Szekszárdi Vasárnap, 2011 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2011-06-26 / 25. szám
SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Minden helyre tehető Dr. Garay Zoltánné: „Ha a kezdetben érzünk is irántuk szánalmat, azt igyekezzünk palástolni” Dr. Selényi Judit megyei sztomatoló- gus szakfelügyelő főorvos a jelképes stafétabotot dr. Garay Zoltánnénak, a háromszakos gyógypedagógusnak - értelmi fogyatékos, vak és logopédus szak - adta át. Mondván, Erzsébet asz- szonyt minden téren jellemzi az elhivatottság és a fáradhatatlanság amit tanítványai nagy szeretettel honorálnak. Apropó, honorárium! Nyugdíjasként értelmi sérültekkel foglalkozik, amiért se fizetést, se tiszteletdíjat nem kap, de- mint mondja - sajnos a napi 24 óránál több időt sem.- Alig száz alapító taggal 1984-ben hoztuk létre az ÉFOÉSZ-t, melynek név- és jogutódja az Értelmi Fejlődésükben Akadályozottak Tolna Megyei Szervezete. Mára négyszáz családdal közel ezer taggal működünk.- Azt tapasztalom, hogy sok felnőtt sem tudja, hogyan viselkedjen a fogyatékkal élőkkel- Egyetértek, s most is a szemlélet- váltásra hivatkozom. Azt gondolom, a legnagyobb változásnak az emberek agyában kellene végbemennie. Nekünk ugyanúgy kell kezelnünk az akadályozottakat, mintha teljesen épek lennének, s a segítséget is a világ legtermészetesebb dolgaként kell nyújtani nekik. Fontos, hogy a sérültek minél gyakrabban és minél hosszabb időt töltsenek az egészségesek között, hogy oda-vissza megismerhessék egymást, hiszen csak így fedezhetik fel egymás sajátosságait. Színpadi vagy tévés szereplésüket követően igen sokan csodálkoznak azon, hogy a sérültek mi mindent tudnak előadni, eljátszani, milyen átélési képességgel rendelkeznek.- Miként fogadják a segítő kezet, s egyáltalán a közeledést?- Van olyan sérült, aki szívesen fogadja, de van, aki nem. Vagyis a sérülteket is nevelni kell arra: ne sértődjenek meg, ha valaki segíteni igyekszik, például a kerekes széket feltolni a járda- olykor magas - szélére. De vigyázzunk! Ha kezdetben érzünk is irántuk szánalmat, igyekezzünk azt palástolni.- Szinte önmagának bólogatott? Mi okból?- Táborozási tapasztalataim ötíöt- tek föl bennem. Immár húsz éve Tamási jóvoltából táborozunk Siófok- Sóstón. A 200 fős táborba jól beilleszkedett a mi húszfős csapatunk, több közös programban veszünk részt, sőt fiataljaink a „körlet” takarításából, s egyéb munkákból is kiveszik a részüket. Búcsúzáskor számtalanszor elmondják a többiek, hogy „jövőre ugyanitt, szintén együtt nyaraljunk”. Mi több, az üdülőtelep árusai is megszerették a mieinket, apró ajándékokkal kedveskednek nekik, s több fiatalt már névről ismernek. Egyébként remek a humoruk, az emberség és a szeretet vezérli őket, kifejlett az igazságérzetük, és sok bölcsesség van bennük. El nem tudom mondani, hogy menynyit és mi mindent tanulok tőlük.- De mi mindent?- A bizalmat, a siker fölötti örömöt, az eredményektől való motivál- hatóságukat, a megkérdőjelezhetetlen őszinteséget, az emberekhez és az egymáshoz való viszonyulásukat. Bár az utóbbira olykor rá kell világítani, s ha egymás állapotát megjegyzéssel illetik, el kell magyarázni nekik, hogy mint mindenki, ők is egymástól eltérőek. Egy egészségesnek tartott embernek is vannak hiányosságai. Például a többség monotóniatűrése - aprólékos szalagmunka, ösz- szeszerelés, csomagolás napi nyolc órában - meg sem közelíti az övéket, akiket mindez leköt, élvezik ezt a munkát.- Végzettsége ellenére sem lehet egyszerű értelmi fogyatékosokat irányítani, velük foglalkozni- Állítom, nem nehéz, s akkor még a sok örömöt nem is említettem. Egyébként különböző fokban sérültekről van szó. Az enyhe fokban sérülteket, illetve a tanulásban akadályozottakat már integrálják a különböző iskolákba, a jövőben pedig megszűnnek azok az intézmények, ahol jelenleg tanulnak.- Nem akadályozzák vagy lassítják a többi diák haladását?- Megint azt mondom, hogy ez is a gyermekek nevelésének, illetve a pedagógusok és a szülők hozzáállásának a kérdése. Ha mindez jól egyben van, az integráció nem okoz gondot. A pedagógusnak úgy és olyan részletes magyarázattal kell bevezetnie a sérültet az osztályba, hogy többi gyerek azt megértse, s nyomban elfogadóvá váljék a sérült osztálytárssal szemben. Két-három sérült fiatal nem fogja visz- szahúzni az osztályt. Ettől nem kell félni, különösen akkor nem, ha a már ott tanulók szülei sem a másság ellen szólnak. Igaz, eleinte érik őket megjegyzések, amit elsősorban az utógondozás során a szakiskolákban tapasztatok. Elő-előfordult, hogy egy-egy tanítványomat ki kellett venni a szakiskolából, s átvinni máshova éppen a csicskáztatások, a megalázások miatt. De megint azt mondom, érvekkel minden helyre tehető.- Beszélgetésünkre készülve fölmerült bennem, hogy miért szeretik és tisztelik önt oly nagyon régi diákjai új patronáltjai De már nem kérdezem, hiszen látom, érzem...- Valószínűleg nem tudja, hogy 38 esztendő letöltése után még három évig dolgoztam nyugdíj mellett a régi, szekszárdi iskolámban. Egyszerűen nem tudtam elszakadni, ezért kértem, hogy maradhassak. Annyira együtt éltem a problémás családokkal, annyi keserűséget és gondot éltem át velük, melyeket magam is megszenvedtem. Hangsúlyozom, hogy a városban, az elérhető támaszok sora okán egész más a sérültek és családjaik helyzete, mint a pici településeken, ahol bezárkóznak a családok, nem tudják, mi jár nekik, mit kaphatnak... és nem is mernek sehova menni a szülők, mert tartanak a magalázásoktól. Én viszont várom őket ebbe a Béla téri kis irodámba, s találunk segítőket.- Érdekes, mert Erzsébetről - áradó szeretete ellenére - azt hallottam, hogy szigorú.- Valóban szigorú voltam, de csak abban, amiben feltétlenül kellett. Eredményeket csak így tudtunk elérni. Persze, magammal is kemény voltam. Egy ötvenházas ormánsági településről származom. A gyógyító szándék - meglehet, hogy keresztnevemből, „szegények gyámolítója” adódott- mindig bennem volt. Gyermekorvos szerettem volna lenni, aztán egy halálos baleset láttán talán a sors irányított úgy, hogy a gyógypedagógiát válasszam. Szegény parasztlány létemre már középiskolásként is saját bőrömön éreztem, milyen jó segítőkre (támogató tanárokra) lelni, de még jobb segíteni másokon. A főiskolán - ahol vörös diplomával végeztem -, mindig bennem volt, azért vagyok itt, hogy amit lehet, elsajátítsak.- Kérem, hogy mutassa be családját- Valamenyiükkel szemben nagy- nagy lelkifurdalásom van. Miután vég leg befejeztem a tanítást, elhatároz tam, hogy amit elfoglaltságaim miatt nem adhattam meg gyermekeimnek megadom az unokáimnak. Sajnos dig ez nem teljesedett be, mivel ma is úgy hiszem, hogy valamit „n válhatok”. Persze, nem... Legfeljebb szemléletet formálok... Családomról kérdezett férjem nyugalmazott rendőrtiszt. Két szép gyermekünk van: Eszter lányunknál már tízéves az unoka, akit Kirának hívnak, Tamás fia- méknak 15 hónapos a kisfiúk, Ruben.- Baranya megyétől soha nem szakadtak el- Nem bizony. Most is kétlakiak vagyunk. Ott élnek a gyermekeink, nekünk Pécsen van egy kedves kis családi házunk, tehát majd negyven éve a hétvégéket ott töltjük. Fizikálisán fárasztó, lelkileg viszont boldogító. De megszerettük Tolna megyét, különösen Szekszárdot, így ide is kötődünk.- Egyszer említette, hogy a negyed- százados önkéntes civil munkájáért jutalmat nem igen kapott..- ...viszont szinte valamennyi szakmai elismerésem már megvan. És az erkölcsi megbecsülés a lényeg. Igaz, ennek jó része a férjemet illeti, aki hoz-visz mindenhova, segít és támogat mindenben. Nélküle nem sokra jutottunk volna.- Ki legyen a következő riportalany?- Egy másik önzetlen segítő-támogatónk, Kindl Gábor, a Pixel tévé tulajdonos-igazgatója, akinek áldozata révén már tíz éve - Gáspár Laci-, Judy-, Dukai Regina-... - koncerttel, óriási bulival ünnepelhetjük a karácsonyt. V. Horváth Mária
