Szemészet, 1874 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1874-07-26 / 4. szám
59 60 lefolyás kedvező és gyors, eredmény -j- 2‘/a-el Jaeger 8-dik számát olvassa. A tisztelt szaktárs urak bizonyára emlékeznek még az 1872- ben Londonban tartott nemzetközi szemészi kongressus folyamában Charles Bell laylor által ismertetett uj hályogkivételi módra, mely szerint a műtét következő menettel bir: T. a felső szarutülkhatáron 2'" hosszú metszést csinál a keskeny hályogkéssel, ezután a szivárvány mentői körzetiebb részéből kivág egy darabocskát, az igy képzett szivárványlikon keresztül vezeti a tokmetszőt és megnyitja a tokot; miután ez megtörtént a szarutülksebet tágítja, hogy keresztül csúszhasson rajta a lencse, a kivétel előtt azonban a szivárványukat is tágítja ollóval, még pedig úgy, hogy a hátrahagyott környi részletet kivágja, a kivételt ezek után a szivárvány mögötti sík mentén eszközli. Tiz szemen kísérelte meg Taylor ezen műtétmódját és mint mondja 9 esetben jó sikerrel, egyben szivárványlob és ennek következtében látacsukulat állott be. Ezen műtétmódot azért hozom fel közbevetőleg, mert gyanítom, hogy kigondolására az első impulsust hasonló balesemény adhatá, mint minőről fenntebb szólottám. Érdekkel olvastam a közleményt és az eszmét, bár kalandosnak tűnik is fel első pillanatra, különösen a két láta statuálása miatt, még sem tartom teljesen jogosulatlanak, csakhogy Taylor eljárását — ha kitűnnék, hogy évek múlva sem zavarja a két láta a látást — odamódositanám, hogy azon esetekben, hol a láta nem tágul előreküldőtt atropinizálásra, a Graefe által előirt metszésnél a penge éle elé nyomuló sz várványredőt kivágnám készakarva nem pedig szükségből ; a kivágott darabot kihúznám és a likon keresztül távolitanám el a lencsét, ez mindenesetre sokkal egyszerűbbé tenné Taylor módját és természetesen csakis azon esetben volna alkalmazandó, hol az említett kellemetlen viszonyok fennállása miatt „a szükség törvényt ront.“ Szóval az igy végzett metszés után talán valóban felesleges volna az eléggé széles sphincterhidat kihozni. (Folytatása következik.) Adatok a szem kórboncztanához. Goldzieher W. tr. szemorvostól Budapesten. I. A löborhályogról. Azon boncztani tény, hogy a loborhályog és a vele rokon mellső tokhályog a lencse mellső tokján vannak elhelyezkedve; egyáltalán nem tartozik az ujabbkori felfedezések sorába. Már Buete1) tankönyvében ezen bántalomra vonatkozólag következők vannak fölemlítve „ezen bajnál a tiszta vagy homályos tok kúpszerüleg nyomul a látán át a mellső csarnokba. A kiemelkedett részben szemcsés, fehér vagy szürke szinü gümöcske .... A betegség előfordul mint vele született vagy szerzett.“ Más helyen ismét „számos tapasztalataim után meg vagyok győződve arról,hogy ezen megvastagodások.... a tok belső felületére történt plasticus izzadmányoktól föltételezvék, ^ melyekről a szövetében változatlanul megmaradt tokot lekészilhetni. “ Ebből látható miszerint mégis nem Müller Henrik volt első, ki a loborhabarczra és tokhályogra vonatkozó bonczi viszonyokat földerítette, jóllehet ő hozta először napfényre részletes és lelkiismeretes közléseiben az ezen szembetegségekre vonatkozó górcsői részleteket és keletkezési módokat. Ő azonban a loborhálvognak csak egy kiváló esetét3) közölte; és pedig egy szerzett, azaz a porczhártyaáttörés után támadtat. Hogy azon esetben a lencsetok födte a hályogot kétségenkivüli, miután az pontos kikészítés mellett a hályogról leválasztatott. Ezenkívül ugyancsak M. H., ki mint búvár a szemészetben magas érdemeket szerzett, első állapította meg azon tényt, hogy a hályog sejtes képleteket tartalmaz, melyek a látszat után Ítélve a tokon belőli sejtek bujálkodásából *) R u e t e, Lehrbuch der Ophthalmologie 2. Aufl. 2. Bd. Seite 645. 2) R u e t e, 1. c. S. 679. 8) H. Müllers Gesammelte Schriften, herausgegeben v. 0 Beck e r I. 288. származtak. Ezen kóros megváltozás kezdetét a toknak a lobos porczhártya és szivárvány folyékony terményéveli rendellenes átivódásából vezeti le, mely megváltozás akkorra esik, midőn a szarusipoly még fennállott. Továbbá ő mondta ki első azon felettébb fontos tényt, hogy a hályog sejtes képlete közötti anyag kötszöveti rostokból áll, s ezen rostok eredetének szintén ő a lencse fölhámját nevezi meg, mint a mely kórosan növekedhet és végre ro.4os szövetté átalakulhat. Hasonló esetet közöl Schweiger tankönyvében.4) A hályog ennél is szerzett volt és átellenében a szarun itt is központi homály találtatott. Ezen eset vázolása lényegileg megerősíti a Müller által észlelteket, becse azonban csekélyébb azért, mert a készítményen a tok nem volt kimutatható; noha nincs kétség a felett, miszerint az a kikészítés által ment tönkre. Stelltvag*) szintén azon nézetben van, hogy ezen loborhályog a lencsetokon belől van elhelyezkedve; azonban az általa különösen felhozott esetben sajnálattal bevallja, hogy a tok nem volt föltalálható és hogy egészben úgy tűnt fel, mintha a hályogos tömeg a szövetnélküli hártya egy nyílásából tolúlt volna előre. Előadottakból az tűnik ki, hogy— amennyire a rendelkezésemre állott irodalomra hivatkozhatom — a melső loborhályogesetek száma egyáltalán nem nagy, és hogy eddigelé Müller tr. kivéve a szerzők egyikének sem jutott a szerencse csak egy kétségbevonhatlan és a kérdéses viszonyok mindannyiát megfejtő esetet is nyilvánosságra juttatni. Én azon szerencsés helyzetbe vagyok, hogy három loborhályog-esetet hozhatok nyilvánosságra, melyek között kettő világrahozott mig a harmadik szerzett, s még olyan ifjúkori állapotban van, hogy általa ezen kór homályos tételei megvilágithatók. Most csupán az esetekről kívánok röviden megemlékezni, a rajzokkal megvilágított részletes leírást, más alkalomra tartván fel. Első eset. A szemteke Becker, heidelbergi igen tisztelt volt tanárom kórbonczi gyűjteményéből való, s még az ő főnöksége alatt végeztem a górcsői vizsgálatokat. Ezen szemre vonatkozólag a jegyzőkönyvben következő lényegesb adatok foglaltatnak. O. Becker tnr. a 9 napos, igen gyenge vérhiányos, alig hét font súlyú, mesterségesen táplált, farkastorokkal született gyermeknél a jobb szemet egészségesnek találta; a bal szemben a köthártya és szaru tökéletesen rendes állapota, a láta rendes összhúzékonvsága és a meglehetősen mély mellső csarnok mellett a láta közepében kis, kerekalakú fehér csapocska volt látható ; ezen csapocska benyulik a csarnokba, mellső része hegybe fut s a lencse legmellsőbb részébe látszik hatolni. A teke a jobb ‘zenihez viszonyítva valamennyi átmérőjében nagyobb. A gyermek körülbelül 40 napig élt. A kóros szem a halál után három óra múlva kiizeltetvén, Müller-féle folyadékba tétetett. A vizsgálatnál úgy jártam el, hogy a csapocskát a lencséből gondosan kivágtam, s aztán több igen finom rétegre osztottam, mi mellett a metszéseket a lobor tengelyével párhuzamosan vezettem. A készítmények a heidelbergi szemészeti kóroda tulajdonai maradtak s következő eredményekhez vezettek : Valamennyi készítményből kétségkívül kitűnik, miszerint a lencsetok megszakadás nélkül fedte a kúpot, és hogy a hályogos tömeg mindenütt szilárdul összefüggött a tok belfelületével. A tokon belőli sejteket egészen a csap alapjáig lehetett követni. A loborhályog alsó fele finomul csíkozott egyközes lemezekből álló szövetet képezett, melyben helyenként nagymagvú képletekre akadtam egy vagy több magosával. Azon időben midőn ezen vizsgálatokat tettem, nem voltam képes magamnak ezen képletek természetére nézve helyes magyarázatot adni, de a következő eset meghozta a kívánt felvilágosítást. Ugyanis a bizonytalanság oka az volt, hogy a készítmények fénymázzali (Damarlack) kezelésénél a legfinomabb részletek némileg elmosódnak. A lobor csúcsa egy duzzadt tömegből áll, melyet megalvadt *) Scbweigger, Handbuch der Augenheilkunde 1871. 6) S t e 11 w a g, Lehrbuch der Augenheilkunde 1879. S. 674.
