Szekszárdi Vasárnap, 2014 (24. évfolyam, 1-46. szám)
2014-11-02 / 40. szám
6 2014. november 2. SZEKSZÁRDI MSARNAP Előbb tudott filmet befűzni, mint elemet cserélni Interjúalanyunk oly sokoldalú személyiség, hogy az ritkaságszámba megy nem csupán egy megyeszékhely közegét tekintve, de országos viszonylatban is. Barka Bálint - vagy ahogy ismerősei nevezik: Tarzi - a kiállítás- és rendezvényszervezéstől az alapítványi sertepertélésen át hobbiján, a fotózáson keresztül a katonai szimulációs terepgyakorlatig bezárólag tengernyi „mániákusságba" belekóstolt már.- Két testvérem van, ezért mindig is közösségi embernek tartottam magam. így kerültem kapcsolatba a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvánnyal is, mellyel Észak-Angliában már 16 évesen táborozhattam, mentorként egyengethettem a kisebbek programjait - meséli Barka Tarzi, aki saját bevallása szerint nehezen nyílik meg, ám „a barátokért mindent”-alapon tesz-vesz a hétköznapokban.- Amatőr technikával készíti a fotóit, mégis profi fényképész hírében áll. Mennyire könnyen tudta megvalósítani az ötleteit a „kattintott” kőkorszaki szerkezetekkel?- Csupán két éve foglalkozom ezzel a dologgal, nagy- néném ösztönzésére. Eredetileg gazdaságinformatikusnak készültem. Amikor először normális tükörreflexes fényképezőgépet fogtam a kezembe, életem legrosszabb fotóit készítettem el vele - meséli nevetve.- Aztán, miután a szerkezeten sikeresen elállítottam mindent, eldöntöttem: ezt a műfajt meg szeretném tanulni! Autodidakta módon sajátítottam el az alapokat, a profi művészeket soha nem kerestem fel - de még sor kerülhet erre is. Volt egy családi automata gépünk, amin gyakorlatilag előbb tudtam filmet befűzni, mint elemet cserélni. Úgy éreztem, mindenhová vinnem kell, megragadni a pillanatokat, de oly módon, hogy a fotók ne csak nekem, hanem másoknak is élményt nyújtsanak. Most egy D7000-es géppel fotózom, eszközhiány miatt általában egy fix portréobival. A profi kategóriától azért messze vagyok, viszont a legnagyobb elismerés az örömöt látni mások arcán, ha tetszenek a képeim. Amatőrnek lenni a legjobb, addig nem szorulok keretek közé. Jó lenne azért bérelni műtermet, de ez financiális okokból nem lehetséges. Nagy álmom egy önálló kiállítás is, amin jövőre kezdek el dolgozni. Egy szponzorféle is jól jönne persze...- Esküvők, modellek, tájképek, sportegyesületi fotózás. Van köztük legkedvesebb?- Nagy szerelmem az Északi-középhegység, legutóbb is ott jártam: a szépségéből szeretnék valamit átadni az embereknek. Kezdőként tájképeket, statikus témákat választottam, ehhez képest az elmúlt két évben akkora fordulatot vett a dolog, hogy már jobban kedvelem az emberábrázolást. Szeretem az embereket, ez jelenlegi segítői munkámból, a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatnál tapasztalt szituációkból is adódik. A fotótémák összefüggenek, egyik adódik a másikból: Az esküvők révén nagyon sok gyönyörű helyre eljutottam. Idén nyáron például a Mecsekben jártam. A szociális érzékenység, a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány és a mobilitásos zavarokkal küzdő emberekkel való találkozás arra ösztönöz, hogy szociofo- tókat is készítsek a jövőben: ez is egy várható projektem lenne. A Szekszárdi Bad Bones AFC- vel jutottam ki Ausztriába, ahol nem csak meccseket fotózhattam, hanem egy ott élő magyar srác focis témában nyílt éttermének promóciós képeit is elkészíthettem.- Fotós díjözönről beszélhetünk önt illetően. Melyekre a legbüszkébb?-A GDF Suez táj- és városfo- tó-pályázatán, ahol több tízezer kép versengett, benne voltam az első tízben. Ez megerősített abban, hogy érdemes csinálnom ezt a dolgot. A tavalyi repülőnapon profi kategóriában országos első helyezett lettem, ahol nagy megtiszteltetés volt, hogy a díjat a Haditechnikai Kerekasztal adta át. A spotter, hu által szervezett versenynél minimális technikával dolgoztam, szintén egy kis ötvenes obival, éppen ezért is meglepett, hogy több száz munka közül a legjobbnak választották a fotót. Akkor döbbentem rá igazán: nem a fényképezőgép határozza meg egy-egy fotó minőségét. A szekszárdi POLIP Ifjúsági Iroda által meghirdetett fotópályázatról 5 díjat is elhoztam, igen emlékezetes verseny volt, 24 témában 24 óra alatt kellett meglőni a képeket. Idén a 48 órás fotómaratonon vettem részt az Északi-középhegységben, ember és természet témájában: várom az eredményt... A fotózás egyszerre lenyugtat és felpörget: egyfajta meditációs állapot.- A hölgymodellek nem állnak sorba a kegyeiért?- Általában én kérem fel őket. Egyszerűen odamegyek hozzájuk az utcán: szervusz, van egy pár perced, szeretnél egy sorozatot magadról? És szeretnének. Rájöttem, hogy ha nyitottan fordulok az emberek felé, ugyanazt kapom vissza. A fotózás egyben önismereti tréning is: kezelni kell a helyzetet, a páciens feloldását, amikor egy ismeretlen lány csak azt látja, hogy az arcomat eltakarom egy rohadt nagy fekete fényképezőgéppel, neki pedig bele kell bámulnia egy lelketlen lencsébe. A természetes fények híve vagyok, az utómunkában is törekszem erre. Nem
