Szekszárdi Vasárnap, 2013 (23. évfolyam, 1-45. szám)

2013-05-12 / 18. szám

2013. május 12. SZEKSZÁRDI Nem változott, nem „rongálódott” el Dr. Sík Erzsébet: „Az embereket nem a külsejük alapján kell megítélni” A középiskolai tanár, Póla Károly nyugalmazott iskolaigazgató első tanítványai egyikének, a megyei kórház radiológiai osztályvezető főorvosának, a három szakvizsgás dr. Sík Erzsébetnek adta át a jelképes stafétabotot. Beszél­getésünk egyik fő témájául Szek- szárdhoz való szerető ra­gaszkodását jelölte meg. A szek­szárdiak is szeretve tisztelik, vele, s munkájával kapcsolatban negatív megjegyzést sem Póla Károly, sem e sorok írója nem hallott soha.- Biztosan érzékeli az önt körülvevő tiszteletet, szeretetet g- Hát hogyne, s ez igen jó érzés. % Hozzáteszem, hogy a tekintélyt min- 3 denkinek saját magának kell s megteremtenie, ami nem egy-egy | munkáról, vagy alkatomról szól, hanem hosszú-hosszú folyamat eredménye. Ennek is van azonban rákfenéje. Ez pedig az idő. Ha jól akarok bánni egy beteggel, akkor leültetem, meghallgatom, amiből érzi jó szándékomat, miközben kissé megkönnyebbül. Sajnos erre alig van lehetőség, mert „futószalagon” jönnek a betegek, mi kevesen vagyaink, a feladat pedig egyre több. Szóval felgyorsult min­den, megszaladt a technika, amit ural­nunk keE Nagy baj, hogy a beteg lelkére alig jut idő. Sokat jelent nekik az együtt érző szó, de már az is segít, ha ráteszem a kezemet a kezére, vagy rámosolygok...-Három szakvizsgával rendelkezik...- Neurológiai, amit a röntgen (radi­ológia) szakvizsga követett, végül az új, speciális szakmából, az ideggyógyászati diagnosztikából is tettem szakvizsgát.- És miért éppen a radiológia?- A neurológia volt a nagy szerelem, de amikor végeztem, nem mertem arra a bonyolult szakterületre jelentkezni, mert azt éreztem, ahhoz én kevés vagyok. Medikaként az élettani intézet remek csapatával kutatómunkát is végezhettem. Tanárom úgy látta, hogy a neurológián a helyem. Az orvosláson belül több terület is érdekelt, mint például a belgyógyászat.- Egyszer olyasmit mondott, félt visszatérni Szekszárdra „a saját haza és a próféta” esete okán.- Azt gondoltam, hogy a „gyütt- mentekkel” jóval elnézőbbek, mint a helybéliekkel. Ugyanakkor egyre erősödött bennem az érzés, hogy ahova születünk, ott van a feladatunk. Mint tudja, családunk újvárosi, ami egy külön kis világ. Az emberek figyelik egymást, és figyelnek egymásra.- Mi bújik meg meghatódott mosolya mögött?- Amikor felvettek az egyetemre, cso­magjaimmal felszerelkezve indultam az állomásra. A kapuban álldogáló egyik idős szomszéd ennyit mondott: „El ne rongálódj!” Aztán évekig nem szók hoz­zám. Majd amikor diplomát szereztem - talán kicsit még mosolygott is - így szók hozzám: „Hallom, nem hoztál szégyent apádra és a fajtádra”. Az Újvárosban min­denki mindenkit számon tartott. A régi emlékek megszépítik az ember életét. Egy másik, ökrös szekeret hajtó mogorva, idős szomszéd egy alkatommal faggatni kezdett, „Miért búslakodsz kisleány?” Kiböktem: nem sikerül a matek példa. Azt mondta, vigyem át a leckét, de a füg­gvénytáblázatot is. Nem akaródzott átmenni, de édesapám azt mondta, men­jek, nem veszíthetem el a szomszéd bizalmát. Átmentem. Ránézett a feladatra: „Nem csoda, hogy nem sikerül, ez nem tangens, hanem kotangens.” így aztán a példa jó lett. Faggatni kezdtem és meg­tudtam, hogy érettségizett, négy nyelven beszél, de a „muszkát” is érti.. Már akkor, s azóta számtalanszor megfogalmazódott bennem, hogy az embereket nem a külse­jük alapján kell megítélni! Nagy igazság.- Úgy terveztem, hogy emberi, orvosi és szekszárdi ars poeticájáról fag­gatom. Az első kettőt már érintettük...- És még érinteném együtt a kettőt. Az élet, vagy a munka során adódott sikerekkel csak egy-egy percig szabad foglalkozni. Mert ha sok időt szánunk bármi fölötti örömködére, addig más dolgok ellaposodhatnak. Szóval lépni és lépni keE Ha most megkérdezi, hogy boldog vagyok-e, azt mondom, igen, mert csodálatos új gépet kaptunk, egy jelenleg beüzemelés alatt áEó computer tomográfot. Egy perc öröm, utána megtanuljuk a működését, s azt, hogyan tudunk általa még jobban dol­gozni.- Milyen családban nőtt fel?- Egyszerű, kötelességtudó, keményen dolgozó és munkára nevelő családban. Szüleim és nagyszüleim is az elvárások és a szeretet jegyében neveltek. Édesapám könyvvizsgáló, édesanyám könyvelő volt. Nálunk soha nem adtak parancsba semmit, de a tiltás sem volt jeEemző. Mi mindent megbeszéltünk, szüleimtől bármit megkérdezhettem, mindent elmagyaráztak, mindenre kaptam választ, soha nem hessegettek el Saját ügyeimben rám bízták a döntést, legfel­jebb elmondták, a helyemben mit ten­nének. Vállalva tetteimért a felelősséget, soha nem volt különösen nehéz határoznom, ráadásul élt ben­nem a minta. A minta, ami nevel, ami eligazít, ami örökké meghatároz ben­nünket.- Főorvos asszony sem „hesseget el” senkit. A tíz esztendős kisfiú­nak is elmagyarázza betegsége lényegét, s azt, hogy mit, miért tesznek vele az orvosok, s neki mi a teendője. E konkrét példát néhány éve mesélte az azóta meg­gyógyult fiú anyukája.- Fiú? Fiatalember! A múltkor találkoz­tunk, magas, jóarcú, jó kiállású ifjúvá lett. Pontosan tudom, kiről beszéL Annak idején rákérdezett a kórra. Természetesen korához ülőén mindent elmagyaráztam neki, ahogyan bárki más­nak is megtettem, megteszem. A tudáshoz, a tájékozódáshoz mindenkinek joga van.- Szekszárdozzunk! Több külföldi és budapesti állással is megkínálták, mégis maradt- Nem tudnék másutt élni. Jött már haza vonattal Budapestről? Én már sok­szor. Mindig elvarázsol, amikor meglá­tom a szekszárdi dombok kontúrját. Hát, amikor megpUlantom az újvárosi templom tornyát, ami számomra a világ legszebbje. Melegség járja át a szívemet, s érzem, itthon vagyok. Ez jelenti szekszárdinak és újvárosinak lenni... S még valami! Többször rákérdeztek március 15-én nagypa­pámra, miért nem tűzte ki a kokárdát? Azt mondta, hogy azt nem egy napig kell a hajtókán viselni, hanem örökké, odabent a szívünkben. Ugyanígy érzek Szekszárddal is. Ezekért maradtam itthon. De azért is, mert a vizsgála­tokkor vannak dolgok, amiket nem mondanak el a betegek, mert nehéz lenne a szó. Ám szavaik mögött, vagy éppen hallgatásukban, akár tekintetük­ben ott van a kimondatlan. Ez idegen nyelvterületen, szokatlan gesztusok esetében nem sikerülne ez nekem.- Soha nem láttam idegesnek, nem hallottam ordítani- Ha feszült vagyok valamiért, azt meg­beszélem, s lerendezem önmagámmal, hiszen az nem tartozik a munkahelyre. Munkatársaimmal is megbeszélem, hogy mi nem esett jól, fel keE oldani a fe­szültségeket. A mi munkákat csak őszin­te légkörben szabad végezni.-Kit ajánl?- Egy fiatal, 32 esztendős katolikus plébánost, Hegedűs Jánost. Szekszárdi, s bár Tamásiban dolgozik, gyakran tölti itt, édesanyjánál a szabadidejét, és példásan idomul a korosztályokhoz. V. Horváth Mária

Next

/
Thumbnails
Contents