Szemészet, 1879 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1879-12-28 / 6. szám
87 88 nélkül azon tényleges tüneményekre irányozni fogjuk, melyeket a kétszemmel való látás a kancsalság műtése után felmutat. Azonban nevezetes, hogy az esetek legnagyobb számában a betegek a műtét után semminemű nagyobbszerű változást a látásban nem vesznek észre. Már a műtétnek ezen indoiens elszenvedése a gyanút felkelti, hogy sem annak előtte sem most valódi binokuláris látásról szó sem lehet. Mert csak nem tehetjük fel, hogy a kancsalság megszüntetése után műtét által, mindannyiszor a látszerv a kétszemmel való látás képességébe csakúgy beleugrik. Valószínűnek is látszik, hogy egy látszerv, melynél a valódi binokuláris viszony már régóta fel van bontva és épen a látérzék helyes nevelésére nézve igen fontos hosszú időn át megzavart állapotában megmaradt volt, — ha csak lehetségében van inkább kerülni fogja a fáradságot, melyet neki a látás egy ő rá nézve egészen uj módjának megtanulása nyújtana, és azon mód mellett fog megmaradni, melyben már jártas. Ugyanazon kísérletek, melyekkel a kancsalok kétszemmel való látását vizsgáltuk, itt is alkalmazhatók. Könnyen meggyőződhettem arról, hogy a kancsalok egyszerű látása a műtét után a legtöbb esetben szintén csak kizárási folyamat eredménye. Másrészt pedig azt találjuk, hogy ha az ínmetszés által létrejött uj szemállásból valami az eszmélet figyelmét felkölti, az neki (legalább kezdetben) csak zavart okozhat. A mi főleg abban áll, hogy a beteg kettösképeket lát. Hogy minő sajátságos viszonyuak a legtöbb esetben ezen kettősképek eléggé ismeretes. Oszhajló kancsalság műtése után többnyire keresztezeitek. Ezen voltaképen a divergenczia kórtani jelét főleg a felváltó kancsalság műtése után lehet észlelni, és pedig sok esetben már akkor, mikor a convergenczia még nincsen egészen helyrehozva. Megfordítva a strabismus divergens műtése után hasonnemü kettösképeket kaphatunk. Nagel ki i8ói-ben „a kétszemmel való látásíl czímfi művében a nativismus ellen hatalmas fegyvert emelt, ezen tüneményt, (noha ő addig csak leírásból ismerte), elég helyesen avval magyarázta, hogy az érzéki öntudat (sensorielles Bewusstsein) a műtétről nem vesz tudomást, és ez okból a műtött szemben létrejött reczegképecske, ha az eszmélet felfogásához jut, úgy fog kifelé projicziáltatni, mintha a megfelelő reczegpont még ugyanazon helyzetben volna, mint a műtét előtt. *) Nem csodálkozunk külömben ezen tüneményen. Visszaemlékezünk, hogy felváltva kancsalitóknál ha sikerül vízszintesen előtartott hasábok segítségével kettősképeket előidézni, ezek szintén olyan ellentmondásteljes magatartást mutatnak és pedig már akkor midőn a reczegkép excentricitása még nincsen egészen megsemmisítve. Kétséget nem szenved, hogy ugyanazon körülmények, noha külömböző módon jöttek létre, itt még ott a kettősképek kifelé való vetítését meghatározzák. Amennyire alkalmam volt a kettőslátás e mulékony nemét mütött kancsaloknál vizsgálataim tárgyává tenni, többnyire azt találtam, hogy a betegek kellemetlennek érezték ugyan, de korántsem oly fokban voltak megháborítva mint a szemizom hüdés által okozta kettőslátástól. Nem is mutattak semmi hajlamot, a két képet valahogy egybeolvasztani. Stereoskopbán a 2 látjelt könnyen helyezhettem el úgy, hogy a betegek egy helyen látták, de mindig határozottan egymástól elkülönítve. Még a következőképen is tettem kísérletet. Egy körző mind* két hegyére alkalmaztam egy-egy czélszerfien kimetszett darab kártyapapirt, mely a közepén tű segítségével átlukasztva van. Tartsuk a körzőt úgy, hogy mindegyik szem előtt egy ilyen kártya legyen melyen keresztül legjobban a mennyboltozat felé nézünk, akkor a körző szögletének bizonyos nagyságánál a két fénypont egybeesik és eszméletünkben egybe forr. így szoktuk p. o. a láták egymástóli távolságát legegyszerűbben megmérni. A kancsalnál a két fénypont sosem forr egybe. Hogyan viszonylatiak egymáshoz állásra nézve, arról igen könnyen győződhetünk meg, ha az egyik vagy másik lyukon keresztül eső világosságnak, előtartott üveglemez segítségével, más színt adunk. Itt is gyakran a stereotyp választ kaptam: két fénypontot látok egy kelyen. Egynek látása mindig monokuláris voltunak bizonyult be. l) Das Seben mit zwei Augen und die Lehre von den identischen Netzhautstellen. Leipzig, 1861. 135—136 1. Tudjuk azonban, hogy az ilynemű kettősképek látása volt kancsaloknál eltűnni szokott még mielőtt az öntudat előtt azok viszonos állasa helyesebben mutatkozott volna. Már ezen okból természetes, hogy velük együtt minden kilátás valódi binokuláris látásra szintén oda lett. Néha azonban ugyanazon téren még egészen más nevezetes tüneményekre akadunk, melyek rejtélyes voltuk miatt már nem kis fejtörést okoztak. Vannak tudniillik esetek, melyeknél a kancsalság műtése után fellépő spontan kettős látás állandó marad, és hol a kettős képek igen paradox viszonyt mutatnak I egymáshoz. Az első szemésznek, ki ezt észlelte, miután a strabotomia által ugyancsak egészen más czélt érni reményeit, valószínűleg úgy történt, mint valakinek, ki sóvárogva várt levélben, felbontás után ismeretlen hieroglyphokat lel. Ezen tünemények érthetlenségéről legjobban tanúskodik azok megnevezése : Egyszerű látás iránti ellenszenv. Ezen rendellenesség általában ritkán fordul elő és azért az irodalomban feljegyzett esetek száma csekély. Fölötte tauulságos, tudomást venni azon leirhatlan fáradságról, melyet ezen tünemények tanulmányozása a nativismus híveinek okozott. Olvassák csak Albrecht v. Graefe ezen tárgy fölötti munkáját 1855. évből1 *). — Van-e nagyobbszerű erőszakoskodás, mint e kettős képek viszonylagos állásának sajátságát avval magyarázni, hogy a káncsalitó szemben a sárga folt helyéből elmozdítva van, legyen ez vagy veleszületett állapot, mely aztán ilyképen maga a kancsalságnak oka (strabismus incongrüus), vagy megfordítva a kancsalság következtében izomnyomás által létrejött alakváltozásban megalapítva (!). Hol van boncztani, vagy szemtükrészeti lelet, mely olyanfélét csak sejteni engedne ? De nem csoda, ha az azonosság dogmájának követői nem ijedtek vissza oly helytelenségektől, mikor más irányból is nem kevésbé alaptalan és szédelgős nézetekkel közeledtek, hogy a a rejtélyt feloldják. Például állították, hogy a közös látás elérése kedvéért a kancsalitó szemben sajátszerű alkalmazkodási képesség folytán — ogy helyettesítő reczpont (vicarirendes Netzhautcentrum) képződi«.2) Saját rendelkezésemre két olyan eset áll, mely bővebb tanulmányom tárgyát képezte hosszabb időn át. Az egyik kiváltképen érdemel figyelmet, mert a nála kiképződött viszonyok némely tekintetben igen jelentékes fejtegetést engednek. Röviden fogom előadni. Egy 16 éves kisasszony bal szeme nagyobb fokban befelé kancsalitott. Láterő mindkét szemben tökéletes. Szemüvegek visszautasittatnak; szemtükörrel való vizsgálatnál alig 1/.i0 H mutatkozik. Beteg képes volt bal szemét is állandóan a rögzítésre felhasználni, noha ez rendesen nem történt. Függélyes hasábok segítségével kieszközölt kettős látás oly viszonyokat mutatott, mint szokott a felváltó kancsalságnál. 1877. február 13-kán a bal szem belső egyenes izmán hajtottam végre az inmetszést az ezen féloldalu műtéttől várt eredménynyel. A látásban nem lépett fel semminemű zavar. 9 nappal az első műtét után történt a megfelelő inmetszés a jobb szemen. A kosmetikus eredmény tökéletesen megfelelt. De másodnapra rá kettős látás lépett fel a betegnél és őt mainapig el nem hagyta. A fiatal hölgynek saját állítása szerint, a kettősképek neki nem okoztak soha zavart a látásban; úgy mondja, hogy mindig tudja melyik az igazi tárgy. A képek kifelé való vetítése ugyan mindjárt első fel léptüknél ingadozó volt, egy ideig azonban mégis keresztezettek voltak tulnyomólag. Hasáb-stereoskoppal való kísérleteket a betegnél kiterjed mértékben tettem ; de ezen eszközzel oly ellentmondó észleltekhez jutottam, hogy sokszor erőt venni kellett magamon, hogy azokat folytassam. Különböző szinü jeleknél a beteg ugyan tudja, hogy melyik szemé a megfelelő kép, de akárhogy alkalmaztam is a látjeleket, minden viszonyon kívül majd keresztezve, majd hasonnemü helyzetben, majd ugyanazon helyen látta a kettős képeket. *) A. v. Graefe Uebor Doppelsehen nach Schieioperationen und Incongruenz der Netzhäute. Arch. f. Ophth. I. 1. 8'I—120 1. 2) Classen Ueber Widerwillen gegen Einfachsehen nach der Operation des Strabismus internus. Arch. f. Ophth. XVi. 1. 123—143 1.