Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)
2008-06-01 / 21. szám
2008. JUNIUS 1. MOZAIK SZEKSZÁRDI VASÁRNAP A magyar királysírok kálváriája A Gagliarda együtt énekelt az országgal Tudósítás a budapesti Művészetek Palotájából A Szkítia könyvesboltot működtető Parrag házaspár előadássorozatának májusi vendége a világszerte elismert kutató-antropológus, Dr. Kiszely István és felesége, Hankó Ildikó volt. A Plébánia Közösségi Házában a kutatók a magyar királysírok hányatott sorsáról, a hazai feltárásokkal kapcsolatos akadályoztatásokról beszéltek. Az antropológus úgy látja: az 1867-es kiegyezés óta alig akadt magyar oktatási miniszter, aki a magyar történelemoktatás helyes irányba terelésében érdekelt lett volna. Ugyanez a helyzet a magyar királyok temetkezési helyeinek feltárási lehetőségeiben. Az Árpádház története Európában egyedülálló sikertörténet, hiszen volt idő, mikor a Német-Római Császárság és Bizánc mellett Európa legerősebb hatalmai között a Magyar Királyságot tartották számon. Számos európai királyi ház örült, ha egy magyar királylány, vagy főherceg családjukba bekerülhetett, s nincs még egy dinasztia, aki annyi szentet adott volna a világnak, mint az Árpád-ház. Szégyen, hogy nem tudunk méltóképpen emlékezni királyainkra, mivel sírjuk feltárása eddig folyamatos akadályokba ütközött - folytatta már Hankó Ildikó régész. Székesfehérvárott, a romkert helyén Szent István bazilikája állt, melynek jelenleg csak alapfalai láthatóak. Árpád és Géza fejedelem e helyen már korábban, Szent Péter tiszteletére kápolnát épített. István pedig a Nagyboldogasszonynak felajánlott templom létrehozásával kívánta folytatni örökségüket. Mivel Fehérvár közelebb feküdt a nagy kereskedelmi útvonalakhoz, ezért István úgy döntött, Esztergomból ide telepíti királyi székhelyét. E mocsaras terület első templomát 1006-ban építette, s prépostságát kiváltságokkal látta el. Itt őrizték a királyi kincseket, a levéltárat, s a korabeli utazók a 3 hajós, 4 tornyos bazilika csodájára jártak. István a várost királyi temetkezőhelynek tette meg, így 1031-ben fiát, Imre herceget is ide helyezték. 15 királyunkat temették a romkert területére, többek közt Szent Istvánt 1038-ban, majd Kálmánt, II. és III. Bélát, 11, 111. Lászlót, Róbert Károlyt, Nagy Lajost, de itt található Mátyás, II. Ulászló, II. Lajos és Sza- polyai János sírja is. A korabeli templom 3000 embert fogadott, s tragédiája, hogy a 18. században a még álló falak köveit a Habsburgéra elhordatta a püspöki palota építkezéséhez (1800). A templom részét képező Mátyás kápolnája annak halálakor (1490) még nem volt kész, így annak testét díszes kőkoporsóba fektetve a székesegyház közepére temették. 1839-ben, egy vízlevezető árok építésénél 3 királyi sírt (Kálmán, II. Béla, II. Géza) találtak munkások, akik a dupla vörösmárvány szarkofágokat szétverték és elvittek mindent. 1848-ban ismét dolgoztak a területen, akkor Érdi János régész 111. Béla és felesége, Antiochiai Anna szarkofágjára bukkant. Csontjaikat először a Nemzeti Múzeumba vitették, ahol 1878-ig! méltatlan körülmények között tartották, míg gróf Pálffy Móric elintézte, hogy a budai Mátyás-templomban helyezzék el a királyi párt. 1862-ben Henszlmann Imre vezetett ásatásokat, amikor is 33 sírt talált, amiből 3 volt még érintetlen. Ő átadta megőrzésre a megtalált 5 ládányi emberi csontot Farkas Imre fehérvári püspöknek, aki bele akart avatkozni a vizsgálatokba. Henszlmann ezt követően dühében - 1882-ben - a visszakapott 28 személy csontjait elrejtette a romkert területén egy kriptában. Előtte, 1874-ben feltárta Mátyás kápolnáját, s talált még néhány azonosítat- lan koronás főt. Közben, 1882-re már a bazilika 3/4 része előbukkant. 1930-ban Bartucz Lajost kérték fel - a közelgő 1938-as eucha- risztiai konferencia miatt - a királyok azonosítására. A vizsgálat nem hozott eredményt, s a konferencia előtt - egy kőlappal lezárva, már egybeömlesztve és beszentelve, - újra visszatemették a csontokat. E csontok közül azokról, melyek koponyáján zöld platina lenyomat található, tudni lehet, hogy királyiak. Bartucz aztán 1966-ban meghalt, s jegyzeteit Kiszelyéknek adta át. Ők egészen 1982-ig nem nyúlhattak a kriptához, amikor is Pozsgay Imre kulturális miniszter felkérte őket a kutatások folytatására. Akadályoztatások, a vizsgálatok ellehetetlenítése hozzá nem értő emberek által eredményezte, hogy Kiszelyék abbahagyták a feltárást. Ha akkor nem gátolják őket munkájukban, 3-4 királyt már ki lehetne állítani a nagyközönség elé. A helyzet azóta is áll, a jegyzetek a Kiszely házaspárnál, a csontok pedig - igaz, a millennium óta egy szebb szarkofágfedőlap alatt, de ugyanúgy ömlesztve váratnak jobb sorsukra a romkert mélyében. Az érdeklődők remélik, hogy az idén szeptember 5-6-7-én megrendezésre kerülő - szekszárdi szabad- egyetem előadásainak révén újra előmozdíthatják a királysírok hányatott ügyének rendezését. Gyimóthy Levente Húsz kórus több mint ötszáz tagja állt fel május 18-án, vasárnap este Budapesten a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumára. Köztük a szekszárdi nézők szemének ismerős arcok, a Gagliarda Kamarakórus tagjai. A közel százfős Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarral persze nem pusztán és csak impozáns látványt nyújtottak, de mindent kifejező jelképévé is váltak az „Énekel az ország” kórusmozgalomnak. A nagy múltú mozgalom szervezői harmadszor választották „csúcskoncertjük” színhelyéül a nagyszerű akusztikájú hangversenytermet. így aztán már maga a felállás is kivételes zenei élményt ígért. Ráadásul a bemutatásra kiválasztott mű - Dvofak: Stabat Matere - az ilyen jeles zenei alkalmakra igen megfelelő darabja a zeneirodalomnak. Már a londoni ősbemutatón is a város egyesített - hasonló létszámú - kórusa énekelt, így aztán nem csoda, ha a szerző camb- ridge-i doktorrá avatásának szervezői díszhangversenyükkel ugyanezt az élményt akarták kínálni az ünnepség résztvevőinek. A várakozás feszültsége szinte kézzelfogható volt a teremben. A 13. századi katolikus himnusz, az éles nyelvű szatírái miatt még VIII. Bonifác börtönét is elszenvedő szerzetesköltő, Jacopone da Todi szerzeménye, a középkori irodalom máig a legismertebb és legkedveltebb darabja. A Stabat Materrel indult el az európai laikus nyelveken felvirágzó Mária-himnusz azaz planctusirodalom. Krisztus hátborzongató szenvedéstörténeténél mennyivel megragadhatóbb élményt kínált a gyermekének elvesztését gyászoló anya fájdalmának átélése. Talán ezért ihlette és kísértette meg a téma zeneirodalom oly sok zeneköltőjét. De Dvofak műve ezek között is kivételesnek mondható. Talán a megírása közben elvesztett három gyermek fájdalmas emléke, vagy épp az általa oly mélyen tisztelt cseh népzene siratóénekeinek zenei világa teszi azzá? Ki tudja? Az egyesített kórus hallhatóan nagy átéléssel bontotta ki a kilenc tételen keresztül lassú tempóban áradó gyászzene megrendítő szépségét. A négy szólista (Cserna Ildikó - szoprán, Wiedemann Bernadett - alt, Wendler Attila - tenor és Gábor Géza - basszus) igen hatásosan tette személyessé a kórusban mindvégig megtestesülő kollektív gyászélményt. Ha valaki, hát Dvofak megtapasztalhatta, hogy a Megváltó szenvedésének stációit szinte tükrözik a gyász megélésének stációi, csak ez utóbbi sor végén a megváltás helyén a megnyugvás jelenik meg üdvözítő lezárásként. A karmester, Hollerung Gábor meggyőző invencióval építette fel emberi hangokból a szimfonikus zenekarra alapozott hangzás- katedrálist, hogy aztán a tizedik, a záró tételben ne hagyjon kétséget; egy beteljesült misztérium részesei voltunk. Megrendült, de megtisztultan ünnepi hangulatban léptünk ki a hangversenyterem ajtaján. Nagyszerű érzés volt egy „éneklő ország” állampolgárának, a Gagliarda Kamarakórus lelkes és avatott közreműködését látva pedig azon belül is - megint és újra - szekszárdinak lenni. (Kipi) Hollerung Gábor karmester a szekszárdi énekesekkel
