Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-01-27 / 3. szám
_ _ _ _ _ __ , SZEKSZÁRDI 7 lYl 2008. JANUÁR 27. ____________________ANNO_________vasárnap// Sz ekszárdtól a nagyvilágig Motívumok Csengey Dénes szépprózájából Tolna megyeszékhelye méltán büszkélkedhet azzal, hogy jelesebbnél jelesebb irodalmár fiai munkásságukban adták hírül a világnak: létezik Dunántúlon egy kisváros, amelynek jeles vörösbora, kies dombjai és sejtelmesen hallgató szurdokjai - amit másutt mondanak csak makacs következetességgel szurdoknak - ott rejtik titkaikat műveikben. A Garaytól Babitsig, Mészöly Miklóstól Baka Istvánig említhető tisztes névsor tagjai egyéni ízekkel kínálták valóságos vagy szellemi bölcsőhelyük lelki táplálékait, s ezt, akár a tarisznyába tett hamuba sült pogácsát, újra és újra elővették, morzsáiban is kegyelettel majszolgat- ták. Látszólag nem kivétel Csengey Dénes sem, hiszen számos történetének jelenetei, gondolatainak fogódzói a helyi elemek. Döntő különbségnek mutatkozik azonban, hogy míg nagy elődei és kortársai mindvégig nosztalgikus szeretettel gondolnak Szekszárdra, írásaikban vagy a valóságban úgy is térnek ide vissza, az ő novelláiban ez a viszony új megközelítésben szerepel. Feleségének, levélben meg is fogalmazza 1986. április 6-án: „Szekszárdon minden öreg volt és avas, fáradt, törött, reménytelen. Apámék halk, elhúzódó boldogsága veszélyeztetett sziget, az ócskaságnak, becsvágyhiánynak és borgőzös lustaságnak ebben a pocsolyájában - ezt kellett észrevennem.” Aztán itt s a kisprózában annyiszor előkerülő motívum, a Rákóczi utcai gesztenyefasor egyszerre oldja és erősíti az érzést és gondolatot. Ugyanígy a másnak oly kedves, borozgatásra ösztönző tanyák, a csöndes magába szállásra szelídítő temető, de még a látszólag felhőtlen és oldott beszélgetésre váró presszóterasz is mordabb, keményebb helyzeteket érzékeltet. Vajon megfejthető-e mindennek az oka, magyarázható- e az életmű egészéből visszatekintve? Vagy éppen ellenkezőleg: ki lehet-e olvasni a sorokból, gondolatokból, miért lett politikussá a magyar széppróza egyik legnagyobb ígérete? Amikor kérdéseket teszünk fel, és válaszokat keresünk, egyúttal azt is éreztetni kívánjuk: aki barátként, túl közelről nézheti az embert, szükségszerűen vak a személyiség és a szellem legnyilvánvalóbb változásaira... A kíméletből és tapintatból általában „héthegyiek”-nek nevezett szekszárdiak ilyetén megjelölése is játékos, tréfás lemosolygás. A város nevének számtalan - tudományos és kevésbé tudományos, de legalább annyira elterjedt - magyarázatai közül az egyik az, amely a latin hat hegy városa kifejezésből származtatja a magyar Szekszárdot. Apró fintor, ha még egy hegyet ad hozzá, de kegyes kímélet annak, aki - éppen Az öreg sofőr történetei első részében - nem szívesen gondol arra, hogy a nyilas időkben játszódó novellában a kiadós mennyiségű feljelentéseket égeti a főhős barátja, mondván: „inkább csak azokat védjük vele, akik írták”. Ugyanitt jelképes helye Szek- szárdnak és a történetnek a Benedek-szurdik. A megyeszékhelyen mindenki tudta egykor, hogy a filoxéra miatt elszegényedett helybeliek városi házukat elvesztvén, eladván ide költöztek ki a lik- pincékbe, s áporodott szagot árasztó odúikat a XX. század elejétől barlanglakásnak gúnyolta a hatóság meg a sajtó. Még Babits Mihály Halálfiai című regényében is megtaláljuk, mert a gyermek, a jövendő költő nagymamájával, Cenci nénivel erre igyekszik szőlőjükbe: ’valóságos barlanglakásokká váltak az elhagyott pincék... Szegény emberek megtűrve a tehetetlen hatóságoktól. Kígyóktól és kefebenkéktől nem volt ok rémüldözni többé: de micsoda unalom és szürkeség borította el az életet! Nem történnek már csodák, s e szurdik partjain sem bukkannak föl leselkedő nyilas martalócok, mint a Szécsi Dezső idején’. Csak utólag meglepő a hármas áthallás, amely immár egyszerre megadja a Csengey-novella alaphangulatát, messzebbre vivő összefüggéseit, de keretét is, hiszen a főszereplő innét indul, s ide tér vissza. A legendás nyomor közege csakis a legembertelenebb élmények után válhat a hazavágyás tárgyává, de a többi szimbolikus motívum is hasonló összefüggéseket mutat. A boraikat kétségbeesetten elrejteni igyekvő szekszárdiak esete például szinte meseszerűnek látszik mindaddig, amíg történeti, tényszerű megerősítés nem támasztja alá. Tudjuk, hogy a helyi német parancsnokság a borok elfolyatását rendelte el, de ehelyett a helybeliek több ezer hektoliternyit szállítottak és dugtak el a vármegyeházi nagy pincéből. Nem lehetett másképp a családi gazdaságokban sem. Csengey - bízvást a jelképes nagyobb hatás kedvéért - pálinkát itat a nagypapával. Valamikor 1981-1982-ben írhatta tehát azt a levelet, amely szerint éppen akkor készül művét apjának, novellája valóságos, de jócskán átértelmezett főhősének megmutatni. „Összerándult hirtelen a gyomrom az előbb. Ma fejeztem be az elbeszélést, a kéziratot most olvassa apám. Alighanem nehezen állja meg, hogy oda ne csapja a sarokba, vagy a fejemhez, az előbb sziszegett azon, hogyan írhatok olyat nagyapjáról, hogy kigyulladt benne a pálinka, amikor egész életében csak bort ivott. Valószínű, hogy nemsokára nagy és indulatos vita kezdődik majd arról, hogy mi az igaz az irodalomban. ” Igen, talán ez az elszakadás első pillanata, amikor az alkotó inkább vállalja az igazságot, mint a valósághűséget, s ezért a mondanivaló és a formázás esztétikai kényszere átíratja a (családi) hagyományt. Természetesen megadja ennek is a járandóságát, amikor „az öreg egy keringőt dúdolt lehunyt szemmel, amit, ha igaz, a bécsi Burg közelében hallott még katona korában, őrjáraton, és ami akkor nagyon megtetszett neki”. Ott a helyi egyszerű szőlősgazda nyilvánvaló presztízse az „útmester uram”, „vitéz uram” üdvözlésben. „Ezt mondogatta, soha semmi egyebet nem tett virradattól sötétedésig. Senki se értette, hogy miért éppen ezt, amikor világéletében nem volt se vitéz, se útmester...” Aztán alig pár sorral odébb már ott rejlik egy türelmetlen félmondat, amit az apa mond fiúként, de amit a fiú érez műve írásakor: „... amikor felkamaszodtunk, csak vártuk, hogy kezdjen már velünk valamit valaki, mondja, hogy most már indul igazán, élesben”. Ugyanígy visszhangzik az életről, menekülésről egy másik gondolat: „olyan volt az egész, mint egy iszonyatos vásár”. Gondolati síkon még feloldódik a jelkép meghittségében: „odabújni anyámhoz, tölteni öregapám poharába”, de a történet csattanója ezt is valószerűtlenül eltávolítja, tudatosítva egyben, hogy az írónak és a főhősnek egyaránt új utakat kell keresnie. Nem kétséges: az előbbi ezt csakis az irodalom terén képzeli el. „Huszonöt éves koromig nem éltem értelmiségi környezetben, fogalmam sem volt arról, hogy milyen válaszok forognak, készülődnek a hetvenes évek merőben új kihívásaira nemzedékemben, egyáltalán a magyar szellemi életben” - vallja '82 augusztusában. Ugyanitt mondja: „Hetvenhárom nyarán sehova sem tartoztam.” De ezt felismerni már folyamat eredménye, s a kötete címadó írásául választott Gyertyafénykeringőben segít megsejteni a Babits presszó ösztönző közegét, ahol „Az asztal körül kéziratok forogtak állandóan..., ez volt az a közös terepe a képzeletnek..., közös nagy alkotásokra szövetkezhettek”. Itt fogalmazza meg azt, miért és hogyan kényszerül kilépni abból a körből, amelybe pedig bejutni olyannyira vágyott. „A fővárosba utazott, ahol egy politikussal kellett találkoznia, aki új művéről akart eszmét cserélni vele. Akkor még - noha a szokás, mely szerint írók időnként kénytelenek politikusokkal eszmét cserélni új művekről, felháborította, mintegy termékenyen háborította fel...”. „Hosszú ideig valami sötét diadallal emlékezett e napra, melynek váratlan eseménye kiszabadította őt a politikussal esett terméketlen találkozást követő kába, bekerített hallgatásból. Nemcsak any- nyi vagyok, nemcsak az vagyok, aki megalázó vereséggel hagyta el a magas hivatalt, ez járt a fejében...” Nem túlzás tehát azt állítanunk, hogy a másnak nosztalgikus szekszárdi motívumok Csengey számára az elvágyódás és elszakadás ösztönzőiként szolgáltak. A műveltségi alap megszerzésére buzdító helyi baráti közegen túlnőve, meredekebb szellemi magaslatokra vágyva jutott el az erkölcsiség és lényegiség közelébe vivő kérdések megfogalmazásáig. Szándéka szerint ezt az irodalomban szerette volna kiteljesíteni, s tette is, amíg azt ott tehette. Nem rajta múlott, hogy elvei érvényesítéséért be kellett kapcsolódnia a politikába. S ha már ott volt, ő, aki semmit nem tudott félvállról venni, jószerivel életét áldozta érte. Ahogy felesége mondta: „A politikába tényleg kénytelen volt belekeveredni, azért hogy Írhasson. Valóban csupán belekeveredett. Ha szólásszabadság van, talán nem kell politizálniuk az íróknak. De lépten-nyo- mon próbáltak könyveiből kihúzni sorokat, mondatokat, s elmondták, hogy ez vagy az nem helyénvaló, vagy ha amaz benne marad, akkor nem tudják megjelentetni. Ha ez nem lett volna így, és szabad országban élünk, akkor lehet, hogy író akar lenni, ahogy kezdetben az akart lenni...” Azt hiszem, hozzá méltó program lehetne - akár az egész ország számára -, ha megteremtenénk a körülményeket, amelyben az író végre valahára - író lehet... Dr. Töttős Gábor
