Szekszárdi Vasárnap. 2009 (19. évfolyam, 1-45. szám)
2009-11-01 / 38. szám
KULTÚRA M SZEKSZÁRDI vasárnap 2009. november 1. Bach kantátái Bonyhádon 2001-ben fejeződött be a bonyhádi evangélikus templom tatarozása, ével korábban pedig felszentelésének kétszázadik évfordulójára emlékeztek. Lakatos Orsolya Ez az alkalom adta az ötletet Krähling Dánielnek, hogy koncertet szervezzen. Ő a bonyhádi evangélikus lelkész s a Szekszárdi Madrigálkórus tagja. A kórus, Jobbágy Valér karnagy lelkesedése folytán is, adott volt a hangversenyhez. A lelkész úr sógora Boros András - aki mérnök, s egyben kitűnő oboista - a Műegyetem Zenekarában játszik, így az együttes tagjaiból alakult kamarazenekar is örömmel vállalta a fellépést a közös siker érdekében. A 21. kantáta volt műsoron akkor, s azóta minden évben másik hármat hallhatott a közönség a megszépült evangélikus templomban. A kezdeményezés hagyományt teremtett: október 18- án már kilencedik alkalommal csendültek fel Bach művei Bonyhádon. A 33., Allein zu dir, Herr Jesu Christ kezdetű kantáta alapja Konrad Huber (1507-1577) strassburgi reformátor éneke, amelyet egy, a koráihoz csatlakozó Nürnbergben írt strófa zár. Először 1724. szeptember 3-án, Szentháromság ünnepe után a 13. vasárnap adták elő. A 150-es, Nach dir, Herr, verlanget mich kezdetű mű eredeti kézirata nem maradt fenn, sokan vitatják, hogy Bach írta-e. Nem állapítható meg, milyen alkalomra, de feltételezhetően 1708-09 körül Weimarban készült. Végül a 12., Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen kantáta 1714. április 22- én Jubilate (húsvét után a 3.) vasárnap hangzott el először Weimarban, 10 év múlva Lipcsében is előadták. A vasárnap evangéliuma Jézus búcsúbeszédéből: „...ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül... de szomorúságotok örömre változik”. A koncerten remek szólisták énekeltek: Jani Gabriella-szoprán, Laczák Boglárka-alt, Honinger Lászlótenor, Klézli János-basszus. A continuot Lozsányi Tamás játszotta, vezényelt: Jobbágy Valér. László Ibolya most lenne nyolcvan éves „Egykori kedves barátunk, sokunk mentora, László Ibolya költő, újságíró a napokban lenne 80 éves. Emlékezzünk rá, mint emberre és elevenítsük fel a hozzá fűződő emlékeinket.” - szólt Kubanek Miklós szervezőnek és a szerda délutáni összejövetel moderátorának meghívója. Miklós nem tévedett, minden pontosan úgy történt, mint azt invitálásában írta. A hűvös idő ellenére is szép számmal jöttek össze a barátok és tisztelők László Ibolya volt lakhelyének, a Széchenyi utcai épület bejáratánál, s megkoszorúzták az emléktáblát. Az Illyés Gyula Megyei Könyvtár volt, illetve jelenlegi igazgatója, Elekes Eduárdné és Liephauser János emlékezett és emlékeztetett Ibolyára. Utána a társaság tagjai a könyvtárba vonultak, ahol néhány percet töltöttek Ibolya bútoraival és személyes tárgyaival berendezett emlékszobában. Ezt követően a tárgyalóban videofilmét vetítettek László Ibolyáról és hanganyag segítségével idézték föl néhány megnyilvánulását. Természetesen közreműködtek Ibolya kis kedvencei, a „Tücskök” is.-hSéta V alami gond volt minap a kocsimmal. Mikor indultam, visított az ékszíj. Pár napig hallgattam, aztán elvittem az ismerős szerelőhöz. Megigazította, majd nézte hosszan a járó motort, s kibökte: jobb lenne ezt jobban megnézni. Jön a tél, villant agyamba, még csak az kéne, hogy a mínuszokban, havas úton elakadjak valahol Meg, az idő is kellemes volt, a nap sütött - nem is tudom, mikor volt októberben ilyen nyárias délután -, s ráadásul - ritka pillanat - nem is kellett sehova mennem, hát otthagytam a szekeret, s elindultan haza gyalog. Már megtettem pár száz métert, mikor rádöbbentem, gyalogolni jó. Nézhetem az embereket a házakat, amik máskor csak felvillanó képek, most észreveszem, hogy itt-ott potyog a vakolat. Találkozom ismerősökkel akikkel régen beszéltem. Figyelem a füvet, meg, hogy mennyi csikk van a járda szélén, megmosolygom a kislányt aki hala-dásra noszogatja a fák tövét vizsgálgató kutyusát. Belegázolok az út menti avarba, s látom, a libbenő szellőre hogy köszön el az ágtól a sárguló levél E gy régi emlék villan eszembe. Kezdő újdondász koromban a megyei lapnál Pálkovács Jenő, a már régen nincs főnököm mondta egy ilyen őszi napon: menjünk ki a Gemencbe. Elindultunk, persze kocsi-vat aztán az erdő szélén rám szőtt, na most szépen állj meg, és innen gyalog. Már majdnem replikáztam, de hát a Báni fok még vagy négy kilométer. Aztán eszembe jutott, gyalogoltam én ennél sokkal többet is. E s ahogy elindultunk, látni kezdtem. Hogy ott, benn a fák közt egy vaddisznó csörtet Aztán jöttek madarak, gólya, gém, meg mit tu-dom mik, és csak bámultam. Odébb, az Árvíz-kapun túl két őzike ke-reste a kerítésen a rést, hogy a szántóföldről befuthasson a fák közé. És a virágok. Nem győztem betelni a rég ugyan sokszor látott, de most az emlékezés ködéből a valóságba szökkent képpel Jenő mondta, mikor lelkesedtem, ne mondd, írd majd le. Most szeretném megkeresni azt a régirégi riportot hogy kicsit büszke legyek magamra. Bár, tán nem is én írtam, hanem az erdő, ami akkor nem elrohanó fák sora volt, hanem a megelevenedett, élő természet, a felfedezett csoda. Az diktálta a mondatokat. M ost viszont az utcát róttam. És élveztem, hogy gyalogolok. Mert, bizony ebben a rohanásban csak be a kocsiba, el valahová, aztán vissza, majd újra négy keréken. Pedig - s ezt szeretném fejébe suly-kolni minden hozzám hasonló lóti-futi rohanónak - gyalogolni, nyitott szemmel gyalogolni, s közben látni, jó. Nagyon jó.-Szepesi-
