Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-12-18 / 50. szám
1 2011. december 18. ÜNNEP , SZEKSZÁRDI HS4RNAP Lenn van a fenyőfa a pincében, mindennap látom. Néha még a fejem is elfordítom, hogy ne vegyem észre. Csak lapátolom gyorsan a szenet. De olyan ez a fa, mint a mágnes, odahúzza a tekintetet magára. Minden zöld tűlevele, mint megannyi apró antenna, jelet fognak, jelet adnak - de hiába, a szeneskannás ember nem akar a leendő karácsonyfával szóba állni. Huszonhárom fe- ' nyőfa elődje ugyanezen a helyen csak mosolyt kapott mindennap, boldog karácsonyi előlegeket a szeretet nagy estéjéből. Ez a fa nem kap mosolyt, szinte rá se néznek, és ha mégis, hát akkor abban nyoma sincs a szokásos örömnek. Mégis szeretem ám ezt a fenyőfát! Tudom, hogy örökzöld tűlevelei alatt ez évben is szépséges arcát mutatja a Gyermek és Isten szeretete. Azt is tudom, hogy két oldalról szoros karok ölelnek majd át, asszonylányaim úgy dédelgetnek, mint soha az életben. Ha lehet jó gyermekeket még jobban szeretni, hát akkor ez az óra lesz az, és úgy fogom . át őket, mint a legboldogabb édesapa. Szegény fenyőfa nem tehet róla, hogy napönként úgy megyek el mellette, mintha nem is lenne. Szemem ködöt kap, torkom összeszorul, gyorsan zörög a szén a kannába, elfutok előle. Ennek a fának a csúcsa könnyfelhőkbe ér, és nem lesz körülötte nevetés, csak néhány halvány tétova mosoly, majd ismét felhőszakadás. Ezt tudom már előre erről a fáról azért nem állok vele szóba, mert árva karácsonyunk tanúja lesz. Nem tudja ez a karácsonyfa, hogy csillagszórós, gyertyás díszei helyett a kis család csak két fenyő lécet lát, amire Anyu neve mellé ezt írták nemrégen: Élt 43 évet. Ezért hát ne haragudjatok Testvérek, hogy most egy gyémánt könnycseppet H. Németh István: Gyöngykapuk akasztok minden karácsonyfára, ahol olvassák e sorokat. Először ott láttam a Kedves szeme sarkában, a búcsú órájában. Ma már ott látom mindenütt, ahol eggyel kevesebben vannak tavaly karácsony óta. Szeretném, ha nem éreznétek ezt egy hirtelen megöregedett ember érzelgősségének, sem a Nagy Hívő biztonságának. Ma reggel leükem a karácsonyfa elé, hogy bánattal megnézzem gyászunk személytelen tanúját. Pár percig ültem csak csendben, nem is gondoltam arra, hogy ezalatt a tűlevél antennák lázas munkába kezdtek. Csoda történt a kedvemért. A csupasz fenyőn kis gyertyák gyúltak, az ágakra angyalhaj kunkoro- dott, és huszonhárom igazgyöngy könnycsepp szórta ezerfelé a fényt a sötét szenespincében. Aztán megjött a Hang, nem is tudom már, hogy a fülemmel hallottam-e, de igazat mondok - hallottam.- Ne sírj! Hiszen tudod Róla, hogy’ nem akárhova ment, hanem Haza. Te csak azt látod, hogy a rák, a halál vitte el gáládul elrabolták tőled. Nem igaz. Mert az Úr már ötször meghosszabbította életét, és több mint két évtizedig mindig visszaadta. Emlékszel amikor ott topogtál a kórházi folyosókon? Húsz éven át ötször kérted: - Uram, csak most még az egyszer...- Utoljára ő mondta ki a megdöbbentő mondatot a kis Trabantban a Balaton előtt: - A Kicsi is sínen van, felvették az egyetemre, meghallgatott az Úr, most már meghalhatok. - Két hét múlva ágynak esett és soha többé fel nem kelt. Te azt kérded, miért nem élhetett még?! Bizony mondom neked, a kegyelmet lásd meg végre abban, hogy’ hivatását eddig is betölthette.- Mennyi szeretetet kaptatok tőle, húszhuszonhárom éven keresztül. Szerény a megélhetés? Zokszó nélkül állásba ment, tizennégy évig dolgozta az első műszakot.- Mindig dolgozott. íróasztalnál konyhában, kertben, varrógépnél számológépnél vasalónál Baromfiólnál bevásárlópult előtt, levelezésben. Szeretetvendégségen, számadásoknál vendéglátásban, cipőpucolásnál. Gyermeknevelésben, öreg szülők gondozásában, fiatalokkal való lelki beszélgetésekben. Még a sofőröd is ő volt a kis szolgálati kocsiban. Mindegyik szolgálat említésénél felragyogott valamelyik igazgyöngy csepp a kis fenyőfán. Olyan fényben voltam, hogy már a szememet is be kellett hunynom.- Kérlek - mondta a fenyőfa -, azon az estén ne csak magatokat sirassátok. Őt már nem kell útban van a jó Hely felé. Ugye megírta előre a búcsúlevelét: „Ha elmentem - hazamentem. Hála, hála, hála érte.” Mire felpillantottam, a kis fenyőfa ismét csak egyszerűen zöld volt, mint azelőtt. Eleredtek a könnyeim. Úgy éreztem, a fele sós volt, a fele édes. És mindnek más színe volt. Azt írja a Jelenések könyve az örökkévalóság új Jeruzsáleméről: „...alapköveit drágakövek ékesítik, jáspis, zafír, kalcedon, smaragd, szárdonix, krizolit, berill, topáz, krisopráz, jácint, ametiszt... Tizenkét kapuja pedig tizenkét gyöngy, minden egyes kapu egy-egy gyöngyből volt...” Ebből tizenegyet láttam reggeL Tízet nektek adok, árvák, özvegyek, Testvérek. Jól vigyázzatok rájuk, azok az igazgy öngy kapuk a megváltottak hálakönnyeiből születtek.
