Szemészet, 1877 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1877-06-10 / 3. szám
: ' t - ■/. -'1-7— .. . •-————: — 36 — 35 — dása után ellágyúljon, ha ennek változhatlansága törvényűi van felállítva. Másik ellenvetés lehetne, hogy talán a szóban forgó lencséknek soha sem volt tömör magja, hogy tehát a leírt két eset a Becker által felállított és czikkem elején említett cat. nuclearis csoportjába tartozik, melynél az egyének satnya szervezete nem kedvez a valódi mag képződésének. Ezen felfogásnak azonban ellene szól a két hályogosnak minden tekintetben egészséges testalkata, a lencsének gyorsan — az első esetben határozottan fél év alatt — beállott teljes elhomályosodása, a másik szem hosszabb ideig tartó mentessége, és végűi a cataractának ezen is beállott keletkezése után rendes magképződés. Nem képzelhető el, hogy ha bármily szervezeti változás ennek létrejöttét meggátolta az első szemen, miért nem fejtett ki hasonló befolyást a másikon is. Legnyomósabb ellenérv lehetne végre azon feltevés, mikép a leírt két hályog talán még ifjú korban keletkezett, midőn a lencse egészen lágy és hogy a betegek — mint ez gyakran megesik — nem vizsgálva külön szemeiket csak később és véletlenül vették észre, hogy egyiken nem látnak s innen számítják a hályog fennállását. Ha ez már az elég értelmes és magát helyesen észlelni tudó férfi betegnél is nehezen tehető fel, annyival inkább, mert a gyakrabban (czélozásnál stb.) igénybe vett jobb szemet illeték a változások; teljes bizonyossággal kizárható első esetünkben, melyben a nőt bal szemére a beállott gyuladás szükségképen figyelmessé tette, úgy hogy az időt is pontosan megtudja határozni, midőn a sérülés után látása romlani kezdett. Mindezeknél fogva nem férhet kétség azon állításhoz, hogy eseteinkben — noha a jelen volt lencse-magot s ennek fokonkinti elhígulását nem észleltük is közvetlenül — ily ellágyulási folyamattal van dolgunk; s kénytelenek vagyunk azon meggyőződésnek adni helyet, hogy ámbár az esetek túlnyomó többségében a cataracta fennállásának külömböző phasisai érintetlenül hagyják is a tömör lencse-magot: de olykor még is megtörténhetik, hogy a túléréssel járó változások évek múltán ezt is bevonják körükbe. Ezen észleletnek — azt hiszem — némi gyakorlati fontosságot is van jogunk tulajdonítani. Kétségtelen ugyanis, mikép a különféle hályog kivonási módszerek alkalmazásba vétele után beállott gyuladások és rósz eredmények legtöbb esetében nem vagyunk képesek ezeket másra, mint a sebzés nagyságára hárítani ; a seb nagyságát pedig a hályog tömör részlete, magja határozza meg: főfigyelmünket tehát különösen ennek hiánya vagy jelenléte, és utóbbi esetben kiterjedési viszonyai fogják igénybe venni a hályog előleges vizsgálatánál. A mag kimutatására a focalis világítás nélkülözhetlen segéd eszköz, és czélhoz vezet csaknem minden esetben, különösen ha a vizsgálatnál a lencse középrészét felváltva erősen megvilágítjuk, majd félárnyékba helyezzük. — Nem minden esetben fogjuk ugyanis a mag sárga viszfényét legélénkebben feltüntetni, ennek közvetlen megvilágításánál, hanem néha — különösen kisebb magoknál — könnyebben czélt érünk, ha a fényt ezek szomszédságában concentrálva, a magot beárnyékoljuk, miáltal a kéreg fehér színe élénkebben tűnik fel, csillogóvá válik, és így könnyű alkalmat ád a mag és kéreg közti szín ellentét észlelésére. Ha a kéreg elfolyosódását feltehetjük, a talán hátrasülyedt mag feltüntetésére a fej lehajtását és a szem gyengéd ütögetését is fel kell használnunk, hogy így annak mellsőbb helyzetet adjunk. Végre — azt hiszem — alkalmazásba vehetnők (ez a közölt két esetben nem történt) a mag kimutatására a beteg színérzetét, különösen a kék lángot. Ezt ugyanis változva kell a hályogosnak látnia, midőn a sárga magon néz keresztül, míg ha cataracta egész tömege fehér eredeti színe semmi változást sem szenvedhet. Ha mindezen eszközökkel nem voltunk képesek a mag léteiét feltűntetni; oly műtét módot keresünk, mely a szokottaknál kisebb sérüléssel jár. Közölt eseteinkben — bár a leggondosabb vizsgálat után is csak negativ leletünk volt a magról — a dogmában elfogulva feltettük annak létezését és a rendesnél ugyan kisebb, de a szükségesnél még mindtg jóval nagyobb sebet ejtettünk a hályog kibocsátására, mi például második esetünkben már határozottan károsnak ismerhető fel, a mennyiben kedvezett a nagymérvű üvegtest veszteségnek. Ha tehát hasonló esetekben Gräfe eljárása mellett maradunk, mindig beérhetjük 6—7 mm. hosszú sebbel, de még czélszerűbben az egyszerű vonalas kivonást vehetjük alkalmazásba. Ennek leggyakoribb hátrányát, az irís benövést vagy kimetszés esetén a coloboma területén elvonuló, s a látást nagy fokban alászállító heget is kikerülhetjük, ha a műtétet a felső porczhártya szél közelében végezzük s mihelyt az iris leendő benővésére gyanú van azt kimetszük. A kivitel ez irányban mível sem nehezebb, az esetleg ejtett coloboma nagy részét s a heget elfődi a felsó szemhéj s az egész hályog tömeget el távolítottuk egy a szem léteiét alig fenyegető seben keresztül. A budapesti élettani intézetből. I. A színlátásról. Előleges közlemény Regéczy Nagy Imre tr. tanársegédtől. Azon kísérlet megtételére, a mit leírandó vagyok, Raeh/mannnak egy igen érdekes közleménye indított. *) Ezen értekezés olvasásakor merült fel gondolatomban, hogy az elősorolt kísérleti eredményeket talán helyesen lehetne összefüggésbe hozni azzal a ténynyel, a melyet már előbb feltűntettem* 2) és a melynek befolyását az ideghártya körzet alaklátására azt hiszem eléggé meggyőzően kimutattam,3) ugyanis, hogy az ideghártya középpontjától kezdve az egyenlítő felé az ugyanazon távolban álló tárgyról kiinduló sugarak mind — nagyobb szóródási köröket adnak, — vagyis mind — meszszebb gyűlnek össze az ideghártya mögött. Raehlmann ugyanis a következőket találta: „Ha veres szint engedünk a szembe jutni, úgy fordítva ezt, hogy a beeső szin a sárga folttól kezdve kifelé az egyenlítőhöz mind — közelebb fekvő részén adjon képet, egy bizonyos elhajlási szögletnél a szin megváltoz, átmegy sárgába, és pedig úgy, hogy a vereses narancs színtől kezdve a világos kénsárgáig minden árnyalatban mutatkoz, s végre mint világos fehér tűn el. — A viola szin egy bizonyos elhajlási szöglet mellett kékre változ, ez a kék a szem tovább fordításakor folytonosan világosabb lesz, s mint kékes fehér vesz el. A zöld élénk aránysárga szinbe megy át, majd világos sárga, — s végre csaknem tiszta fehér lesz. — A sárga és a kék csak annyiban változtatják meg jellegüket, hogy mindinkább megvilágosodnak, többé kevésbé fehéressé válnak.“ „Az ideghártya körzet színlátására lényegesen befoly az alkalmazkodási művelet. — Hasonlóképen hat a domború lencse, a melyet az illető elváltozott szin, és a szem közzé helyezünk; ilyenkor mindig az eredeti szint látjuk. —— Ezen visszaváltozás még a nagyon körzeti részeken is bekövetkez.“ „A közellátó egyének színlátása jobb, mint a rendes szeműeké az ideghártya körzetén.“ Ezen tüneményeket Raehlmann az ideghártya élettani működéséből akarja kimagyarázni.4) — Abból ugyanis, hogy az érzékeny elemek az ideghártya körzet felé fogynak, vagy pedig ingerlékenységükből veszítenek; továbbá az érzés foka viszonyban áll a szin fényerejével. Közép erejű fény legelőnyösebb a szin látásra, a túlerős fény úgy mint a túlgyenge rosszabbítja a látást. Úgy gondolja, hogy a közellátóknál a szóródási körök miatt javúl a színérzés. Ha azonban a talált eredményeket komoly figyelmünkre méltatjuk, mindjárt ki fog tűnni, hogy ezen említett tényezők egyátalában nem nyújtanak kielégítő magyarázatot. Ha a színérzés határát az ideghártya szinérző elemeinek száma vagy érzé*) Ueber Verhältnisse der Farbenempfindung bei indirectem und directem Sehen. G-räfe’s Archiv f. ophth. Bd XX. 1. 15. 2) Orvosi hetilap 1876. 22—25 sz. s) Orvosi hetilap 1876. 26 sz. *) „Die Erklärung dieser eigentümlichen Modificationen der Empfindungseindrücke in peripheren Netzhauttheilen muss in einer besonderen physiologischen Funktion der Theile gesucht werden.“
