Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-04-06 / 13. szám
2008. ÁPRILIS 6. irodalmi Tdezo ínsMtoífö Kodályi intelmek - másodízben Mindannyian tisztának születünk. Kodály Zoltán erre emlékeztetett. Március 23-i lapszámunkban Kodály Zoltán előadásának egy mondatával zártuk cikkünk, miszerint jobban tudja anyanyelvét az, aki egy idegen nyelvet is beszél. Időzzünk el ennél a gondolatnál, vegyük sorra, hányféle utat nyit meg előttünk. Először is tudni annyi, mint összehasonlító módon érteni a nyelvek grammatikáját, adott esetben másoknak továbbadni azt, ismerni a nyelvek csöndjének titkát, mikor a hatás kedvéért élnek azzal beszéd közben, magyarán nemcsak észlelni a szünetet, de arról is tájékozottnak lenni, miért van, mi áll mögötte... Legalább ennyire lényeges magyar nyelven és a tanultén logikusan gondolkodni, érvelni, vitában élni adott kultúra mitológiai, művelődéstörténeti utalásaival. Ekkor elmondható, hogy ismerünk egy nyelvet, ám ne véljük, hogy annak tudását folytonos ápolás nélkül birtokolhatjuk! Meg aztán az sem mindegy, miféle nyelvre esik választásunk... „A magyartól például sokkal inkább különbözik a germán nyelvek hangrendszere, mint román nyelveké, ezért nehezebbek számunkra. Egy olasz, francia, ha akarja, megtanulhatja tökéletesen a magyar kiejtést. De már német és angol születésű ember magyar beszédén holtig érezni az idegen ízt.” Ma már talán nehezen tudnánk rá példát mutatni, ám a zenetudós Kodály környezetében nem egy magas beosztású, művelt ember adta föl könnyedén a helyes magyar kiejtéssel való beszédet egy külföldi kedvéért. Minálunk, ugye, egynémely tanárember sem szólal már helyesen anyanyelvén, helyette tanórán mesél rasszista vicceket, hogy mást ne említsünk. így fogalmaz Kodály: „Két vagy több eltérő hangrendszerű nyelv tudása oly feszült figyelmet, folytonos éberséget kíván, hogy nem csoda, ha sokan belefáradnak e Scylla és Charybdis közt való hányódásba, és feláldozzák magyar kiejtésüket ELEKTRONIKAI HULLADÉK INGYENES átvétele „Védje környezetét, teremtsen munkahelyet!” SZÁLLÍTÁST VÁLLALU N K! ÁTVEVŐ HELYEK: Szekszárd, Rákóczi u. 19. Bátaszék, Köves u. 8. KT-Dinamic Kft. Rehabilitációs Foglalkoztató Tel.: 74/315-103 az idegen kedvéért. Ezek azonban egy tál lencséért odaadják apai örökségüket.” Továbbgondolva pedig egy porosz vagy olasz természetesen nem várja el mitölünk, hogy oly szédületes dinamizmussal, vagy pörgetve, ropogással ejtsük nyelvének szavát, mint ő, született anyanyelvi ember. Nézzük csak mega bécsi opera magyar szereplőit, mutat rá Kodály. „Német kiejtésükön minduntalan kiütközik magyar anyanyelvűk. Mégis a legnagyobb elragadtatással ünnepük őket, ha jók. Nem bántja a művelt külföldit az a kis magyar íz, amivel az ő nyelvét megszínezzük. De bizonyosan megvet bennünket, ha megtudja, hogy a magunk nyelvének hangzásbeli épségét, eleven erejét dobtuk el, hogy az idegent jobban beszéljük.” Álljunk meg egy pillanatra. Mit mond ezzel a zeneszerző? A maga lényegre törő, elegáns módján bizony a helyes magyar beszéden kívül a helyes magyarságvállalásért is szót emel! Nem úgy kell tennünk, mint az egyszeri értelmiséginek készülő paprikajancsi, aki az ország túlsó szögletéből érkezve kérkedett dédszülei nemesi származásával, aztán harmadjára kezdte ugyanazt a főiskolai szemesztert... Büszkén mutogatta hóna alatt vastag mappáját az utcán menetelve, mint valami stigmát, csak éppen nem jegyzetek lapultak benne... Ott volt valahány kocsmatúrán, s ahol a szél egy leheletnyit is meglebbentette a magyar zászlót, teljes vállszélességgel állt mögéje tüntetőén rikoltozva, bakancsával döngetve a járdát... Kodály ezzel szemben a szolidaritásról, az ösz- szefogásról, összetartozásról beszél. Kiejtésünk csiszolásáról írja: „Legjobb módja ennek a jó beszédű falusi néppel való érintkezés. Ez különben nagyon is ráférne városilakóinkra. Mert a sokat emlegetett magyar szolidaritás, lelki egység nem jöhet létre, míg egyik réteg a másikat nem ismeri.” Irtunk már róla, hogy Kodálynak a nemzeti öntudat megnyilvánulását jelentette egy-egy szépen kiejtett magyar szó. Hogy lelke legmélyéig komolyan gondolta ezt, arról tanúskodnak a következők. Abból indul ki, hogy tudatos munkával szükséges megtartanunk a szüléinktől kincsként kapott anyanyelvet. Ehhez pedig szeretni kell e nyelvet. Hogy a magyarul beszélő „inkább szégyellje a magyar, mint az angol kiejtése hibáját. Minden kimondott szóban a nemzetért való testi kiállást is kell éreznie. Odáig kell jutnia, hogy nyelvtani hibát, idegenszerűséget, minden rosszul kiejtett szót árulásnak érezzen. Mintha rést ütne vele a magyar gyepűn. Új magyar felelősségérzet kell ehhez, a nemzeti öntudatnak eddig szokatlan felfokozása. Nem zászlós-frázisos hazafiság, hanem az ezernyi kötelesség megdöbbentő meglátása és szótlan vállalása.” Kodály Zoltán 1967. március 6-án hunyt el. Nem telik el pár évtized, és a világ gyökeresen megváltozik. Durva, lélektelen, felszínes és erőszakos. Nem véletlen, hogy bizonyos esetekben e jelzőkkel illethetjük az oktatás két részesét: tanárt és diákot egyformán. A pedagógusok kezében nincsen eszköz, a törvénykezés látszatpapírosság, ezért lehet órán megalázni, ártani testileg, lelkileg a tanárnak. A szülő megkönnyebbül, addig sem neki kell harcolnia kezelhetetlen gyerekével.... Nem tisztelünk se istent, se embert. Valóban nem. Diákot sem... Más tanárok népszerűségükért remegve lövik el évről évre ugyanazokat a sík, obszcén poénjaikat, közderültséget és széles szájú, bólogató nevetést várva el, dehogy érdekli őket, hány embert, nőt sértenek ezzel. Lényeg, hogy ők „jó fejek”, hisz mosolyogtak szavukon... Emocionális intelligencia hiányában pedig ezután közvetlenül állnak neki szent célokról prédikálni. A miheztartás kedvéért azért tudnak olyan teszteket kreálni, amiktől az egész évfolyam „retteg”, igen, meg kell mutatni végül is, ki a jani... csak nézzenek fel rájuk. Nagy dicsőség vakok között félszemű királynak lenni, vagy ennek érdekében játsz- mázni azokkal, akik ezt nem látják át... Ugye, milyen távol van mindez az igazinak méltán nevezhető, a kodályi pedagógiától? Ilyen jelenből nézve valóban érthetetlen Kodály Zoltán óvó figyelmeztetése: „Intsük-tanítsuk egymást szeretettel, félretéve egyéni hiúságot, vélt jobban tudást, semmi egyebet nem tartva szem előtt, mint egy eljövendő nagy magyar kultúra ideálját.” Panyi Zita Literdtori bölcsesség Kodály Zoltán saját korában mélységesen hitt a magyar nyelv jobbá formálásában, erejében. Amint szó és zene kezdetben eggyé forrott, úgy kívánt önnön szakterületén nevéről elnevezett, s azóta a világ számos pontján teret hódító módszerrel, és anyanyelvéért felemelt szavával tenni a nemzetért..Zenében és nyelvben egyaránt a kisgyermekek nevelésének fontosságát hangsúlyozta. „A tanügyi hatóságok dolga lesz, hogy a tudomány megállapításai az iskolák révén a köztudatba jussanak. (...) De életté mindez csak tömegmozgalom által válhatik. Ha elérjük, hogy minden magyart érdekel, senkinek sem közömbös, hogy így vagy úgy ejtünk egy szót. A nyelv milliók alkotása, s akkor él igazán, ha mennél többen élnek vele tudatosan.” S ami legalább annyira izgalmas, mint a intézményesített keretek között folyó tudás megszerzése, az, ha magunk nyitjuk ki kortárs írók könyveit, s olvassuk kritikus szemmel prózájukat, verseiket. Ha megfigyeljük, milyen játéklehetőségei vannak a magyar nyelvnek úgy, hogy érthetőségét, szabályosságát megőrizze, sokat tanulhatunk. Érdemes összehasonlítani őket mondjuk a Nyugat szerzőivel... PZ
