Szemészet, 1865 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1865-01-15 / 1. szám

sodás, mely sötét festenynyel vörösbarnává elegyül: akkor annyira eltérőnek fogjuk találni az első leletet a másiktól, hogy a kezdő csak nagy nehezen fogja magát arra elhatározhatni, hogy mind a kettőt élettani leletnek tartsa. Azon szemek különben, melyeknél az első lelet észlelhető, gyakran gyengült láterővel is bírnak, a mi a szemteke oldalfalzatán át behatott fény szétömlésének (Diffusion) és az ezáltal eredményezett káprázatnak tulajdonítható. Ez állapot már nagyon közel áll a kórósakhoz, mert a szemteke tengelyének hosszabbodása által eredményezett rövidlátással van gyakran párosítva.

Ily szemek még azon sajátsággal is bírnak, — a mit egy kézikönyvben sem találok fölemlítve — bár nem hiszem, hogy az illető észlelök figyelmét kikerülte volna —, hogy a láta nagyfokú piros fényben csillog, ha 1 — 2“ domború üveg segedelmével összpontosított lámpafényt vezetünk a tülkhártyának azon részére, mely a szaruhártyához közel fekszik. E kísérlet biztosan sikerül, ha a beteg befelé fordítja vizsgálandó szemét, ha a lencsét kellő távolban tartjuk a lámpa s a szem között, s ha végre az egész szaruhártya tájt sötét ellenző segedelmével árnyékba hozzuk. Szemtükör hiányában, maga ez egyszerű kísérlet is elégséges, hogy azon különféleségeket, melyek az érhártya fösteny mennyiségére nézve léteznek, illetőleg a festenynek nem csak nagyobb, hanem kisebb fokú hiányát is, továbbá a szemtengelynek hoszszabbjdását, s így a rövidlátást is egész biztosággal felösmerhessük.

A szemek második fajánál, azaz azoknál, melyek nagy mennyiségű festenynyel birnak, s melyeknél különösen a hámrétegek festenye nagyon kifejlődött, a festenysejtek szinte felösmerhetők, különösen az egyenes szemtükrözési képben, a hol t. i. a barnavörös szemháttérnek különféle helyén, különösen pedig a sárga folt táján nagyon finom pontozás által tűnnek ki, mely nagyon hasonlít azon pontszerű árnyalathoz, mely kőmetszeteken látható.

A szemháttér eme két különfélesége közt közepette áll egy gyakran előforduló 3-ik, melyben a telepfesteny nagy menynyiségben van kifejlődve, a hámfesteny ellenben gyérebben képviselve. — Ily szemeknél természetesen nem láthatjuk sem az örvényes ereket, sem az úgynevezett choriocapillaris finom elágazásait, mert a sűrű telepfesteny által fedetnek; de annál jobban fogjuk látni magának a telepnek sűrű edényhálózatát, mely a csak kevés festenynyel biró hámréteg majdnem egész kiterjedésén át csillámlik. A telepnek festenye t. i. csak az edényhálózat által képezett közökben fekszik, (Intervascular Räume), magát az edényhálózatot szabadon hagyván. Az edényhálózat közti tér sötétbarna, majdnem fekete színénél fogva annyira föltűnik az edények piros színezete mellett, hogy a vizsgálat első pillanatában épen csak fekete csikók láthatók, melyek világosabb csikók által vannak egymástól elválasztva. A kezdő eleinte e világos piros csikókat csak igen nehezen fogja edényeknek felösmerni, mert hozzá kell előbb szoknia, hogy az edényhálózat közti fekete közelitől elvontan, csupán a vörös csikókat, az edényeket, vegye szemügyre.

A szemháttér ezen harmadik különféleségétől a kóros leletekig szintén több átmenet létezik; a mennyiben t. i. a hámfesteny, s maguknak a hámsejteknek is gyérüiése s végre teljes elenyészése azon szervi elváltozásokhoz tartozik, melyeket idült érhártya bajoknál észlelhetünk. Innét van, hogy az

érhártya ezen meztelensége néha csak egyes, nagyobb vagy kisebb helyekre van szorítkozva, melyek épen egy későbben határozott jelleggel biró amblyopicus bántalomnak kiinduló pontjai.

A reczehártyát ép szemnél csakis edényeiről ösmerhetjük meg, melyek a látidegtől kiindulván, mindinkább finomuló ágakra szakadnak, melyeknek végsői egészen a rovátkolt tájig (ora serrata) haladnak. Azon főlebb rajzolt látványhoz tehát, melyet a szemháttér nyújt, a reczehártya edényei is járulnak. Szemtükrözési tüneteikről részletesen későbben fogunk szólani , az úttal csak azt említjük, hogy felösmerésük, s az érhártya edényektőli megkülönböztetésük igen könnyű, s még a kezdőnek is sikerül. Villás elágazásuk, elszigetelt menetük, miközben gyakran nagyobb vagy kisebb szöglet alatt az érhártya edényeit keresztben metszik, továbbá azon különbség, mely az literek s visszerek közt szinökre s nagyságukra nézve létezik, különösen pedig szembetűnő felületes fekvésük elég támpontot képez a reczehártya edényei biztos megösmerésére.

De a reczehártyát azonfelül még azon bizonyos fényről lehet megösmerni, melyet felülete mutat. E fény legfeltűnőbb a látideg bejövetele helyén, s festenydus érhártyánál legjobban észlelhető, a sárga folt táján ellenben e fény hiányzik, mely tehát azt gyűrű alakban övedzi. — Valószínű, hogy az idegrostokat kísérő kötszövetnek sugáralakzata e fény eszközlője.

A kezdő igen nehezen láthatja a sárga foltot, mert ha a szemtükörről visszaverődött fény egyenesen e helyre esik, a láta nagyon összehúzódik, s a szaruhártya verőfénye (Reflex) egészen elhomályosítja azon helyet. E nehézségek némiképen eltűnnek, ha kitágult látán fönnálló képben vizsgálunk, s csak sík-tükörrel (Planspiegel) melynél a szaruhártya veröfénye sokkal kisebb.

Minden szemtükrözésnél legelőször is azon helyet kutassuk, mely a látideg bejövetelének felel meg. Ha a vizsgálandó, egyén szemét körülbelül 20°-ra befelé, s nagyon keveset fölfelé fordítja, akkor már távolból is látható, hogy a szemháttérnek piros verőfénye mily világos szint kölcsönöz a látának, mintha rögtön fellángolna a láta sárga-fehér fényben. Ha a szemteke ez irányát megtartja, azonnal meglátjuk a látideget, akár megfordított, akár egyenesen képben vizsgálunk. Ha azonban kissé elmozdult volna, akkor kövessük csak az edényeket eredetük felé, s a látideg-korong ismét feltűnik. Ez valóban oly pompás látvány, mely a félig sötét égboltozaton feljövő teliholdhoz hasonlítható, hogy a kezdő eléggé nem bámulhatja annak gyönyörű szépségét, s nagy elragadtatása okozza, hogy gyakran a kórisméi becscsel biró részletek kikerülik figyelmét.

A látideg gyöngéd fölemelkedést képez a reczehártya színvonala fölött, (innét ez elnevezés : idegdombcsa) s a következő sajátságokat mutatja. Az idegszálak a rosta lemezen át (lamina cribrosa) a szemteke belsejébe hatnak, s elágazásaikkal a reczehártya képződéséhez járulnak. Az idegszálak tehát előbb a tűik- és érhártya szélére, a hol ezek a rosta lemezt körülveszik, simulnak, azaz a két mondott hártya határait részleg födik, a mennyiben épen átlátszó réteg födélnek vehető. Ebből következik, hogy a Iátidegen, mondhatni, h árom határvonal vehető észre; úgymint: leginkább befelé a tulajdonképi ideghatáx-, egy nagyon gyöngéden rajzolt vonal, ettől kifelé egy fehér, gyakran szélesebb esik (tülkhár-