Szekszárdi Vasárnap, 2015 (25. évfolyam, 1-44. szám)
2015-06-21 / 23. szám
2015. június 21. 9 SZEKSZÁRDI MSABKAP Szépség, nyugalom, harmónia Tizedik, egyben utolsó stációjához érkezett az Alkotók Baráti Körének egy évre tervezett bemutató sorozata. A tanév végén is új anyaggal jelentkeztek a művészek - Acélosné Solymár Magdolna, Biszák László, E. Nagy Mária, Horváth János, Hucker Ferenc, Keller Joli, Rell Kata, Rühl Gizella, Stekly Zsuzsa és Zsíros Ari - a Szekszárdi I. Béla Gimnázium kollégiumi galériájában. A kiállítás június végéig látogatható. A baráti kör soron következő, júniusi bemutatkozója: Zsíros Ari. Csodálatos környezetben, egy, a Mecsek lábánál fekvő kis falucskában, Mórágyon születtem. Szüleim, nagyanyám segített abban, hogy megtanuljam észrevenni a természet csodáit. Édesanyámmal sokszor rajzolgattunk, feste- gettünk, festői vénámat tőle örököltem. A napokban bukkantam rá egy, még kilencéves koromból származó rajzfüzetemre, melybe még petróleumlámpa mellett festegettem. Petróleumlámpa fényénél olvastam fel - folytatásokban - több könyvet is a nálunk kötögető, hímezgető szomszéd néniknek. De szép is volt! Tanítóként sokat rajzoltam tanítványaimnak, és mindig kéznél volt a szemléletesebb oktatáshoz szükséges táblai rajz. Imádtam a hivatásomat, közel 40 évet tanítottam: egy évet Bátaapátiban, tíz évet Izmény- ben, a többit Szekszárdon a Dienes Valéria Általános Iskolában. 1987-ben Kiváló Munkáért miniszteri kitüntető jelvényt kaptam, de ez közel sem ér fel a tanítványaimtól, szüleiktől kapott szeretethez, amit még a mai napig is tapasztalok, pedig már hetedik éve nyugdíjas vagyok. Igyekszem „pihenőéveimet” is aktívan, tartalmasán eltölteni, most inkább a művészetek felé fordultam. A festést csak 1997-ben kezdtem el tudatosabban művelni. Több egyesületnek is tagja voltam, és vagyok: ART 999, Bárka Művészeti Szalon, ahol elnökhelyettesi feladatokat is elláttam. Tagja vagyok a kaposvári PART Egyesületnek és a székes- fehérvári Szent György Körnek. Tudásomat autodidakta módon, képzőművészeti tanfolyamokon és nyári festőtáborokban gyarapítóm, ahol képzett festőművészektől tanulhatunk. Három egymást követő évben szerveztem a bátaapáti festőtáborunkat. De jártunk már a megye számos településén, ahol mindig szívesen láttak bennünket. Szerveztünk alkotótábort Franciaországban is, nem kis örömünkre szép kiállításunk volt Párizsban. Számomra nagyon fontos, hogy képeimmel szépséget, nyugalmat, harmóniát tudjak közvetíteni. A festésen túl, a Zsari Galériában két festő barátnőmmel, E. Nagy Máriával, Keller Jolival és húgommal, Erikával, már 17 hangulatos, lélekfényesítő galériás estet szerveztünk, amelyen több, mint 60 művésznek adtunk bemutatkozási lehetőséget 50-60 ember előtt. Az esteken vendégeink irodalmárokkal, zenészekkel, képzőművészekkel ismerkedhetnek meg közelebbről. Összegezve, mit is várok a művészettől? „Amit az élet csak ritkán ad Szépséget, finomságot, nyugalmat, harmóniát. Ragadjon magával, emeljen fel, kényeztessen. Töltsön fel, adjon erőt, hogy helyt tudjak állni ebben a kegyetlen valóságban.” Zsíros Ari Olvasói levél Kutyák, rókák, emberek Forró nyári délután volt. Éppen vízparti kutyasétáltatásból autóval jöttünk vissza a városba, amikor a mellettem ülő barátom telefonhívást kapott, hogy egy elhagyott ház udvarán, élvefogó csapdában több napja szenvedő rókát kellene kiszabadítania. Ez a barátom a város szolgálatában álló mezőőr, akinek gyepmesteri ügyeletet is kell ellátnia. Megkérdeztem tőle, hogy mit fog csinálni a rókával. Azt mondta, hogy kiviszi a városból, és elengedi. Mikor a helyszínre érkeztünk, már ott tartózkodott egy rendőr járőr, és városunk ismert civil állatvédő aktivistája. Barátom vizet töltött a szerencsétlen állatnak. Az aktivista nekiszögezte a kérdést: Mit fog csinálni a rókával? Barátom szelíden és barátságosan ugyanúgy válaszolt, mint nekem. Az aktivista fokozódó izgatottsággal követelte, hogy az állatot szállítsák a gyepmesteri telepre, megfigyelés végett. Amíg a mezőőr elment a szomjas állatot itatni, az állatvédő fölhívta a hatósági állatorvost, és a telefonba többek füle hallatára azt mondta, hogy a mezőőr „őrjöngve” (így!) közölte, hogy az állatot elengedi. Azt is állította, hogy „Ezek biztos lelövik,, ha ő nem lép közbe. A helyszínen tartózkodó emberek közül mindenki nyugodt és segítőkész volt. Talán az aktivista volt legközelebb az őrjöngéshez, bár magam az állapotát inkább fokozódó és indokolatlan izgatottságnak nevezném. Barátom, miután megtudta, hogy a hatósági állatorvos kívánsága, hogy az állat maradjon megfigyelés alatt, azt a gyepmesteri telepre szállította. Most ott ül szegény állat a rácsok mögött, és áldja az állatvédőket, akik megmentették. Cseperedő kölyökként szüleivel és testvéreivel valószínűleg már nem fog találkozni. Meg vagyok róla győződve, hogy a város embere és az állatvédő is ugyanazt a jó ügyet kívánta szolgálni. Tessék hát eldönteni, hogy a fenti szavak és tettek, melyeknek többen tanúi voltunk, kit igazolnak. Miért van szükség arra, hogy állatkínzással vádolják azt a városi alkalmazottat, aki egy veszélyes kutyát próbált elvezetni közterületről, és mivel az állat megtámadta, más eszköze nem lévén, kénytelen volt lelőni azt? A veszélyes ebet rendőri utasításra kellett eltávolítania, mivel az járókelőket fenyegetett. Elfo- gadható-e a szüreti felvonuláson gyermekével sétáló városi alkalmazottat kutyagyilkosnak bélyegezve zaklatni? Szükséges bulvártelevíziókon keresztül valótlanságokat állítani egy legálisan (állatvédelmi és vadászati törvénynek megfelelően) kihelyezett csapdába véletlenül belekerült jelöletlen, kóbor kutya ügyéről? Jobb lenne talán először kérdéseket föltenni a másik félnek?! Lehetséges talán, hogy a másik oldalnak is hasonlóak a céljai? Ha nem eleve rosszat föltételezve állnának a másikhoz, hanem megértésre törekednének, akkor talán a védendő állatok is jobban járnának. dr. Almási István
