Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)

2011-08-14 / 32. szám

2011. augusztus 14. MÚLTIDÉZŐ _ SZEKSZÁRDI VASÁRNAP A múzeumban született, a megyeházán nőtt fel Beszélgetés Péterbencze Istvánnal Az elmúlt hónapokban védőháló takarta és még ma is munkagé­peket látunk a Béla király téri ré­gi Vármegyeháza körül. Az épület, amely Pollack Mihály és Stann Jakab építészek tervei alapján 1828 és 1833 között épült, egy pályázat keretében most megszé­pül, és új funkciókat is kap. A klasszicista stílusú, fehér oszlopos, timpanonos homlokzatú szép megye­háza sokunk fantáziáját megmozgatja, hiszen ha beszélni tudna, majd' két év­század eseményeiről tudna mesélni. A gyönyörű műemlék legtöbbünk szá­mára a város büszkélkedni való látvá­nyossága, riportalanyunk, Péter­bencze István azonban gyermekkora- í ban e történelmi falak között is lakott o szüleivel, a földszinti szolgálati lakás- 2 ban. A ma 74 éves villanyszerelőnek | már a születése is kivételes helyen tör­tént, ugyanis a megyei múzeum alagso­rában látta meg a napvilágot. A múzeumban volt ugyanis házmes­ter az édesapja, aki később a megyehá­zán kapott altiszti, azaz gondnoki állást. István fia gyermeki ésszel nyilván nem úgy tekintett új lakóhelyére - ahova az Alkotmány utcából költözött a család -, hogy arról egyszer majd helytörté­neti leírást tudjon adni, ezért nem adat­szerűén pontos elemekből, inkább szubjektív mozaikokból áll össze a me­gyeháza történetének egy szelete, ami­nek megrajzolására kértük. Péterbencze István 1937-ben szüle­tett, amikor a megyeházára költöztek, felső tagozatos diák volt és a Garay té­ri iskolába járt. Természetes volt szá­mára (talán nem is tudta), hogy azon az udvaron játszik testvéreivel, amely­nek köveit anno Bezerédj István gróf vagy Augusz Antal báró is koptatta. Ám amikor Damjanich utcai házuk konyhájában arról faggatjuk, milyen volt a megyeháza az 1950-es évek ele­jén, számos dolog eszébe jut. Felesé­gével, valamint a kortárs Bakó Jenő fo­tóriporterrel egymástól átvéve a szót idézik fel azokat az évtizedeket.- Akkoriban jött divatba az a hosz- szúkás NDK-brikett, az épület oldalán dobálták be a tüzelőtárolóba, ami ott volt, ahol most a Főispán Étterem. A ka­pualjtól egészen a sarokig ért a tároló, akkora volt, mint ez a ház - emlékszik vissza Péterbencze István. - A légópin- ce meg ott vök, ahogy a Várközhöz me­gyünk lefelé. Alatta meg a jégverem, ahova telente a Csörge-tóból hordták be szánkóval a nagy jégtömböket. „FELJÁRTUNK A LEVÉLTÁRBA HADNAGY BERCI BÁCSIHOZ"- Hol és milyen volt a szolgálati la­kásuk?- A kapun belül balra a földszinten laktunk. Két nagy- és egy kisszobánk volt meg egy fürdőszoba, a kisszobá- ból a szüleim konyhát alakítottak ki. Apuékkai meg a két húgommal öten kényelmesen elfértünk. Szinte össz­komfortos körülmények között él­tünk, mert cserépkályhával fűtöttünk ugyan, de bent volt a hideg-meleg víz is, a meleget egy fatüzelésű bojler biztosí­totta. Édesapám, Péterbencze István és édesanyám, Szikora Karolin dolga volt az épület karbantartása, fűtése, a kert gondozása, és a helyiségek fűtése is. A nagytermet bizony sokszor be kellett fűtenünk, mert gyakran voltak megye­gyűlések. rendezvények. A pincéből hordtuk fel az ap­rított fát egy V alakú ágas­fán. Lent nekitámasztottuk a falnak, megpakoltuk fával, aláálltunk, vállra vettük és vittük fel a nagyterem alá. Ott olyan kabinfélék voltak, oda bebújva lehetett be­gyújtani és onnan tüzel­tünk. A füst kiment a kémé­nyen, a meleg levegő meg áradt fel a nagyterem bejá­rata mellett két oldalról ta­lálható fűtőaknákba. Ez egy nagyon modern megoldás volt akkoriban. Rengeteg fát felhordtunk oda, segítet­tünk apunak, vittük a sze­net, aztán meg le a salakot is, sokat küszködtünk. Az épület többi részét nagy cserépkályhák fűtötték, szép dí­szesek is voltak köztük. A nagyteremben egyébként össze­csukható székek voltak, mint a mozik­ban. Zeneiskolai koncerteket is szok­tak ott tartani, az elnöki emelvény mögötti kis teremben szoktak próbál­ni a gyerekek. Mint a közös múltidézés során kide­rül, fellépett a megyeházán a Magyar Rádió Gyermekkórusa, a '60-as évek­ben pedig Fischer Annie is. Péterben­cze István ott töltött évtizede alatt em­lékei szerint az épület igencsak kihasz­nált volt, ott működött a megyei tanács mezőgazdasági osztálya, a járási tanács, az első emeleten jobbra az állatforgal­mi vállalat. A földszinten jobbra a gyámügy és az anyakönyvi hivatal bal­ra a sarokban a légoltalmi hivatal a szu- terénban a raktárak, ahol a légvédelmi eszközöket - gázmaszkokat, vegyvé­delmi ruhákat, takarókat - tárolták. Hegedűs Pista bácsi volt a raktáros, Hovorka János a légóparancsnok.- Az emeleten balra volt Berci bácsi (dr. Hadnagy Albert megyei főlevél­táros - a szerk.) irodája, meg a levéltár helyiségei - idézi fel Péterbencze Ist­ván. - Berci bácsi fiával együtt jártunk iskolába és gyakran felmentünk a levél­tárba mi, gyerekek. Sokat kíváncsiskod­tunk, kérdezősködtünk Berci bácsitól - Különösen szép a kapu alatti, el­fűrészelt farönkökre emlékeztető fa padlóburkolat, az épületet kö­rülvevő kert. Milyen volt mindez akkoriban?- Az épület akkoriban sárgára volt festve, de a folyosókat, lépcsőháza­kat fehérre meszelték. Az udvar zú­zott kővel volt leszórva, állt ott két nagy tiszafa, jobb oldalon a fal mel­lett meg kisebb-nagyobb rózsabok­rok, virágok. Bal felől volt egy ga­rázs, meg különféle fabódék. Ké­sőbb, mikor megalakult a LÉGÓ, ak­kor ezeket lebontották. KERTMOZI AZ UDVARON- Emlékszem, 1956 után kertmozi is működött az udvaron. A kapubejá­rattal majdnem szemben volt a vá­szon, mi az emeletről szoktuk nézni a filmet. A nézőtér, úgy emlékszem, pi­ros salakkal volt leszórva, és összecsuk­ható kerti székeken ült a közönség. Úgy' százötven-kétszáz ember fért el. A pénztár a kapu alatt jobbra volt, azt hi­szem, Moha Lajosné, Babi néni árulta a jegyeket. Ez persze még a bencés apátság romjainak feltárása előtt volt. - Szoktak a gyerekekkel az ud­varon játszani?- Ajaj, nemcsak az udvaron, hanem a kertben is! Hátul, a piactér felől a jég­verem feletti részen volt egy gazdasági épület, abban apuék még disznót, csi­bét is tartottak. A kertben a fügefától a dión át minden volt, délutánonként sokat játszottunk ott De ha magasba vágytunk, akkor fölmentünk a pad­lásra meg a tetőre. Nem volt túl mere­dek, ott cicáztunk a gerincen. Micso­da gerendák voltak a padláson! Öt- venszer ötvencentis ácsolatok, gyö­nyörű volt. Limlomot nem lát­tunk, nem cipeltek fel oda semmit, úgyhogy takarítani nemigen kellett. Beszélgetésünk során szó­ba került a későbbi Bartina ABC helyén állt kisbolt, ahova a környékbeliek vásárolni jár­tak, aztán a szekszárdi sport­élet is, amelynek Péterben­cze István kosarasként lelkes részese volt. Záporoztak a ne­vek, a Vörös Meteor női kosa­rasai - Rozsnyainé Idei Sára („Sada ”), aki később a Babits- iskolában tanított, Bencze Mari, Radó „Pintyő”, Bátaszékről Váradiné meg az építők férficsapatának tag­jai, Kardos György, Fogarasi János, Udvardy Attila, Gyulai Pisti, Wallacher Lali, az edző: Laczkó tanár úr... Látszott: nagyon kedves emlékek ezek. Búcsúzás előtt visszakanyarítva a nosztalgiázókat a megyeházához, megkérdeztem Péterbencze Istvánt, szeretett-e ott lakni. Kapásból vágta rá a félig komoly, félig tréfás választ- Nem, mert akár iskolában vol­tunk, akár máshol, mindig hegynek kellett hazamenni... Cser Ildikó Bakó Jenő 1962-ben készült felvétele az ak­koriban sárga színű vármegyeházáról (jobbról), és azóta jócskán megváltozott környezetéről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents