Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)

2008-09-14 / 31. szám

008. szeptember 14. INTERJÚ , SZEKSZÁRDI TAS4RNAP 7 Születésnap diplomaosztóval „Az elhatározás akkora volt bennem, hogy már egyedül sem hátráltam meg” Horenka Erika Fusz György főigazgatótól vette át diplomáját iorenka Erika sosem felejti el a 10. születésnapját. Nem a kerek ivszám miatt, hanem mert átve­tette diplomáját a PTE Illyés Syula Főiskolai Kar szociális nunkás szakán. Látássérültként, /agy ahogy ő mondja, „gyakorla­tig vak vagyok”. Sas Erzsébet V veleszületett látássérülésről, az akarat­erőről, a segítségnyújtásról, az elfoga- iásról és a terveiről beszélgetünk Eriká­val, Angel kutya és a segítő báty társasá­gában Szekszárd külvárosában, ahol a nadár is ritkán jár.- Mesélnél a gyermekkorodról?- Emlékeimből, családom elbeszé- éséből tudom, hogy hamar kiderült, /elem született látássérülésem van, akárcsak a bátyámnak. Öten vagyunk testvérek, mi ketten születtünk így. Papíron és gyakorlatilag is vak va­gyok. Minimális látásom van csak, vi­lágos és sötét foltokat látok. Közleked­ni vakvezető kutyával tudok, és na­gyon hálás vagyok, hogy megkaptam őt. Hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak, testvéreim itt élnek a megyé­ben. Én a szintén látássérük bátyám­mal és élettársammal lakom együtt. A szüléimét kettő, illetve három éve ve­szítettem eL Hálás vagyok az édes­anyámnak, mert a nagycsalád határo­zott ellenvetése ellenére Budapestre, egy speciális iskolába íratott be a bá­tyámmal együtt. Ott megtanultunk ír­ni, olvasni, számolni, úszni, tíz újjal gé­pelni. Ez utóbbinak köszönhették so­kan közülünk, hogy el tudtak helyez­kedni. Az iskolában a speciális oktatá­si körülmények - kis létszámú osztá­lyok, gyógypedagógusok, látássérülte­ket segítő eszközök - miatt megsze­rezhettük azt a tudásanyagot, amit a többi gyerek. Akkor még csak gyen­gén látó voltam, a vakság lassan, de biztosan telepedett rám. Miként sok gyerek, nem szerettem iskolába járni, ma mégis nagyon sok szép emlék jut eszembe róla, s a barátságokról, ame­lyek egy életre szövődtek.-Az általános iskola után hol tanul­tál tovább?- A középiskolát a Bonyhádi Perczel Mór Közgazdasági Szakközépiskolá­ban kezdtem, igazgatási-ügyviteli sza­kon. Legnagyobb sajnálatomra három hónap után ott kellett hagynom, a sze­mem ugyanis olyan mértékben rom­lott, hogy segítségre lett volna szüksé­gem, amit az iskola nem tudott megad­ni. Meg kellett kérnem a tanárokat, hogy mondják hangosan, amit a táblá­ra írnak, mert nem tudom elolvasni. Rövid szünet után beiratkoztam a Szekszárdi Csecsemőotthonba, a Mun­kaügyi Központ által szervezett egy­éves rongyszőnyegszövő tanfolyamra, amit jeles eredménnyel zártam. Ott is­merkedtem meg élettársammal, aki ci­pőfelsőrész-készítést és -javítást tanuk.-Ez azt jelentette, hogy önálló kere­settel rendelkeztetek?- Igen, de több munkahellyel és munkával is próbálkoztunk, több he­lyen is laktunk, ezek részben anyagi­ak, részben a munkahelyek megszű­nése miatt lehetetlenedtek eL Beval­lom, nem találtam a helyem, tanulni akartam. Beiratkoztam a Garay gimná­zium levelező tagozatára, és szállást is kaptam a Rózsa Ferenc Kollégiumban. A szobatársaim nagyon rendesek vol­tak, gyorsan befogadtak, segítettek. Editnek és Mónikának külön is köszö­nöm nemcsak a támogatásukat, de a barátságukat is. Közben szemműtéten estem át, de a látásom tovább romlott, igy 2001-ben már nagyítóval érettsé­giztem. Ezt követően a párommal és a bátyámmal szövőként kezdtünk dol­gozni a Főkefe Ipari Kht.-ban, s a mai napig ez adja a megélhetésünket.- Mikor kezdtél el gondolkodni, hogy főiskolára mennél?- A tanulás vágya mindig bennem volt. Fiatalabb nővérem, Katalin - mi­után levelezőn leérettségizett - a főis­kolára készült, s ösztönzött engem is, hogy majd támogat, segít mindenben. Sajnos, neki nem sikerült a felvételi, de az elhatározás akkora volt bennem, hogy már egyedül sem hátráltam meg. Az egész család biztosított a támogatá­sáról s valóban nagyon sokat köszön­hetek nekik. Biztattak, segítettek, büszkék voltak rám. Olyan volt ez szá­momra, mint egy energiabomba. Nél­külük nem sikerülhetett volna. Renge­teget köszönhetek az évfolyamtársa­imnak - Livinek, Mónikának és Eriká­nak - és a tanáraimnak is. Nekik egy emberként szeretnék köszönetét mondani, kedvesek, segítőkészek, kor­rektek voltak velem szemben. Közben nagy változás történt az életemben, 2003-ban megkaptam Angelt, aki két­hónapos korában került hozzám, hogy a kölyöknevelési program kere­tében összeszokjunk. Egy évvel ké­sőbb, mint kiképzett vakvezető kutyát kaptam vissza. Vele jártam az iskolába, és este a bátyámmal jöttek értem.- Milyen gép az, ami itt áll az aszta­lodon, és beszél?- Amikor a család biztosított arról hogy mellettem állnak, segítenek, ak­kor összeállítottunk egy jól használha­tó számítógépet. Egy barátomtól kap­tam egy olyan programot, amibe beír­va a szöveget, a géppel „felolvastatha­tom” soronként, blokkonként. Nagy­szerű kis program Ezt használtam az államvizsgán is. Aztán beszereztem egy jó kis szkennert is. Ennek a segít­ségével bevihettem a gépbe a jegyze­teket, könyveket, amelyek olvasmány­ként voltak feladva. Ha már fent vök a gépen csak egy mozdulat, és máris át­vittem az előbb említett olvasó prog­ramba. Óriási segítség volt (Fantaszti­kus élmény látni, ahogy Erika ezzel a géppel dolgozik - A szerző.) Később egy kis digitális diktafont is beszerez­tem, amivel felvettem az előadásokat, majd otthon felraktam a hanganyagot a gépre, megcsináltam a saját kis jegy­zeteimet, szintén az olvasó program­ba, onnan készükem a vizsgákra.- Szakdolgozat, államvizsga? „ - Egy laptoppal tettem le az állam­vizsgát. A szakdolgozatomhoz válasz­tottam egy idézetet. „Ha egy emberrel úgy bánsz, amilyen, akkor olyan is ma­rad Ha azonban úgy bánsz vele, mint­ha jobb és nagyobb volna, akkor jobbá és nagyobbá fog válni” (Linda Diltow). Ez az idézet olyan gondolatokat indí­tott el bennem, mint az elfogadás, mert természetesnek tartom, hogy a fogyatékos emberek is képesek dolgo­kat megtenni amiket nem kell helyet­te másnak. Ahhoz, hogy egy vak em­ber úgy tudjon élni a társadatomban, hogy a képességeit a lehető legjobban ki tudja bontakoztatni és ne szoruljon mások gondoskodására, vagy intézmé­nyi keretek között élje le az életét, meg kell teremteni számára egy olyan hát­teret, ahol tud magáról gondoskodni, képes lépést tartani a körülötte lévő világgal Mind a munka, mind az okta­tás, mind az élet egyéb területein. Ki­hívások, feladatok elé kell állítani, esélyt kell adni neki, hogy megmutat­hassa, bebizonyíthassa, hogy igen is képes rá, hogy megfeleljen az elvárá­soknak. Dolgozatomban azt igyekez­tem feltárni, hogy hol és milyen mér­tékben, formában kapcsolódhat be a szociális munkás a vakvezető kutyázás folyamatába A konzulensemnek, Ko­csis Erzsébetnek és osztálytársamnak, Mónikának köszönhetem, hogy a dol­gozat megállta a helyét- Mit éreztél, amikor átvetted a dip­lomádat?- Kicsit izgultam. A ceremónia előtt a bátyámmal bejártuk az útvonalat, ahol végig kellett mennem: zsinór, mikrofon, egyéb akadályok között. Minden simán ment Jó érzés volt, hogy megcsináltam. Rengeteg segít­séggel támogatással de megcsinál­tam. Beléptem azon kevés vakok tábo­rába, akik eljutottak idáig. Azt sajnál­tam csak, hogy a szüleim nem láthat­ták, amikor átvettem a diplomámat a 30. születésnapomon.- Hol és hogy élsz? Mik a további terveid?- A város szélén élünk, fenn a „hegyben”, egy másfél szobás kis ház­ban. Néha a taxi sem jön fel az eső ál­tal kimosott, termésköves úton, a sze­meteskukát is 450 méterre kell elhúz­ni. Szeretnénk nagyobb lakást, köze­lebb a városhoz, s bár szeretem a sző­nyegszövést, szeretnék elhelyezkedni a friss diplomámmal Szeretnék nyel­veket tanulni, érdekel a kommuniká­ció és médiatudomány, de a gyógype­dagógia is. Több álmom van, de az el­ső két helyen a lakásmegoldás és az el­helyezkedés áll

Next

/
Thumbnails
Contents