Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)
2012-01-08 / 1. szám
6 SZEKSZÁRDI MMRNAP MÚLTIDÉZŐ 2012. január 8. „Aki elhagyta magát, az elpusztult, megfagyott és eltemette a nagy orosz föld” Doni áttörés - 1943. január 12. Nagypapám, Müller Márton 1919. január 13-án Gyulajon született, és nyolcvanévesen mondta kazettára sokat mesélt emlékeit a II. világháborúból, ahol a II. Magyar Hadsereg 10. Könnyű Hadosztály Kaposvári Alakulatának egészségügyi oszlopában szolgált műtőssegédként. Olyan történetek ezek, amelyek már történelmünk részei. Olyan történetek, amelyeket olvasva, hallgatva a borzalmakon is áthat a remény és a hit, hiszen ahogy ő is mondta: aki elvesztette a haza utáni vágyat, a hitet, az nem jött haza. Benne nagyon erős volt a vágy... Patkó Ágnes Ez a részlet 1943 januárját és az utána következő menekülést idézi fel: Elkezdődött az 1943-as év, és nem tudtuk, mit hoz számunkra ebben a szörnyű országban, hazánktól távoL Az oroszok támadásokat kezdtek, mindig több volt a sebesült. A hatosokat megkezdték váltani, közben kiérkeztek a hajmáskéri nehéztüzérek. Az oroszok nagy támadásokba kezdtek, de január 13-án az új ezred is támadást indított, és sikerült az oroszokat visszaszorítani. Rengeteg volt a sebesült, a kórház megtelt. A déli oldalon az oroszok áttörtek az olasz fronton, így a magyarok sem tudták tovább tartani magukat, a nagy túlerő és a tankok támadását nem lehetett megállítani. Mi is parancsot kaptunk a kiürítésre: minden sebesültet elszállítottunk és 16-án délelőtt eljöttünk Krinyicáról a sebesültszállító autóra rakott kórházfelszereléssel. Amikor a falut elhagytuk, az oroszok aknákkal lőttek utánunk. Elfoglalták Krinyicát, nekünk meg megkezdődött a hosszú szenvedés. Nem volt utána megállásunk, mert az orosz hadsereg valóban üldözött minket. Mi, amikor Krinyicáról eljöttünk, parancsba kaptuk, hogy hol kell ismét települnünk, a németek azonban Oszt- rogos előtt lezárták előttünk az utat, és nem engedtek tovább. Hiába mutattuk a parancsot, csak vissza akartak fordítani. Nagy tumultus támadt és kezdtek székelni a magyarok, mert közben este ktt. Mi is azt vettük észre, hogy a tisztek eltűntek, így mi is, a németeket kikerülve, bementünk Oszt- rogosba. A város tele volt menekültekkel, menekült katonákkal. Megkerestük a városparancsnokságot, jekntkez- tünk, megmutatván a parancsot, hogy hová vagyunk irányítva. A parancsnokságon egy százados azt mondta, legyünk nyugodtan, oda már nem tudunk menni, be vagyunk kerítve, holnap reggel majd megpróbáljuk, és kivágjuk magunkat. Bementük egy raktárba, kértük a raktárparancsnokot, hogy cserélje ki a bakancsainkat szőrcsizmára. Tele volt a raktár, de elküldött bennünket, nem cserélte ki. Oszt- rogosban volt raktározva a magyar hadsereg téli ruházata, a tartalék élelmiszer, amit sajnos nem adtak ki. A városban találtunk élelmiszert, így két nap után tudtunk egy keveset enni, és úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk a városból kimenni. Elindultunk Ve- rettye irányába és mindig figyeltük, nincsenek-e előttünk oroszok, nehogy elfogjanak bennünket. Hatan voltunk együtt nagyon jó barátok. Varga Dezső őrmester, Pap József őrvezető, Láz Lajos őrvezető, Her-Fe- renc őrvezető, Ma- ronics Vendel őrvezető és Müller Márton őrvezető. Megfogadtuk, hogy egymást nem hagyjuk eL így vágtunk neki a rettenetes hidegben, az 1-2 méteres hóban a nagy orosz mezőnek, teljes bizonytalanságban, elszakadva az alakulatunktól. Azt sem tudtuk, hogy jó úton megyünk-e, de ez volt a letaposott, járható út, és úgy gondokuk, a magyarok ezen az úton mentek. Visszanéztünk, és Osztrogos lángokban állt. A sok felhalmozott készlet mind a tűz martaléka lett. Szembe jött velünk egy jármű nagy csörömpöléssel, azt gondoltuk, hogy tank. Elbújtunk a hóba, és mikor odaért, láttuk, hogy a mi autóbuszunk. Megállítottuk, kérdeztük, hová akar menni, mire ő azt mondta, Osztro- gosba irányították. Mutattuk, hogy az Müller Márton egy 1938-ban Kassán készült fotón lángokban áll, így megfordult, mi is beültünk, és így mentünk tovább. Találtunk egy szánkó kenyeret, ami olyan fagyott volt, hogy nem lehetett enni. Tüzet raktunk, körbe melegítettük, és ami felolvadt, körberágtuk. Ismét tovább indultunk, és elértük Horváth hadnagyunkat, aki szintén felült és visz- sza is irányított bennünket, hogy a mi embereinket próbáljuk összegyűjteni. Sikerült is tíz főt összeszedni. így értünk Verettyére, ahol a buszt elvették tőlünk. Ismét gyalog mentünk, de most már egész karavánokban. Éhesen, fáradtan mentünk egész éjjeL Egy faluban bementünk egy házba megpihenni, de tovább mentünk, mert a házban nagyon ellenségesen bántak velünk, és úgy gondoltuk, jobb lesz minél előbb tovább menni. Közben már jöttek a magyar katonák is. így mentünk tovább, míg egy nagyobb helységbe értünk, ahol már minden tele volt menekülő magyar katonákkal. A felsőbb parancsnokok közül itt már voltak néhányan, ők összegyűjtötték azokat a tiszteket, akik a csapatukat elhagyták, és kiküldték őket felderíteni, hogy az oroszok hol vannak. Reggel rendezni akarták a csapatokat, hogy együtt legyenek, ezért a téren kezdték összegyűjteni az alakulatokat. Rengeteg ember gyűlt össze, amikor jött egy repülő, és elkezdett géppuskázni. Egyből felbomlott minden rend, mindenki menekült, semmiféle nehézfegyver nem volt. Sok ember még a puskáját is elhagyta, csak az életét próbálta menteni. Közben ismét megközelítettek az oroszok, akik sítalpon sokkal gyorsabbak voltak nálunk: azt hiszem, teljesen nem is akartak bennünket elérni. Itt már német menekülő is sok volt, de ők nagy részben teherautókkal menekültek. Közben a német csapatok felvonultak, így nekünk sikerük az oroszoktól elszakadni, és időnként vök lehetőség egy-két napi pihenőre, amit tisztálkodással és élelemkereséssel igyekeztünk eltölteni. Volt olyan, hogy az út mentén megfagyott lóból vágtunk egy darabot, és legtöbbször nyersen is megettük. Nagy úr az éhség, és mi bizony éhesek, fáradtak, fagyosak voltunk. Nagyon szánalmas látvány volt ez a lerongyolódott, rendkívüli hidegtől, éhségtől testileg-lelkileg meggyötört hadsereg. Vök, aki a lábát rongyokba burkolta és úgy vánszorgott annak a reményével, hogy ő haza akar menni. Haza. De még milyen messze vök az álmodott haza! Itt, aki elhagyta magát, akiben elveszett a haza utáni vágy, leült pihenni a hóra, az többé nem jött haza. A lerongyolódott ruhát az út mentén megfagyottakról lehetett pótolni. A felszereléshez tartozó haskötővel véd- tük a füleinket a lefagyástól Nagyon sok ember összes felszerelése a kenyérzsák és a csajka volt. Nagyon sok katonát nem a harc pusztított el, hanem az éhség, a fagy és a kimerültség. Konotovba érve rendezték a csapatokat, itt már mindenkinek meg kellett az alakulatát keresnie. Mi együtt voltunk, közülünk csak pár ember hiányzott, a tisztjeink is megvoltak, de sajnos nagyon sok alakulat volt, ahol alig maradt ember. Konotovból már rendezetten mentünk tovább gépkocsikkal, a Dnyeperen a jégen jöttünk át Kijev mellett. Az időjárás is kicsit jobb lett, hiszen már március volt, nem volt már olyan hideg, és már élelmezést is kaptunk. Azt gondoltuk, hogy most már hazáig meg sem állunk, hisz Kije- vet is elhagytuk már. Sajnos ez alatt a hosszú idő alatt teljesen elszakadtunk a hazától és a családtól, mert a posta nem működött. Idehaza azt sem tudták, hogy egyáltalán életben vagyunk- e még vagy már elnyelt bennünket a kegyetlen orosz tél Bizton merem állítani, hogy a visszavonulás kegyetlenségeit csak azok tudták túlélni, akikben megvolt a hit és az akarat, hogy haza akarnak menni. Aki elhagyta magát, az elpusztult, megfagyott és eltemette a nagy orosz föld. A fiatal honvéd egyik tábori levelezőlapja a frontról
