Szekszárdi Vasárnap. 2009 (19. évfolyam, 1-45. szám)
2009-09-06 / 30. szám
10 * SZEKSZÁRDI VASÁRNAP ANNO 2009. szeptember 6. A mikor 1799. szeptember 6-án az első magyar botanikus, Ki- taibel Pál végzett itt és a környéken növénytani kutatást, nem látta a mostanra már csak sarjadékában élő Béri Balogh-féle ősszilfát. A ma is meglévőkből mindössze három fánk létezhetett, de az sem itt, hanem Európa egyetlen megmaradt őstiszafásában, a Veszprém megyei Szentgálon. Azt, hogy itteni ültetésük idején legalább 30-40 évesek lehettek, köny- nyen elhiheti, aki a sétakert 90 éves tiszafáit ma sem látja magasnak... A hagyomány szerint gróf Esterházy Károly főispán a megyeháza három éve halogatott 1836-os avatására hozatta ide őket. Mondják, a szomszéd megyék jelképeként, de vagy a földrajzban, vág)' a számtanban nem jeleskedtek, hiszen akkoriban a mai Baranya, Somogy és Fejér mellett még Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Veszprém megye is határos volt velünk. Mivel főispánunk éppen ez utóbbiból jött, aligha feledte ki a sorból... Hat év múlva a városháza alapkövébe helyezett irat meséli: „Van a városnak... mintegy 60 holdakból álló erdeje a Sár folyó és az alsó városrész között, mely előbb Cigánytónak neveztetett. Ezen tó ember emlékezetét felül múló időiül fogva folyvást haszontalanul hevert, még végre azt a városi lakosok minden jutalom nélkül közös erővel 1842. év őszi hónapjaiban elültették; az erdő ma virágzó állapotban van.” A tölgyes faanyagából jobbára hordók készültek, de a szekszárdi hölgyek leveléből fontak elismerést az ozorai diadal fő részesének, Csapó Vilmosnak, aki MehMESÉLŐ EMLÉKEINK 81. Legősibb növényeink A Csonka utcai tölgy - a maga 175 évével (A szerzőfelvétele) werth Ignác versével örülhetett a hadi dicsőséget jelképező cserkoszorúnak. Emlékül is megmaradt néhány matuzsálem. A régi (ma: Holt-) Sárvíz medrétől pár méternyire, a palánki közúti híd város felőli oldalán áll egy gyönyörű tölgy. A másik a régi leány- polgári (Szent László Iskola) udvarán, a harmadik a Csonka utca egyik magánházának portáján: mind egyidősek, vagyis 170-175 évesek. Náluk ékesebb a Remete- (Szent Anna-) kápolna kálváriájánál szeptember 8-án, a búcsúsoknak árnyat adó három hárs. A legkorosabb már az 1858-as ábrázoláson is derék növény. A szabadtéri üléssor előtt talán velük egyidős a ritkaság számba menő berkenye: fanyar terméséről már Babits 1908-as Édes az otthon című verse is szóL (Biztosan erről, hiszen a városban nem akad párja.) A német földön boszorkányriasztónak tartott növény a szakiroda- lom szerint inkább cserje, s ha mégis fa, csupán kétméteresre nő. A mienk pedig nyolctíz méteres. Azt mondják, 500-600 évig is él Úgy legyen. Százévesnél idősebbek a sétakertben hárman, a vármegyeháza külső kertjében párban álló nyugati ostorfák, melyek 1880 óta termik itt kicsiny barna bogyóikat. Testvéreiket, amelyek közül egy legutóbb a kerékpárúinak esett áldozatul a könyvtárral szemben, 1905-ben ültették szerte a városban. Négy évvel később, 1909-ben plántálták a platánokat a Bartina utcától a vasútig. A gimnázium tölgy-, juhar- és szilfái az igazgatói örökzölddel még a XIX. század végén álltak helyükre. Horthy Miklós sárga virágú mézelő fái 1930 óta hirdetik a kormányzó tízéves országlását. Már csak egyet sajnálhatunk: sem ők, sem idős fatestvéreik nincsenek számon tartva, s külön védelmet sem élveznek... Dr. Töttős Gábor Ódon időben SZEPTEMBER 7-ÉN 125 éve, 1884-ben már 71 család magyarosított, köztük Hollós Lászlóé. SZEPTEMBER 8-ÁN 95 éve, 1914-ben Babits Mihály a háborús lázban Ünnep című versében sóhajt: „Ó honni halmok nyájas enyhesége, / friss gyermekségem gyönyörű vidéke, / szívem remegve veri: Béke! Béke!” 75 éve, 1934- ben városunkban pincér-cigány focimeccs zajlott. SZEPTEMBER 9-ÉN 130 éve, 1879-ben megjelent szülöttünk, Tormay Béla Egy kis elmélkedés sertéstenyésztésünk érdekében című könyve. SZEPTEMBER 10-ÉN 135 éve, 1874-ben a helyi marhá- csorda egyik tehenét farkasok tépték szét. SZEPTEMBER 11-ÉN 150 éve, 1859-ben 88 aranyat osztottak ki a szekszárdi lódíjazáson. 100 éve, 1909-ben sajtónk szerint jó lenne, „ha megírnánk a megyei nagy férfiak életér, s azt szemelvényekkel illusztrált albumban kiadnánk. SZEPTEMBER 12-ÉN 120 éve, 1889-ben a szekszárdi rabbi tisztére első ízben hirdettek pályázatot. SZEPTEMBER 13-ÁN 100 éve, 1909-ben elkészült városunk építési szabályrendelete. Tisztasági csomag hívőknek és nem hívőknek „Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok. ” (Márk 7,8) Manapság sokan értetlenül állnak a vallásos hagyományok, jámbor szokások, a rejtélyes, életidegennek tűnő rituális előírások előtt. Egyesek talán ezekbe kapaszkodnak: menekülnek a világ félelmetes, zűrzavaros változásai elől. Mások inkább bosszankodnak miattuk, sőt egyenesen megbot- ránkoznak rajtuk. Gondoljunk bele: hányféle kritikával találkozunk; és hányszor halljuk éppen a homlokegyenest ellenkező véleményt! Az egyház felelős vezetői gyakran érezhetik magukat úgy, mint a molnár meg a fia, La Fontaine emlékezetes meséjében: az is baj, ha a fiú ül a szamár hátán, azt is kifogásolják, ha helyet cserélnek, azt is kritizálják, ha mindketten fölülnek az állat hátára, az is szemet szúr egyeseknek, ha teher nélkül vezetik a szamarat. Hadd idézzünk néhány jellegzetes kifogást - melléjük illesztve az ellentétes véleményt is -, hogy lássuk: nem lehet minden ízlésnek egyszerre megfelelni. Az a legfontosabb, hogy a lényegre figyeljünk, hogy az igazán fontos dolgok el ne sikkadjanak a kritikák és viták kereszttüzében. Hogyan engedheti meg az egyház azt a tiszteletlenséget, hogy némelyek mosdatlan (sőt: bűnös) kézzel érintsék az Úr Testét, jóllehet évszázadokon át EVANGÉLIUM nem volt gyakorist a kézbe áldozás? Mások éppen ellenkezőleg azon lovagolnak: hogyan lehetett a sötét középkor óta olyan idétlenül áldoztatni, hogy a pap dugta be a hívő szájába az ostyát? Vagy: hogyan lehetnek olyan maradiak a Vatikánban, hogy a nőknek ma is be kell fedniük a fejüket, el kell takarni a karjukat, ha a Szent Péter Bazilikában misén akarnak részt venni? A másik oldalról: hogyan tűrhető el, hogy a turisták lenge öltözékben sétálgatnak a fölszentelt templomokban, bámészkodnak, nevetgélnek, cseverésznek; nem adják meg az Isten házának kijáró tiszteletet és áhítatot? Miért nem őrizte meg az egyház az egyetemes liturgia ősi nemzetközi nyelvét, a latint? Másfelől: mi szükség van a liturgia merev, kötött formáira; miért ne lehetne vasárnapról vasárnapra új ötletekkel, sziporkázó kezdeményezésekkel föllépni? Miért nem tud, vagy miért nem akar az egyház e változó világban szilárdan hű maradni változatlan, örök szokásaihoz, nem csupán a jelentős ügyekben, de még a legapróbb részletekben is? Vagy éppen fordítva: miért nem képes az egyház szüntelenül változni, alakulni, jobban alkalmazkodni az adott kor kihívásaihoz, követelményeihez, - Uram bocsá’ - akár divatjaihoz is: változatos, naprakész, világos válaszokat adva az emberek napi problémáira? Miért nincs az egyháznak több humorérzéke? Miért szól bele a közéleti-politikai kérdésekbe? Miért nem szól jobban bele ezekbe a dolgokba, hiszen prófétai küldetése van: nem hunyhat szemet a nyilvánvaló hazugságok, igazságtalanságok, torzítások előtt? Rendszerint őszinte, együttérző, jobbító szándékú kérdések ezek, mégis van valami szépséghibájuk. Többnyire nem megértő, nem szeretetből fakadó álláspont húzódik mögöttük. Ennél fogva békétlenséget szítanak: megbonthatják a közösség harmóniáját, s földúlhatják a személyes lelki békét, hiszen külső és belső indulatokat, nyugtalanságot, összeütközéseket gerjesztenek. Félő, hogy az ilyen helyzetekben nem azonos mércét használunk a magunk és a mások álláspontjának megítéléséhez. Félő, hogy mi is hozzászokunk a farizeusi magatartáshoz: félő, hogy mi is felületes, külsőséges szempontok alapján ítélünk meg másokat. Félő, hogy ilyenkor nem a tiszta szív, nem a tiszta lelkiismeret sugallataira hagyatkozunk. A mai evangéliumból világosan kitűnik, hogy Jézus földi életében keveset törődött a gúzsba kötő emberi hagyományokkal. Ezeknél többre becsülte a tiszta szívet és az Isten parancsai iránti engedelmességet. Nem külsőséges vallásosságot akart, hanem személyes és bensőséges kapcsolatot a mennyei Atyával. Ezért szüntelenül törekedjünk arra, hogy megtöltsük valódi tartalommal a külső formákat - és őszintén Istenhez emeljük szívünket. Kirsch János diakónus
