Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-09-14 / 31. szám
008. szeptember 14. INTERJÚ , SZEKSZÁRDI TAS4RNAP 7 Születésnap diplomaosztóval „Az elhatározás akkora volt bennem, hogy már egyedül sem hátráltam meg” Horenka Erika Fusz György főigazgatótól vette át diplomáját iorenka Erika sosem felejti el a 10. születésnapját. Nem a kerek ivszám miatt, hanem mert átvetette diplomáját a PTE Illyés Syula Főiskolai Kar szociális nunkás szakán. Látássérültként, /agy ahogy ő mondja, „gyakorlatig vak vagyok”. Sas Erzsébet V veleszületett látássérülésről, az akaraterőről, a segítségnyújtásról, az elfoga- iásról és a terveiről beszélgetünk Erikával, Angel kutya és a segítő báty társaságában Szekszárd külvárosában, ahol a nadár is ritkán jár.- Mesélnél a gyermekkorodról?- Emlékeimből, családom elbeszé- éséből tudom, hogy hamar kiderült, /elem született látássérülésem van, akárcsak a bátyámnak. Öten vagyunk testvérek, mi ketten születtünk így. Papíron és gyakorlatilag is vak vagyok. Minimális látásom van csak, világos és sötét foltokat látok. Közlekedni vakvezető kutyával tudok, és nagyon hálás vagyok, hogy megkaptam őt. Hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak, testvéreim itt élnek a megyében. Én a szintén látássérük bátyámmal és élettársammal lakom együtt. A szüléimét kettő, illetve három éve veszítettem eL Hálás vagyok az édesanyámnak, mert a nagycsalád határozott ellenvetése ellenére Budapestre, egy speciális iskolába íratott be a bátyámmal együtt. Ott megtanultunk írni, olvasni, számolni, úszni, tíz újjal gépelni. Ez utóbbinak köszönhették sokan közülünk, hogy el tudtak helyezkedni. Az iskolában a speciális oktatási körülmények - kis létszámú osztályok, gyógypedagógusok, látássérülteket segítő eszközök - miatt megszerezhettük azt a tudásanyagot, amit a többi gyerek. Akkor még csak gyengén látó voltam, a vakság lassan, de biztosan telepedett rám. Miként sok gyerek, nem szerettem iskolába járni, ma mégis nagyon sok szép emlék jut eszembe róla, s a barátságokról, amelyek egy életre szövődtek.-Az általános iskola után hol tanultál tovább?- A középiskolát a Bonyhádi Perczel Mór Közgazdasági Szakközépiskolában kezdtem, igazgatási-ügyviteli szakon. Legnagyobb sajnálatomra három hónap után ott kellett hagynom, a szemem ugyanis olyan mértékben romlott, hogy segítségre lett volna szükségem, amit az iskola nem tudott megadni. Meg kellett kérnem a tanárokat, hogy mondják hangosan, amit a táblára írnak, mert nem tudom elolvasni. Rövid szünet után beiratkoztam a Szekszárdi Csecsemőotthonba, a Munkaügyi Központ által szervezett egyéves rongyszőnyegszövő tanfolyamra, amit jeles eredménnyel zártam. Ott ismerkedtem meg élettársammal, aki cipőfelsőrész-készítést és -javítást tanuk.-Ez azt jelentette, hogy önálló keresettel rendelkeztetek?- Igen, de több munkahellyel és munkával is próbálkoztunk, több helyen is laktunk, ezek részben anyagiak, részben a munkahelyek megszűnése miatt lehetetlenedtek eL Bevallom, nem találtam a helyem, tanulni akartam. Beiratkoztam a Garay gimnázium levelező tagozatára, és szállást is kaptam a Rózsa Ferenc Kollégiumban. A szobatársaim nagyon rendesek voltak, gyorsan befogadtak, segítettek. Editnek és Mónikának külön is köszönöm nemcsak a támogatásukat, de a barátságukat is. Közben szemműtéten estem át, de a látásom tovább romlott, igy 2001-ben már nagyítóval érettségiztem. Ezt követően a párommal és a bátyámmal szövőként kezdtünk dolgozni a Főkefe Ipari Kht.-ban, s a mai napig ez adja a megélhetésünket.- Mikor kezdtél el gondolkodni, hogy főiskolára mennél?- A tanulás vágya mindig bennem volt. Fiatalabb nővérem, Katalin - miután levelezőn leérettségizett - a főiskolára készült, s ösztönzött engem is, hogy majd támogat, segít mindenben. Sajnos, neki nem sikerült a felvételi, de az elhatározás akkora volt bennem, hogy már egyedül sem hátráltam meg. Az egész család biztosított a támogatásáról s valóban nagyon sokat köszönhetek nekik. Biztattak, segítettek, büszkék voltak rám. Olyan volt ez számomra, mint egy energiabomba. Nélkülük nem sikerülhetett volna. Rengeteget köszönhetek az évfolyamtársaimnak - Livinek, Mónikának és Erikának - és a tanáraimnak is. Nekik egy emberként szeretnék köszönetét mondani, kedvesek, segítőkészek, korrektek voltak velem szemben. Közben nagy változás történt az életemben, 2003-ban megkaptam Angelt, aki kéthónapos korában került hozzám, hogy a kölyöknevelési program keretében összeszokjunk. Egy évvel később, mint kiképzett vakvezető kutyát kaptam vissza. Vele jártam az iskolába, és este a bátyámmal jöttek értem.- Milyen gép az, ami itt áll az asztalodon, és beszél?- Amikor a család biztosított arról hogy mellettem állnak, segítenek, akkor összeállítottunk egy jól használható számítógépet. Egy barátomtól kaptam egy olyan programot, amibe beírva a szöveget, a géppel „felolvastathatom” soronként, blokkonként. Nagyszerű kis program Ezt használtam az államvizsgán is. Aztán beszereztem egy jó kis szkennert is. Ennek a segítségével bevihettem a gépbe a jegyzeteket, könyveket, amelyek olvasmányként voltak feladva. Ha már fent vök a gépen csak egy mozdulat, és máris átvittem az előbb említett olvasó programba. Óriási segítség volt (Fantasztikus élmény látni, ahogy Erika ezzel a géppel dolgozik - A szerző.) Később egy kis digitális diktafont is beszereztem, amivel felvettem az előadásokat, majd otthon felraktam a hanganyagot a gépre, megcsináltam a saját kis jegyzeteimet, szintén az olvasó programba, onnan készükem a vizsgákra.- Szakdolgozat, államvizsga? „ - Egy laptoppal tettem le az államvizsgát. A szakdolgozatomhoz választottam egy idézetet. „Ha egy emberrel úgy bánsz, amilyen, akkor olyan is marad Ha azonban úgy bánsz vele, mintha jobb és nagyobb volna, akkor jobbá és nagyobbá fog válni” (Linda Diltow). Ez az idézet olyan gondolatokat indított el bennem, mint az elfogadás, mert természetesnek tartom, hogy a fogyatékos emberek is képesek dolgokat megtenni amiket nem kell helyette másnak. Ahhoz, hogy egy vak ember úgy tudjon élni a társadatomban, hogy a képességeit a lehető legjobban ki tudja bontakoztatni és ne szoruljon mások gondoskodására, vagy intézményi keretek között élje le az életét, meg kell teremteni számára egy olyan hátteret, ahol tud magáról gondoskodni, képes lépést tartani a körülötte lévő világgal Mind a munka, mind az oktatás, mind az élet egyéb területein. Kihívások, feladatok elé kell állítani, esélyt kell adni neki, hogy megmutathassa, bebizonyíthassa, hogy igen is képes rá, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Dolgozatomban azt igyekeztem feltárni, hogy hol és milyen mértékben, formában kapcsolódhat be a szociális munkás a vakvezető kutyázás folyamatába A konzulensemnek, Kocsis Erzsébetnek és osztálytársamnak, Mónikának köszönhetem, hogy a dolgozat megállta a helyét- Mit éreztél, amikor átvetted a diplomádat?- Kicsit izgultam. A ceremónia előtt a bátyámmal bejártuk az útvonalat, ahol végig kellett mennem: zsinór, mikrofon, egyéb akadályok között. Minden simán ment Jó érzés volt, hogy megcsináltam. Rengeteg segítséggel támogatással de megcsináltam. Beléptem azon kevés vakok táborába, akik eljutottak idáig. Azt sajnáltam csak, hogy a szüleim nem láthatták, amikor átvettem a diplomámat a 30. születésnapomon.- Hol és hogy élsz? Mik a további terveid?- A város szélén élünk, fenn a „hegyben”, egy másfél szobás kis házban. Néha a taxi sem jön fel az eső által kimosott, termésköves úton, a szemeteskukát is 450 méterre kell elhúzni. Szeretnénk nagyobb lakást, közelebb a városhoz, s bár szeretem a szőnyegszövést, szeretnék elhelyezkedni a friss diplomámmal Szeretnék nyelveket tanulni, érdekel a kommunikáció és médiatudomány, de a gyógypedagógia is. Több álmom van, de az első két helyen a lakásmegoldás és az elhelyezkedés áll
