Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-11-20 / 46. szám
10 SZEKSZÁRDI fASáRNAP MÚLTÚNK 2011. november 20. Adatok a szekszárdi várpincéről (I.) Biztosan sokan jártak már a régi vár- megyeháza és a várkert alatt lévő, jelenleg a Garay nevet viselő pincében, mely jelenleg a Szent Gaál Pincészet tulajdonában van. A pince több száz éves múltra tekint vissza, melyből, ahogy a címben is jeleztem, néhány pillanatképet szeretnék felvillantani. Az ingatlan birtoklástörténetének, a tulajdonos és bérlő változásának nyomon követése nemcsak száraz tények egymásutániságának felsorolását jelenti, hanem lehetőséget ad arra is, hogy bepillantást nyerjünk az egyes korszakok szekszárdi gazdaságtörténeti, közigazgatási viszonyaiba. A várpince feltehetőleg a török hódoltság után, a 18. század elején készülhetett. Ezt közvetetten megerősíti egy utalás azokban a periratokban, melyek akkor keletkeztek, amikor a pince tulajdonjogáért pereskedett Tolna vármegye és a szekszárdi uradalom. Az utóbbi oly érveléssel bizonyította tulajdonjogát, hogy: „ 1700 elején - véleményem szerint ide tehetnék azt a betoldást, amikor a pince keletkezett - a tulajdoni vagy használati jognak ily éles megkülönböztetése nem volt”. Miért kellett ezt a kijelentést tenni? Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, röviden át kell tekinteni, hogyan változott a mai vármegyeháza helyén álló épületek tulajdonjoga. 1061-től kezdve hosszú évszázadokon keresztül 1777-ig a szekszárdi apátság volt a birtokos. Ekkor, 1777-ben Mária Terézia a budai tanulmányalapnak, illetve a Magyar Tudományos Egyetemnek adta az apátsági javakat, vele az említett ingatlant is. A volt apátsági javak így a közalapítványi uradalom részei lettek. Az uradalom igazgatását először a pécsváradi kerületi főtiszttartóság felügyelete alatt álló szekszárdi közalapítványi tiszttartóság látta el, majd 1876- tól 1944-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) alá tartozó, Budapesten székelő közalapítványi ügyigazgatóság - ennek alárendelt térségi szerve, a pécsváradi közalapítványi kerületi főtisztség - irányította. A közalapítványi uradalom tehát átvette a szekszárdi apátság státuszát A felügyeleti szerv kezeléséből azonban pár évvel később, II. József idején kikerültek a Szekszárd központjában lévő épületek. 1782. január 24-én az apátsági épületeket eladták Tolna vármegye közönségének. Azonban az eladást rögzítő szerződés kimondta, hogy megyei tulajdonba csak a felszíni épületek (a vármegyeháza és a sétakert) kerül, a várpincét továbbra is megtarthatta az uradalom. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor Magyarországon 1855- ben bevezették a telekkönyvezést. Ekkor a kialakuló polgári állam berendezkedésének megfelelően államilag vezetett telekkönyvekben kellett rögzíteni a tulajdonosokhoz tartozó javakat, ingatlanokat. Tolna vármegye bejegyeztette nevére az ekkor már felépült megyeháA pereskedés lezáródása utáni tulajdoni lap és térképvázlat másolata zát és a várkertet. Az alapítványi uradalmat képviselő pénzügyi hatóság ellenben elmulasztotta a telekkönyvben feljegyeztetni a megyeháza alatti pincére vonatkozó tulajdonjogot. Pár évvel később, már a dualizmus korában a VKM észrevéve a telekkönyvi rendezetlenséget, arra kérte Tolna vármegyét, hogy ismerje el az uradalom pincére vonatkozó tulajdonjogát. (Erre azért is szükség volt, mert az uradalom már több éve kiadta használatba a pincét Jálics A. Ferenc és társa budapesti borkereskedő cégnek, amely meg akarta vásárolni pincét.) A vármegyét képviselő tiszti ügyész, Fördős Vilmos, illetve a vármegye állandó választmánya különböző okfejtés után arra az álláspontra jutott, a telekkönyvben a vármegye javára bejegyzett felépítményhez a pince tulajdoni joga is hozzátartozik. Az uradalomnak csak használati joga lehet, amit az is bizonyít, hogy eddig (1877- ig), ha valamilyen felújítást kívántak végezni a pincében minden alkatommal előzetes hozzájárulást kértek a megyétől. Kijelentették azonban egyúttal azt, hogy hajlandók olyan nyilatkozatot kiadni, mely elismeri az uradalom használati jogát, melyet közel már 100 éve gyakorol a pince felett. A vármegye ezen döntését az uradalom sérelmesnek tartotta. Véleménye szerint a megye „egyoldalúlag ’ a tulajdonjogot szolgalmi joggá akarja átváltoztatni. Ennek kapcsán született a bevezető sorokban már idézett vitatható érvelés, miszerint a tulajdoni és használati vagy szolgalmi jog kifejezést az 1700-as évek elején még nem ismerték. A megyei közgyűlés azonban hajthatatlan volt. 1877. május 12-i határozatban megtagadta a miniszter kérését. Az alispán az ellenszegülés élét tompítandó kifejti, hogy a közgyűlés döntése nem jelenti a felsőbb hatóság döntésének felülvizsgálatát, illetve az önkormányzatiság hatáskörének túllépését, hanem csak mint háztulajdonos védeni kívánja érdekeit egy másik féllel szemben. A védekezés mellett meg is vádolta a megyei közgyűlés első embere az uradalmat, Szerinte ellenfelénél „terjeszkedési vágy gyanítható”, mert folyamodványában „pinceházat’' említett, ami azonban „a valóságban nem is létezik". A megyei közgyűlés merev álláspontja és ellenkezése a felsőbb hatalommal, két okkal is magyarázható. Az egyik ok az uradalommal szembeni ellenszenv, hiszen még nem is olyan régen 1848 előtt Szekszárd mezőváros és több környékbeli község földesuraként beleszólhatott a polgárok mindennapi életébe és dézsmát szedett tőlük. Abban az időben még Augusz Antal alispán is - kinek 34 holdas szőleje volt a város határában - köteles volt alávetni magát a szőlő egyházi tizedelésének és be kellett szállítania szőlejét az uradalom pincéjébe. A másik ok a megyei önkormányzat féltése lehetett Fel- tételezésem szerint nem nyerte el a megyei közgyűlés tetszését a minisztérium verdiktje, mely egy egyszerű tollvonással vont el a megyétől egy értékes tulajdont. A két fél vitájának eldöntése ezek után a bíróság feladata lett. A felperes az uradalom, az alperes a vármegye lett. A küzdelem többfordulós volt, melyekben rendre a vármegyének adtak igazat. Csak a legfelsőbb fórum, a Kúria rendelte el azt a telekkönyvezési eljárást, melynek eredményeként az uradalom megkapta a pince tulajdonjogát A hivatalos bejegyzés hatévi pereskedés után 1883-ban történt meg. A per lezárulta után megköttetett a már korábban jóváhagyott eladási szerződés az uradalom és a Jálics A. Ferenc és társa között. A cég hivatalos képviselője Leopold Károly szekszárdi bor- kereskedő volt. 1889. április 12-én a várpince átruháztatott a budapesti cég javára, az új tulajdonost beiktató hivatalos aktusról a vármegy e Szekszárd nagyközséget is értesítette. Aradi Gábor A Garay Pince bejárata
