Szellemvilág, 1874

3. füzet

latin nyelvtanitásnak czélját abban látom , hogy a tanuló fölismerje biztosan a szóalakokat s az illető nyelv észjárását a mondatszerkesztésben; ha beszélnie vagy fogalmaznia kell azon nyelven, beszéljen és Írjon alaktanilag hibátlanul, mondattani- lag az illető nyelv geniusához képest, miként a remekírókból ez megtanulható. A görög és latin remekíróknak fogalmuk sem volt az összehasonlító rokonságról, mindegyik a maga nyelvének hangtani sajátságai és geniusa szerint képezte nyelvét ; ezen hangtani sajátságokat és geniust kikutatni és megállapítani a mi föladatunk, s ez az igazi tudományos álláspont valamely nyelvnek körében. Majdnem félszázada foglalkozom már a latin nyelvvel, tizenöt éve tüzetesen a göröggel, s ez egész idő alatt soha de soha nem éreztem annak szükségét» hogy ezen összehasonlításhoz folyamodjam, vagy ennek segélyével magyarázzam meg tanitványimnak a szóalakokat. Az összehasonlító nyelvészetnek igen nemes czélja abban áll, hogy annak eredményei által visszavigyük a nyelvcsoportokat egy közös forrásra s ez utón is kifürkészszük azon központot, honnan az emberiség e földnek különféle vidékeire elágazott. Ez tehát nemes foglalkozás, de hogy a gymnasiumi oktatásnak czélja vagy csak eszköze is legyen, nevetséges ábránd, melyhez csak azok kapaszkodnak, kik a valódi czélt, hogy tudnillik szabatosan beszélni vagy írni tudjanak valamely nyelven, elérni nem akarják vagy nem tudják. Az ily ábrándozók által van veszélyeztetve a tanítás eredménye; a tanár sok olyas apróságot tud, a mire nincsen szüksége, de nem tudja azt, a mit tudnia kellene; igy a tanítvány se tanulja meg azt, a mit tudnia kellene. Ezt a gyümölcsöt termettel az oly nagy kérkedéssel hirdetett összehasonlító álláspont. Elpalástolható ezzel a tudatlanság. Egy eclatans példával mindjárt szolgálhatunk. Hogy valamely tanár latinul tud, de görögül nem, az nem ritka, nem is föltűnő dolog minálunk ; hanem hogy görögül tudjon a tanár, de latinul nem, ez már megdöbbentő. K. E. egy latin mondatot idéz gondolomformán: „mons parturibat, at ille murem pe- perit.'í Látni való, hogy Horácznak eme versét: parturiunt montes, nascetur ridiculus mus variálta elég ügyetlenül, mert elég lett volna mondania: mons parturibat, murem pepent, az at ille merőben fölösleges, s talán megbocsátható az összehasonlításban jártas, de a latin irályban járatlan tanárnak; ámde hogy nem tudja azt, miként a IV. conjugatio imperfectuma

Az országos középtanodai tanáregylet közlönye.