Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)

2012-02-19 / 7. szám

* SZEKSZÁRDI YAMRN4P MÚLTIDÉZŐ 2012. febaiár 19. Deák István honvéd a II. világháborúban - 2. rész Deák István felesége és kisfia társaságában az 1940-es évek elején (folytatás az előző számból) A hadak útját megjárt nagyapám na­gyon sokat panaszkodott gyermekko­romban a zord orosz télre. Panaszko­dott a gyenge lőszerellátásra, mert ne­ki - mint lőszeres katonának - a lőszer vételezése, a lövészárkokba, a géppus­kák mellé való kiszállítása volt a felada­ta. Mindannyian sokat szenvedtek a tetvektől is. Mesélte, hogy a német ka­tonának minden nap puha kenyér ju­tott, amit vajjal és mézzel megkent. A magyar baka örült, ha száraz kenyeret kapott. 1943. január 12-én a Vörös Hadse­reg a befagyott folyón keresztül, a mí­nusz 35 fokos hidegben, Urivnál áttör­te a magyar állásokat. Január 14-én reggel a nagy erőkkel megindult támadás következtében kri­tikus helyzet a 48/1. és a 48/III. zászló­alj állásainál alakult ki. „A rettenetes tü­zérségi tűztől demoralizált, harckocsi támadással először szembesült tolnai és szekszárdi honvédek a harckocsik mögött közlekedő, kézifegyverekkel jól felszerelt ellenséges tömeget látván egyre-másra kezdték feladni állásaikat, s menekültek a védőkörlet hátsó kör­zetei felé.”8 Karl von Klausewitz 1827-ben meg­jelentetett könyvét a magyar hadveze­tés jól ismerte. Ebben többek között az olvasható, hogy „... a folyam és a folyó nem olyan erős akadály, amint azt az abszolút védelmi rendszer idején hit­ték. ...Ha a védő abba a hibába esik, hogy mindent a folyóvédelemre ala­poz, annak áttörése esetén soraiban nagy zavar támad és katasztrófa éri.”9 A katasztrófa bekövetkezett. „A kb. 200 000 embert számláló második hadseregből mintegy 60-70 000 em­ber maradt meg. Az 50 000 munka­szolgálatosból pedig mindössze 5000- 6000 fő. A többi elesett, megfagyott, vagy hadifogságba került. Megsemmi­sült a tüzérség, a nehéz fegyverzet, az arcvonal közelében felhalmozott élel­miszertartalékok, és elpusztult renge­teg vonatanyag is. Az anyagi veszteség körülbelül 300 millió pengő volt. A közvélemény nagy megdöbbenéssel vett tudomást a Don menti katasztró­fáról és az óriási veszteségekről”10 11 A hóviharokkal tarkított orosz tél­ben két őcsényi katona ballagott egy­más mellett. Deák István és nagyapám. Agyonfagyva, éhesen, rongyaikba bu- gyolálva, a végsőkig elkeseredve, gya­log támolyogtak hazafelé az orosz hi­degben. Egyszer a hátuk mögül teher­autó hangjára lettek figyelmesek. Egy német katonai teherautó is visszafelé vonult, a platóján egy tehénnel. (Az ál­lat valószínűleg egy magas rangú né­met tiszt tejjel való ellátását szolgálta.) Megállították a gépjárművet és meg­kérdezték, hogy nem vinnék-e el őket egy darabon. A gépkocsi fülkéjében ülő két német némi tanakodás után megengedte, hogy a csontsovány em­berek a platón utazzanak. Körülbelül kétszáz kilométeren keresztül hozták őket visszafelé. így sikerült a két em­bernek megmenekülnie, életben ma­radnia. A fronton teljesen megkopaszodott nagyapám második világháborús kál­váriája 1943- február 18-án véget ért. (Hazatérése után földművesként dol­gozott tovább. 1960-ban termelőszö­vetkezeti tag lett, és az asztalosműhely segédmunkásaként érte meg nyugdíja­zását, felesége, lánya, vője és két fiú­unokája társaságában.) Deák István alakulata 1943 októbe­rében Bajára tért vissza. Ebből az évből egyetlen levelezőlapja március 15-i kel­tezésű, melyben a tavasziasra fordult időről olvashatunk. 1943 novemberétől - a katona­könyvében található bejegyzés szerint - Lengyelországban szolgált 1945 janu­árjáig. Tábori levelezőlapjaiból nem ez derült ki. 1944. január 24-i levelében jókíván­ságokat közölt, valamint Borsósékat üdvözölte. Március 7-én arról tudósí­totta az itthoniakat, hogy mindennap hóviharok vannak. Május 8-án egy he­lyen volt Dömötör Jánossal Május 11- én találkozott JóskávaL /Hogy melyik­kel nem sikerült kideríteni./Június 8- án a küldött cigarettát megkapta. „Kell a jó magyar cigaretta mert itt csak né­met trafik van.” Molnár sógoráékat üd­vözölte. Július 24-én közölte, hogy nem lesz itthon az aratáson. Augusztus 24- én következőket írta: „Tisztelettel értesítem magukat, hogy' szerencsésen megérkeztünk Drá- vavásárhelyre, nem Csáktornyán va­gyunk, ez a község 2-3 kilométerre van Csáktornyától Hála Istennek egészséges vagyok, melyhez hasonló egészséget kí­vánok maguknak is. Egyenlőre semmi különös újságot nem tudok. Számtalan­szor csókolom mindanny iukat. A túlolda­li címre írjanak. Pisti” A túloldali cím: Drávavásárhely, 18/111. zlj. távb. szak. (18/III. zászlóalj, távbeszélő szakasz) Az utolsó levél 1944. október 28-án kelt. „...most egy kicsit közelebb jöttem az otthonomhoz, jelenleg a híres köl­tőnknek Petőfinek a szülő falujában vagyunk, nem is igen távol, csak saj­nos nem láthatjuk egymást. Kedves né- ném, még én is most kaptam meg az okt. 8-án írt levelét, melybe írja, hogy a Paprikajancsi is megsebesült és én is találkoztam a Bodó Pistával a Somorjai Lacival és a Lajtos Gyurival és még az utazásunk alatt a Nagy Pistival is össze­találkoztam. Kedves néném, újságot semmit nem írhatok. Kérem magát ír­jon, hogy vannak és mi a helyzet oda­haza. Ezzel soraimat zárom. Isten velük és én velem. Sokszor csókolom az egész .családot. Öccse Pista” Az utolsó két levél idején már lazább volt a tábori levelezőlapok ellenőrzé­se, mert mindkét híradás után tudhat­ta a család, hogy merre járt a katona és alakulata. Deák István leszerelése után földmű­veléssel foglalkozott, majd 1956-tól a Szekszárdi Állami Erdőgazdaságnál munkavezetőként állt alkalmazásban. Mivel rendkívül precíz ember volt, ő mérte ki a fatelepítések helyét, kijelöl­te a csemetesorok vonalát, amit a gya­logmunkások beültettek. Minden egyes elszállítandó farönköt számmal látott el, rajtuk a köbmétert is feltüntet­te. Ő irányította a fa vagonokba, uszá­lyokba történő rakodását. Erről a mun­kahelyről vonult nyugdíjba. Túlélte fi­át, aki fűtésszerelő végzettséggel ren­delkezett. Deák István nevét örökölte az egyetlen unoka is, aki a helyi általá­nos iskola tantestületének megbecsült tagja, testnevelő tanára. Elmondta, hogy egyszer hetvenöt éves nagyapjával versenyeztek: ki tud távolabb ugrani. Az öreg Deák majd­nem akkorát ugrott, mint unokája. Nyolcvanadik születésnapjához köze­ledve azt mondta: „A nagy Magyaror­szágért nyolcvan évesen is szívesen be­vonulnék katonának!”" Deák István 1993-ban hunyt el Hetvennégy őcsényi katona soha nem tért haza a második világháború­ból A nevüket - az első világháború ál­dozataival együtt - a község központ­jában álló Árpád-szobor talapzata őrzi. Köszönet Veress Horni tanárnőnek, az őcsényi ÁMK nyugdíjas könyvtáro­sának és Tóth L. Kristóf református lel­késznek szíves segítségéért. AndicsJános Források: 8. Szabó Péter - Szilágyi Mihály: Tolnai honvédek a Donnál (Babits Kiadó Szekszárd, 2001.) 204-205. oldal. 9. Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. (Magvető Kiadó Budapest, 1972.) 55. oldal. 10. Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők (Gondolat Kiadó Budapest, 1986.) 150. oldal 11. Deák István (1961-) szóbeli közlése.

Next

/
Thumbnails
Contents