Szellemvilág, 1874

1. füzet

32

És neki dombot emelt, mellyen nymphái hegyeknek Kronion lányai ültettek szilfacsoportot.

Testvérem vala hét, daliás termetre leventék,

A kik együtt egy nap költöztek el innen a földről;

Mert őket megölé gyorslábú bajnok Achilles,

Tiszta juhok s lassú barmoknak nyájai mellett.

És az anyát, erdők közepeit Piakosban uralgót,

Több zsákmánynyal együtt ide elhurczolva magával,

Roppant váltságdíj mellett engedte szabadnak,

Őt a szegényt otthon sújtotta Diana nyilával.

Nékem atyám vagy most Hector, szint’ édes anyám is, Testvérem, rokonom s eggyetlen drága szerelmem.

Oh könyörülj rajtam, foglalj helyet itt a toronyban, Gyermeked árva marad, búsongó hitvesed özvegy.

Harczos népeidet rendeld oda a fügefához,

Honnan az ellenség könnyen béjuthat a várba.

Háromszor kezdtek rohamot már itt a vitézek,

Ajas a két hős, a magasztalt Idomeneus,

Atreusfiak és daliás magzatja Tydevsznek,

Buzdítván őket hihetőleg jósnak igéje,

Avvagy tán nekik ezt keblök súgalmai mondák.

Erre felelt neki a harczoknak mestere Hector :

Kedves nőm, mindezt jól megforgattam eszemben,

Ámde a nép mit szól s mit a hölgyek a hosszú köpenyben, Hogyha, miként pulya, én a csatából visszahúzódnám.

Ezt rosszalja szivem, mert én mint férfihoz illik,

Mindig az elsők közt harczoltam a trójaiakkal;

Ezt kellett tennem magamért és drága atyámért.

Ám tudom azt s keblem szomorú sejtelmei súgják:

Eljön a nap, hogy majd Ilion szent vára leomlik,

S elvész dárdavető Priamos, s ő véle a nép is.

Ámde hazám sorsán nem tudnék elszomorodni Annyira, sem Priamos sem anyám Hekabénak enyésztén, Sem nagyszámú fivéreimén, a kik ifjú erőben Bőszült ellennel megküzdve a porba terülnek,

Mennyire a tieden, ha talán rád virrad a gyásznap,

S érczmezü argivnak nyomait keseregve követnéd,

S Argosban szőnéd másnak kényére a vásznat,

És a vizet vinnéd Messeis vagy Hypereia Forrásból, ugyanis rád fog nehezülni a végzet,

A legelső görög müköltemény.