Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)
2012-01-15 / 2. szám
2012. január 15. MÚLTIDÉZŐ V. * SZEKSZÁRDI MSARN4P Az összefogás erejéről adott tanúbizonyságot a doni katasztrófa Az áldozatokra emlékeztek Balázsi Zoltán református lelkész beszédében a hit erejét hangsúlyozta a gonosz nyilai ellen (Folytatás az 1. oldalról,) Emlékezni azt is jelenti: „nem felejteni” - hívta fel a figyelmet a tragédia eseményeinek folyamatos ébren tartására. Az el nem feledés ugyanakkor erőteljesebb jelentéssel bír - figy elmeztetett az elnöknő hiszen benne van az ígéret a jelen és a jövő számára, hogy nem feledjük a történelmi, politikai, hadi tévedéseket, nem feledjük a bűnösöket, s a hazáért értelmetíenül halt áldozatokat! Nem feledhetjük a hazatérteket sem - hangsúlyozta -, ők is áldozatok, mert egész életüket végig kísértették, s a még élőknek kísértik a háború borzalmai. Megmaradt bennük haldokló bajtársaik utolsó tekintete, az éhezés gyötrelme, vagy a fagyhaláltól, tífusztól való rettegés emléke, de az aggodalom is, hogy otthon hagyott szeretteiket látják-e még valaha... Ők tudták értékelni a fűtött szoba melegét, az asztalra tálalt étel illatát és ízét, ők a valós vagy álproblémák miatt kesergőknek csak annyit mondtak: „Mindegy, mi van, csak ne lőjenek. Mindegy; mi van, csak háború ne legyen”. A humánbizottság elnöke kitért jelenünkre is, amikor arról szólt: ma is folynak háborúk, egyes helyeken fegyverrel, áldozatokat szedve, másutt - mint nálunk is - szóval és tollal szítanak békétlenséget, vitát, széthúzást. A megoldás - fogalmazott Csillagné - az összefogásban, az akaratban és a hitben rejlene a jobb jövő, a felemelkedés érdekében. Az összefogás erejéről adott tanúbizonyságot a doni katasztrófa idején 24 éves Müller Márton is, aki a II. Magyar Hadsereg Kaposvári Alakulatának egészségügyi oszlopában szolgált műtőssegédként. Hangszalagra rögzített megrázó visszaemlékezésében - amelyet a műsor alatt hallhattunk - arról beszélt az idős ember, hogy az együtt hazaindulókkal fogadalmat tettek: nem hagyják el egymást semmilyen körülmények között, s erős akarattal, Istenben bízva elhatározták, hogy mindenáron hazatérnek. Tehát az összefogás, az akarat és az Istenbe vetett hit vezette őket viszontagságos útjukon - figyelmeztetett Csillagné Szánthó Polixéna -, majd befejezésül hangsúlyozta: okuljunk a múlt hibáiból, hogy soha többé ne legyen háború, se fegyverrel, se szóval, se tollal vívott, s ne szülessenek új hősök értelmeden küzdelmek áldozataiként! A folytatásban Tóth Árpád: Katonasír című költeménye hangzott el majd az „A Don kanyar felől halál szele söpör” című verset hallhattuk felvételről a Makam együttes előadásában. „A szél hordja széjjel, álmunk az éjjel: megfagyott // A hóban süppedünk el, Miért jöttünk el? - már nem tudom. De mesz- sze még a nyár, a fagyhalál kaszál //A szívemben csak jégcsapok, talán ma meghatok...” - merenghettünk el a sorokon, s beleélhette magát az ember, mi mindenen kellett keresztülmenniük a magyarkatonáknak 1943 januárjának borzalmas körülményei között a Donnál „Aki nem becsüli meg múltját, nem érdemli meg jövőjét!” - mottóval kezdte mindezek után megemlékező gondolatait Balázsi Zoltán református lelkész. Mint arra kitért, olyan fegyverzeteket kell magunkra vennünk, amelyek áldásokat hordoznak, és nem hullik vér. „Istennek minden fegyverét vegyétek fel a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden nyilát. De fel kell venni az üdvösség sisakját is és a Lélek kardját, amely Isten beszéde" emlékeztetett a Bibliai sorokra (Efézus 6:14-17). Majd a Szózat elhangzása után Szek- szárd Megyei Jogú Város Önkormányzata részéről Csillagné Szánthó Polixéna, Horváth Kálmán, valamint Kővári László Fidesz-KDNP-s képviselők, ezt követően a Magyar Nemzetőrség Országos Szövetségének Katonai Hagyományőrző Tagozata, a Honvéd Hagy ományőrző Egyesület Szekszárd Város Szervezete, az Illyés Gyula Megyei Könyvtár képviseletében Németh Judit igazgató, valamint a Garay János Gimnázium, a Szent László Szakképző Iskola Vendéglátó Szakképző Tagintézményének diákjai s a Babits Mihály Művelődési Ház munkatársai helyezték el az emlékezés koszorúit a II. világháborús áldozatoknak a múzeum mellett álló emlékművénél Gyímóthy Levente „Oly távol, messze vagy, hazám...” Szárnykürttel a Don-kanyarban (Folytatás az 1. oldalról) A történet hosszú és szerteágazó, hiszen Jaszenovics Géza immár 91. esztendejében jár. Megélt egy' világháborút, megjárta Oroszországot, angol hadifogságba esett. Szinte gyerek volt még, mikor rátalált egy csodálatos szerelem, majd hetvenévnyi boldog házasság után néhány éve elvesztette „angyalkáját”, akinek hiányát nem is tudja feldolgozni. Mondhatnánk úgy is, neki köszönheti, hogy a tragikus ütközet idején ő nem volt ott a Donnál ugyanis épp várandós kis feleségét jött haza meglátogatni. Jaszenovics Gézát 1942. június 11-én, 21 éves fiatalemberként vagonírozták be, hogy a 2. magyar hadsereg 18. honvéd gyalogezrede mintegy hetventagú katonazenekarának szárnykürtös tagjaként egy marhavagonban ő is útnak induljon Oroszországba. Azzal a feladattal hogy a frontvonalhoz közel a harcoló alakulatok mögött három-négy kilométernyire letáborozzanak, s elszórakoztassák azokat a honvédeket, akiket sérülésük miatt vagy pihenni hátravezényeltek az arcvonalból. Az útnak csak egy részét tehették meg vonaton. Egy ukrán városban leszállították őket, és onnan nehéz málhájukat cipelve, hetekig gyalogoltak a Donig. Azokkal a társaikkal együtt, akik harcolni mentek.- Egy napon pihenőt rendeltek el és befeküdtünk az árokba - emlékszik vissza. - Egyszer csak jött a parancs a németektől hogy azonnal indulás beJaszenovics Géza 1939 decemberében vetésre. Ezek a szegények alig tudtak felállni a kimerültségtől, s egyből indíts előre. Később hallottuk, hogy a háromnegyed része odalett... Minket, a zenekart Ribalcsinóban megállítottak, két öreg épületben elszállásoltak, még színpadot is csináltak, hogy ha jönnek hátra a katonák a harcmezőről játsszunk nekik indulókat, lelkesítő zenéket. De nem érdekelte ám szegényeket, csak hangosan zokogtak - csuklik el a hangja -, mikor azt énekelte nekik Karády Katalin, aki szintén ott járt egyszer, hogy „Oly távol messze van hazám / Csak még egyszer láthatnám... “ (A teljes beszélgetést egy későbbi számunkban olvashatják.) Cser Ildikó
