Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-06-15 / 23. szám
2008. JÚNIUS 15. * ,r r SZEKSZÁRDI HÉTRŐL HÉTBE VASARWAPg Cseh Tamás, az indián dalnok „Szekszárd tele van énekelve, tele van barátkozva” Cseh Tamás volt a Léleképítő előadás-sorozat vendége június 9- én. A Kossuth-díjas zenész életről és halálról, szerelemről és barátságról, illetve a muzsikáról mesélt. A művészt - a foci Eb idején is - erős kétharmadház fogadta a Babitsban, és már vastaps köszöntötte, mielőtt egy szót szólt volna. Cseh Tamás botra támaszkodva érkezett. A tüdőrákkal éppen tűzszünetet kötött ugyan, de néhány fránya vírus is megtámadta - ezért a segédeszköz. Kissé rendhagyó, beszélgetős-mesélős alkalom lett ez a Léleképítő előadásainak sorában. Cseh Tamás ötvenes évekbeli gyermekkoráról beszélt, a vidéki fiú életéről Pesten, és arról, hogy abban a korban nem volt szabad sehol igazat mondani. A templomba osonva jártak, az ország kussolt - s az énekkarban büszkeség töltötte el, hogy a himnuszt énekelhette. Akkoriban „igyekvés volt forradalomba”. Az indián életről is mesélt Cseh Tamás, arról, hogy hogyan alkottak erdei hadat, miképpen védték meg azt, ami az övék, és mi módon szereztek új legelőt az állataiknak. Íjkészítés és nyilazás tudományát adta a Pestre költözött vidéki fiú a városiak tudásáért cserébe. Ha kimentek az erdőbe, „megszeppentek a fák”, de azért még ma is olykor kitépik magukat és eltűnnek a fák között - vallotta be a művész -, ahol nyugalom fogadja őket, bár a táskákban azért „ott lapul a mobil- telefon, a rohadék”. Nem érti, mondta, hogy miért is akarnak az emberek az erdők helyén élni... A művészetről szót ejtve Cseh Tamás annak lényegét így foglalta össze: „Megmutatom az embereknek a barnalelkemet...” Először rajzolni és festeni akart, „színekért verekedni”, „fölizzani, úgy festeni”, ám hamarosan kiderült, hogy ezzel nem tudja megváltoztatni a világot. Pedig, mondta, „úgy is megérné, ha fájna a világnak, csak javítsunk már egyet”. Ezért jutott el a zenéhez, hiszen „a dal perzsel”, és Bereményi Gézával írott dalaival bejárta az országot és a határokon túli magyar lakta területeket. Szekszárdot ismerősként köszöntötte, ez a város, emlékezett vissza, „tele van énekelve, tele van barátkozva”. Általánosságban az előadó úgy vélekedett, hogy ő maga „jó emberanyag” volt. Bereményivel sok helytelen ösvényről fordították vissza egymás lépteit, és végül is mindig helyesen cselekedtek. Márpedig „a jó dolgok nem halnak meg, csak ha nagyon elrontják őket”. Sztár nem lett (szerencsére) Cseh Tamásból, és a szó szoros értelmében vett művész sem: „Nem volt idő művésznek lenni.” Eddigi életét összegezve a zenész azt mondta, nem szomorú. Cseh Tamás 1943-ban született. Tizenhárom éves koráig Torda- son, azt követően Budapesten élt. Elvégezte a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolát és a Képző- művészeti Főiskolát. 1967-től hét éven át általános iskolai rajztanár volt. Bereményi Gézával közös dalait 1970 óta szerzi és adja elő. Előbb a Huszonötödik Színház, majd a Katona József Színház, 1988-tól pedig a Bárka Színház tagja. Első lemeze, a Levél nővéremnek, 1976-ban jelent meg; azóta több, mint egytucatnyi követte. 1988-ban megkapta Az év lemeze díjat, 1992-ben átvehette a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, a következő évben pedig a Liszt Ferenc-díjat. 2001-ben Kossuth-díjat kapott. „Ti szerettek engem; hogy is ne lennék boldog?” - fordult közönségéhez, s végül kijelentette: „Futásomat elvégeztem, hitemet megtartottam.” Az est házigazdája, dr. Tóth Csaba Attila elmondta, hogy a nyolcéves Léleképítőn most nyári szünet következik; a sorozat szeptemberben folytatódik. Kosztolányi Péter Jankovics Marcell üzenete Szekszárdnak Jankovics Marcell keddi, szekszárdi előadása némi késéssel kezdődött ugyan - s a projektor használata sem bizonyult zökkenő- mentesnek -, mégis ezen kellemetlen tényezők mellékes apróságoknak tűntek, amikor a Kossuth-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett rendező, író és politikus illusztrátorunk a Katolikus Közösségi Házban telt ház előtt beszélni kezdett. Őseink üzenete a népművészeten keresztül - e cím volt hivatott mintegy összefoglalásképp jelezni Jankovics előadásának pilléreit, ám ő ezúttal is megragadta az alkalmat, hogy látszólag messzire kalandozva - ám nagyon is közelről érintvén minket - üzenjen fiatalnak és érettnek, fizikai dolgozónak és magát értelmiséginek vallónak egyaránt, függetlenül attól, ki épp milyen korba, s miféle társadalmi besorolásra alapot adó (?) helyre született. Mert nem ez a fontos. Két könyvet hozott magával. Bemutatni, népszerűsíteni, továbbgondolni. Az egyik Mirtse Zsuzsa: Égforgató csodagyűrű című mesekönyve, melynek illusztrációit készítette még 2004-ben, a másiknak, a Három plusz egy című kötetnek pedig ő maga a szerzője. A Vízöntő-korszakról beszélő Jankovics magyarázattal indított - utalva a könyvekre, s az elhangzó állításokra: „Ez látszat csak, hogy ezoté- ria, mindig kapcsolódik a valósághoz, amiről beszélek. Mi emberek, akkor is, ha nem tudjuk az eszünkkel, rendkívül függünk a szimbólumoktól.” Napjainkban véget ért egy világkorszak - mutatott rá -, érvényüket veszítették a szimbólumok, és valami egészen, gyökereiben új kezdődik. Ez abban nyilvánul meg például, hogy a gyerekek dyslexiával küzdenek, nem olvasnak, nem tanulnak, nem érdekli őket a műveltség. Meglepő ez egy oly korban, mikor gyakorlatilag havonta-kéthavonta cserélődnek használati tárgyaink a technikai fejlődésnek köszönhetően? A gond csupán ott kezdődik, mikor az ember képtelen okosan lépést tartani gépeinek metamorfózisával. „Én régen boldogan vártam a videót, hogy majd az menti meg a magyar animációt, s ehhez képest mára az első korszakos DVD lejátszókat is simán ki lehet dobni... Átmentünk a „dobd el a régit és vegyél újat” korszakba, hamar elromlik minden. Párkapcsolat, család, minden! Nincs értéke az emberi kapcsolatoknak, nem harcolunk egymásért. Ha probléma merül fel, lecseréljük a régit újra, s még újabbra...” Olyan függő világban élünk, mikor egy dolgozó legfőbb munkaerő-piaci értéke, hogy mennyire tud gépet működtetni, új fajtákat kitalálni. „Amiket kétezer éven át magunk előtt görgettünk - keresztény szimbólumokra gondolok -, megváltoztak. Kétrészes filmet készítettem, azt hiszem, játszották az egyik közszolgálati csatornán. A címe: Jánoskától Mikulásig. Nepomuki Szent Jánosról szólottám, akinek Mohácson van látványos ünnepsége május második felében, ő a Jónási-titkok védőszentje. Jóformán senki nem tudta, miről beszélek. E tudástartalmak kiveszőiéiben vannak, gyakorta még a hívők között is.” Hatvan éven át azt hallhattuk: a múltat végképp eltörölni - folytatta az előadó. „Ha Pesten metrózunk, az ajtók még mindig a Föl, föl! zenéjére nyílnak-csukódnak, tudniillik ezeket Moszkvából kaptuk. Ez van, az internacionalista szellem jegyében, a múltat eltörölni... Nyakig vagyunk a nagy változásban. A paradigmaváltás során változik az életmód, az értékrend.” Jankovics egyik kedvenc mondatáról emlékezett: az adott társadalmi rendszer kultúrája nem más, mint az ő evidenciáinak összessége. Mára a mondat egyes elemei sem igazak - jegyezhetjük meg félig ironizálva, félig tragikusan. Ma nincs társadalom. Sikerült szétverni. Közösségek alig vannak, nincs evidencia. Mivel ő, mint magyar ember, mindig magyarul álmodik, tért át egy következő szálra: hadilábon áll a legújabb Geszti-féle produkcióval, a Nemzeti Vágtával. Miközben a borítón egy huszár lóversenyt reklámoz, az úriember tenyerén egy műanyag ló látható... „Egyre felületesebbek vagyunk. Megszűnt Magyarországon a lóverseny, Széchenyi forog a sírjában. Ezt nevezik nemzetinek? Éles vágások vannak, ezt mindkét oldal tudja.” Fentiek talán ízelítőül híven tükrözik azt a vibráló, nem egyszer csapongó gondolatrohanást, mely- lyel Jankovics a maga sajátos módján próbálja párbeszédre bírni embertársait, hangozzék bár a párbeszéd hangos szóval vagy épp némán. Az „Emeld föl fejedet büszke nép!” előadássorozatot a szervezőknek, az Álmos Szkítia Könyvesboltnak, valamint a Parázsló „Múltunkból a jövőnkért” Közhasznú Alapítványnak köszönhetjük. p. z. <
