozza, közeire nézéskor viszont a lencse megvastagodása húzza magával, feszíti ki a lencse-függesztőt, a mint erről hulla-szemeken is meggyőződhetünk. A lencse rugalmassága oly nagy, hogy hulla-szemben a szintén nagyon rugalmas zonula rostjainak ellenállását legyőzve kidomborodik, élő szembeu azt az ellenszegülést a Müller-féle körös izom összehúzódása győzi le; azonban bajos azt megérteni, hogy mikor az alkalmazkodás izma pihen, miért nem törekszik a lencse is saját nyugalmi helyzetébe jutni, ha csupán a lencse-függesztő rostjai szegülnek ellene. A mint láttuk a körös izom összehúzódásának iránya függőleges a látás vonalára. E körös-izom azonban csak csekély része a sugártestnek, sokkal nagyobb számúak azok az izomrostok, melyek sugarasan térnek szét a sugárizom inas tapadása helyéből s egymással összehurkolódnak. E rostok összehúzódásának közös irányvonala a cornea csúcsára irányúi, mintegy 25—300 szöget képezve a körös-izom irányvonalával, úgy hogy még ha a kettő közt eredőt képzelünk is, még ez is 14—15“ előre irányulás mellett csak az egyenes szűkítő erő gyöngítését jelentené; vagy pedig a szűkülésnek annyira előre kellene irányulnia, hogy közeire nézéskor a szemcsarnoknak majdnem el kellene tűnnie, messzire nézéskor pedig jelentékenyen mélyebbé válnia. A sugaras rostok tehát nem lehetnek a körös-izom segítői. Ha a sugaras rostokat magukat tekintjük, ezek a cornea felé történő közös összehúzódásukkal behorpasztják a sugártestnek az üvegtest felé tekintő oldalát, a mikor a sugártest elülső csúcsa, még nagyobb mértékben pedig a hosszú sugárnyulványok, hátrafelé kénytelenek kitérni, eltávolodnak tehát a lencse szélétől, kifeszítik a zonulának épen ama nyúlványokra tapadó rostjait, ellapítják a lencsét. Minthogy pedig a sugártest mindegyik oromszerű kiemelkedéséből rugalmas kötél nyúlik be az irisbe egészen ennek a pupillái széléig, jól megérthetni, miért tágul a pupilla távolra nézéskor, vagyis a mikor a sugárnvulványok hátrafelé térnek, s miért szükül meg közeire nézéskor. A túlságos kitágulást mérsékelteti az, hogy a sugárnyulványok redőzöttek, a mi másrészt ezek kitérhetésének s összehúzódásának is nagyobb tért enged. Iwanoff szövettani vizsgálatai hathatósan támogatják ez elméletet. Iwanoff ugyanis feltűnő különbséget talált a különböző fénytörésű szemek sugártestének fejlődésében. Myopiás szemekben a Müller-féle körösizom igen gyöngén van kifejlődve, sőt nagyobb fokban rövidlátó szemből egészen hiányozhatik, ellenben a sugaras izom föltűnően erősebben ki van fejlődve, mint emmetropiás szemben. Hypermetropiás szemben pedig még a közepes méretű szemhez képest is erősen fejlődött a körösizom, gyöngébben a sugaras. Továbbá Weiss L. vizsgálatai szerint myopiás szem sugárnyulványai vaskosak, rövidek, széjjelállók, hypermetropiás szemei karcsúk, hosszúak, szorosan egymáshoz simulok. Ez objectiv leletek teljesen egybevágnak a különböző fény— 105 — törésű szemek követelményeivel. Myopiás szem lencséje mindig a domborodottság ellen kénytelen küzdeni, sugárizmának úgyszólván nincs is más föladata, minthogy a lencsét ellapítsa, a távol pontot küllebb juttassa, tehát erős sugaras rostokra van szüksége; nagy fokban myopiás szemnek a közeire való alkalmazkodáskor nincs is szüksége körös izomra, lencséje magától domborodik, mihelyt a kifeszítő izom kissé elernyed. Hypermetropiás szem mindig az alkalmazkodással küzködik, erős körös izomra van szüksége. A folyton szűkre húzódó izom gyűrű megnyujtja a sugárnyulványokat, melyek a szükebb körben szorosabban is sorakoznak, nem húzzák hátra az irist, sekélyebben hagyják a szemcsarnokot, szükebben hagyják a pupillát. Myopiás szemben a tágabb körben távolabb állhatnak a sugárnyulványok, egyszersmind a sugaras rostok folytonos összehúzódása folytán a corneához huzatnak, megrövidülnek, redőkbe szedődve megvastagodnak, hátrafelé kitérvén tágítják a pupillát, hátrahuzzák az irist, mélyebbítik a szemcsarnokot. A sugárnyulványok mozgásának leírt módját már Coccius, Weber Ad., Hjort és Laskiewicz észlelték. Coccius leírja, hogy az alkalmazkodás ernyedésekor először is lelohad a sugárnyulványok duzzadtsága, aztán hátrafelé mozognak a zonulával együtt, csak ezután szélesbedik ki a lencse egyenlítője. A közeire alkalmazkodás idegéül ismert oculomotorius beidegezését tehát a körösizomra kell alkalmaznunk, míg a sugaras izom beidegezését a sympathicusnak tulajdoníthatjuk. Emez talán folytonos tónusos összehúzódásban tartja a távolra alkalmazkodás izmát, a mit aztán akaratunk szerint csökkentünk és fokozunk. Az állandó tónusból megmagyarázhatjuk, miért alkalmazkodik a szem távolra, a mikor pihen ; másrészt kétségtelen, hogy a legnagyobb távolságokba nézés is bizonyos erőlködés érzetével jár, ennek okáúl meg a tónusnak fokozását tekinthetjük. Az oculomotorius területén az izomérzet, jobban ki lehet fejlődve, azért jár a közeire nézés nagyobb erőlködés érzetével. Vannak még meridionálís izomrostok is, melyek annyira megegyeznek a leghosszabb radiális rostok irányával, hogy ezekkel egyenlő működést kell nekik tulajdonítani, a minthogy szintén myopiás szemben vannak legerősebben, hypermetropiás szemben leggyöngébben kifejlődve. Másrészt annyira beleolvadnak a chorioideába, hogy ezek a meridionális rostok képezik tulajdonképen a Brücke-féle tensor chorioideaet. A chorioidea előrészének azonban olyan rugalmas a szövete, hogy a sugártest húzása messzire, az óra serratán túl, nem terjedhet. Ellenben a chorioidea hátsó része nem olyan rugalmas, azért ha a szemteke hátulja kitágul, a tágulás huzó ereje előre jobban elterjedhet, radiális rostok is meridionálisakká nyúlnak, meg a meridionálisak is a nagyobb föladathoz képest megerősödnek. Ezzel megegyezik, hogy nagyobb myopiájú szemek sugárteste az óra serrata felé elhúzódott, fölszínének vájulata nagyobb. Emmert még a zonula Zinnii rostjainak tapadásáról is szól s vizsgálatai alapján azt közli, hogy e rostok egy harmada a sugárnyulványok elejéről eredve a hátulsó lencsetokhoz halad, két harmad részük pedig a nyúlványok hátuljáról ered, s az előbbiekkel kereszteződve az elülső tokhoz tart, így fogják közre azt a tért, melyet némelyek Petit-féle csatornának neveztek el. Csapodi tr. — 106 — A rokonszenvi szemgyuladás származásáról. Leber Th. tnr-tól Göttingában. Leber Th., göttingai tanár két év előtt a heidelbergi szemészeti gyülekezeten tartott előa dásában az érhártyagyuladások kóroktanát a fertőzési elmélet álláspontjáról iparkodott megmagyarázni, és most a rokonszenv i szemlobokat is ezen szempontból veszi tárgyalás alá. Minthogy a belső szemhártyák elrejteződött fekvésüek és így, ha semmi sértés nem történt, a lobgerjesztő ártalmak közvetlen behatása alól mentvék, kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a lobingerek más útakon idéztetnek elő, és pedig főkép a véredények által. A retinitisre vonatkozó, már régóta elismert tétel, mely szerint az majdnem kizárólag más szervek bajaitól, az úgynevezett dyscrasiáktól függ, az érhártyalobokra is kiterjeszthető,
