Szellemvilág, 1874
3. füzet
Sokféle. • 205 vallásos eszméket megrontani, a biblia tekintélye fölé emelkedni törekszik, a fo- galomhamisitás ravasz mesterségéhez folyamodik; már pedig józan észszel nem tűrhetjük, hogy más értemény kapcsolódjék a szóhoz a nép nyelvén és más a bölcsészet vagy a természettudományok terén. Ha ugyanis kétszer kettő azért négy, mivel a kérdésben levő mennyiséget n é g y-nek és nem ö t-nek nevezte a közmegegyezés, mert ha a számok sorozata igy következnék : egy, kettő, három, öt, négy, akkor a kétszer kettő öt volna, ha tehát a közmegegyezés daczára mégis azt állítaná valaki, hogy kétszer kettő öt, kötekedőnek vagy esztelennek kellene őt tartanunk : szintúgy ha közmegegyezéssel azt nevezzük küzdelemnek, midőn bizonyos eredményre való kilátással mérkőzik meg egyik erős a másikkal habár erősebbel, a naturalista pedig arra is kiterjeszti a küzdelem fogalmát, a mit a józan felfogás megállapított életrendnek és életfeltételnek nevez, már akkor álutat választott magának az ő tételének bizonyítására, s az igazság rovására kivan tartatni nagy elmének. Az állatok közt is fordulhat elő küzdelem, midőn például a tigris megtámadja az elefántot, az óriási zúzár a tigrist, vagy ezzel a krokodil viaskodik, a farkas a vadkannal tűz össze ; ez azonban nem szokott életrendje az illető állatnak, nincs arra utalva, hogy épen ezeket pusztítsa; a vak ösztön idézi elő a küzdelmet, melynek következtében sem egyik, sem másik fajnak fenmaradása kérdésessé nem válliatik. Miután tehát Darwin kiinduló pontja vagyis az alapállit- máuy még csak nem is hypothesis, hanem kézzel fogható valótlanság, ép oly hamis az abból vont következtetés, hogy tudnillik a küzdelemben elvész a gyengébb. Megtörténik ez néha, midőn az ember elől menekülve mind a két faj keskeny térre szorul, de akkor sem küzdelem által vész el a gyenge. Mi azonban tovább mehetünk s azt mondhatjuk, hogy nem a gyengébb fajok vesztek ki, hanem inkább az erőteljesebbek s megmaradtak a gyengék. Hová lett ugyanis az európai bölény ? Kipusztitotta az ember a nagy haszonért. Ha Litvánia erdeiben nem védené meg csekély számú maradványait az orosz kormány, egy példány se léteznék már belőle. Ugyanez fog történni előbb-utóbb az amerikai bölénynyel. Mondhatjuk-e józan észszel, hogy a bölény küzd az ö létéért az emberrel, vagy hogy az ember küzd az ő létéért a bölénynyel ? Az embernek eljárása nem az ő fenmaradása érdekében, hanem saját hasznáért csak addig volt küzdelem, mig testi erőt kellett használnia ellenében, mégis tudott neki parancsolni, most pedig már mulatság, habár egynémely egyénre nézve veszélyes mulatság. Hová lettek az ősvilágnak óriási állatai, melyekkel alig ha lett volna képes megküzdeni az ember, annál kevésbé kipusztitani azokat ? Nem a küzdelemben más fajokkal vesztek ki ezek, hanem természeti okok következtében, melyeknek elsorolását máskorra tartjuk fenn. Ez alkalommal csak annyira akartunk szorítkozni, hogy a czifra szólam, melyet annyian bámultak, fölkaptak és utánhirdettek, nem egyéb üres hangnál, melynek semmi valóság se felel meg, s eredetét csak a hiúságból vette. A nagy forradalom óta a franczia kormánynak is volt egy tuczat jelszava, az utolsó volt: „A császárság a béke*. A tapasztalás, az élet mindannyit meghazudtolta. Egy furfangos lelkész. Faluhelyen is nagy szükség volna a combináló tehetséggel megáldott de* tectifre, ki bizonyára több hasznot tudna eszközölni mind magának, mind a tudatlan népnek, mint a megyei rendőrbiztos minden fegyveres pandúrjaival együtt. Annál jobb, ha a fain lelkésze ért a dologhoz. Erre azonban születni kell, mint
