Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-09-25 / 38. szám
2011. szeptember 25. MAGYARSÁG SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 15 Radouant Gizella MÁR A BUSZTÓL IS MEGDOBBANT A SZÍVEM Radouant Gizella 1942-ben a vajdasági Mohóiban született, édesapja magyar katonaként került orosz fogságba ahonnan nem térhetett haza, így édesanyja egyedül nevelte fel két lányát. Gizi néni 1969-ben férjével és két gyermekével Franciaországba költözött, harmadik gyermekük már ott született. Első házassága felbomlott, majd újra férjhez ment és nagy boldogságban élt párjával aki elismerte magyarságát, szerette a magyar nyelvet, a magyarokat, s több alkalommal is eljöttek Magyarországra. Gizi néni segédkezett franciaországi városuk és Zalaszentlászló partnervárosi kapcsolatának létrejöttében, s miután megözvegyült, úgy döntött, nyugdíjas éveinek nagy részét a zalai településen tölti házukban, amit férje halála előtt ajándékozott neki. Miközben gyermekkoráról délvidéki emlékeiről beszélgetünk, észre se vesszük, s vele is átöleljük egymást. Aztán arra kér, fényképezzem le a vajdaságiak busza mellett, mert már akkor majd kiugrott a szíve a boldogságtól mikor ezt a buszt meglátta. VERECKE ÚTJÁN A szüreti felvonulást felvezető menetben az Ungvár tábla alatt lépdelő Királyi Zoltánhoz, feleségéhez és kislányukhoz csatlakozom. Kárpátaljáról Ukrajnából nem is jöttek többen, talán csak ők és még ketten, akiknek előbb vissza kellett utazniuk. A Bezerédj utcától a Hármas-hídig végigbeszélgetjük az utat a kedves házaspárral akik a Vereckei- hágótól délre, a Tisza jobb partján fekvő Técsőről érkeztek. Mint megtudom, feléjük bizony nem könnyű magyarnak lenni. Komoly atrocitások is érhették és érhetik, aki felvállalja nemzeti hovatartozását, s most, hogy Ukrajnában erősödnek a nacionalista törekvések, ez a helyzet semmit sem javul Ennek ellenére őrzik nyelvüket, hagyományaikat, büszkék arra, hogy a honfoglaló magyarok útvonalába eső területen élnek, s ebben a szellemben nevelik gyermekeiket is. Aférj most egy Tolna megyei cégnél dolgozik, ezért választották Szekszár- dot az eskütételhez. A menet a szakmunkás- képzőnél véget ér, de a vonulók nem szaladnak széjjel Üdvözlik egymást, sokan címeket cserélnek, hogy ha már itt Szekszárdon egymásra talált a sok jó magyar, többé ne veszítsék szem elől egymást. EGY LEVÉL A TÁVOLBÓL A templomi eskütételt a lugosi RMDSZ megbízásából a karzatról végigvideózta a temesvári „Nyugati egyetem” video-fotó szakának végzős hallgatója, Cretu Norbert. Néhány napja az alábbi e-mailt küldte lapunk szerkesztőségének: „Immár két napja hazaérkeztünk, és még mindig nehezen rendszerezem gondolataimat. Lelkemben a kellemes élmények kavalkádja kavarog. Királyi Zoltán és családja Nagymamám - aki Cretu Norbert filmen örökítette meg az eseményeket már többször járt Szekszárdon - sok szépet mesélt városotokról. Nem véletlen, hogy Lúgossal testvérváros. Mindkettő szőlődombok alján fekszik. Én először jártam most Szekszárdon. Édesanyámat és nagymamámat kísértem el azzal a kis lugosi csoporttal együtt, kiket a magyar állampolgárság kötelékében honosítottak. Engem kértek meg, hogy ezt a történelmi pillanatot - életük talán legszebb ajándékát - örökítsem meg. Szívesen tettem, megtiszteltetésnek éreztem. Figyelemmel kísértem az arcokat, magatartásokat. Mindannyiukról a méltóság, meghatottság, tisztelet és hála fénye sugárzott. Nem tudom elfelejteni azt a meleg fogadtatást, amivel Szekszárd lakossága fogadott meg nem szűnő tapssal a felvonuláson. „Itt vannak az új magyarok!” - hallatszott a járdákról. „Köszönjük, köszönjük a testvérvárosnak!” - jött a felelet a menetből. Megható volt ez az igazi meleg, őszinte testvéri szeretet. Én még ezután fogom kérni a honosítást, de úgy érzem az új honfitársakkal együtt én is mondhatom: „Itthon vagyok, otthonról jöttem!” Köszönjük! Cser Lldikó-Gyimóthy Levente Fotók: Hollendus János, Lehőcz Péter, Jantner László, Cser Ildikó Úton a templom felé a reggeli tájékoztató helyszínéről Az ünnepség alatt kivetítőn jelentek meg az elszakított területeken lévő települések nevei
