Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)

2008-01-20 / 2. szám

2008. JANUAR 20. IRODALMI IDÉZŐ SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Ha megtudom, hogy rólam írsz... (2.) úgy Múlt heti rovatunkat olvasva tanúi lehettünk annak az éles szóváltásnak, ami Ba­bits Mihály és Ignotus között zajlott, s érdemi irodalomfi­lozófiai kérdéseket írt anno a Nyugat hasábjaira. Az ok: a neves szerkesztő felfedezni vélte önnön alakját A Tímár Virgil fia című regény egyik szereplőjében... Efölött ér­zett indulatait Teremtő in- diszkréció jeligével engedte szabadjára - az olvasók elé tárva. A kortársak természe­tesen azonnal állást foglal­tak, ki így, ki úgy, minden­esetre senki nem lépdelt kö­zönyösen a kerekedni látszó mellett. Schöpflin Aladárnak rögvest eszébe jutott Kaffka Margit esete. Az írónő ugyanis nem sokkal Szí­nek és évek című regényének meg­jelenése után egyenesen bujdosás- ra kényszerült. Legalábbis ami Nagykárolyt illeti, a helyet, hol édesanyja lakott. Kaffka tudniillik a tőle megszokott magával ragadó stílusban mintázta főhősét - ezút­tal történetesen édesanyjáról... Eb­ből következik, hogy nem marad­hattak ki azok a személyek sem a szereplők sorából, akik körbevet­ték őt a mindennapokban. Pana­szolta, hogy hosszú hónapok óta nem kapott levelet haragvó szülő­jétől, s nem tudja meddig tart még ez az állapot. Schöpflin legelőször is megértés­sel közeledik Ignotus problémájá­hoz. Helyébe képzeli magát annak az embernek, akinek lényét „Egy sereg vonással felismerhetővé tet­ték és aztán rákentek egy sereg ide­gen vonást, aki a képet nézi, azt hi­szi, ez ő, pedig nem is ő. Annál kel­lemetlenebb, ha ezt valaki közelál­ló tette, rokon, jóbarát, földi” mint a Nyugat 1927. évi 6. számában ír­ja, ezt igazán nem lehet nem venni rossz néven. Érdekességképp emlí­ti, a napokban olvasott George Sand ivadékainak perlési szándé­káról, amiért egy író a változatos életű Sand szerelmi ügyeit szellőz­tette - engedélyük nélkül...! Babits válasz-esszéjét olvasva - amit mi is megtehetünk a Szépiro­dalmi Könyvkiadó Babits Mihály művei - esszék, tanulmányok 2. kötetében, Indiszkréció az iroda­lomban címen - azonban Schöpf- linnek kétsége sem merül fel afelől: jogos a szekszárdi születésű író csalódottsága. Az ő küldetése túl­mutat mindenféle földi és személyi tényezőn, nem lehet tekintettel ezer és még több kívánságra, érzé­kenységre, hiúságra - magamagára sem! Mint megfogalmazza: „Az írónak, aki így beszél, teljesen iga­za van. És itt a főbaj. Mind a két vi­tatkozó félnek igaza van. Az ilyen más kérdés. Van jobb, van rosz- szabb. Mondják barátaim, hogy leg­jobb elbeszélésemet talán gyerek­koromban írtam: Peterzilka bácsi a címe, először ebben a folyóiratban jelent meg. Egy öreg hordár élete és halála a Kálvin-tér és Ráday-ucca környékén. Mit láttam ebből? Sem­mit. Néhány napon át, amikor arra mentem, láttam egy szegény öreg hordárt, aki fáradt testét kis zsámo­lyon pihentette, míg valaki elküldte valahová; sohasem beszéltem vele, sohasem tudtam meg róla semmi pontosat. S a gyerekíró fantáziájá­ban egyszerre megszületett, majd kétágú igazságokból származnak az életben a tragikus helyzetek. Az író munkája mindig önfeláldozás.” Másrészt tisztában kell lenni azzal: „A kettő közül az erősebbik igaz­ság érvényesül. Az irodalom termé­szetéből folyó követelmény pedig erősebb bármi privát-érzékenység­nél. Csak egy esetben kell az utób­binak igazat adni: mikor az írót modelljével szemben szemmel látható szándékosság vezeti, ha célja nem a művészi igazságnak megfelelő ábrázolás, hanem a kipé- cézés. Ebben az esetben az író ki­lép az irodalom bűvös köréből, pamfletista lesz és nincs joga ah­hoz a sérthetetlenséghez, amely az írót munkája közben megilleti.” A hozzászólás további részei termé­szetesen meggyőznek arról: Babits nem tartozik a pamfletisták, a tü­nékenyek táborába... Az eredetileg orvosként végzett, író-újságíró Földi Mihály egészen más szemszögből közelíti meg az ügyet. A Pesti Napló, az Újság mun­katársaként tevékenykedő alkotó bizonyára nem egy alkalommal szembesült hasonló esettel, ám fó­kuszába sosem a Kinek van igaza? kérdés került, így ezúttal is sokkal inkább hallgat arra: mi történt való­jában, miről nyilatkozott meg a Va­lóság? Mire irányítja figyelmünket? A modern nagyvárosi életet megrá­zó erővel ábrázoló, annak árnyolda­lait naturalisztikusan festő írónál mind nagyobb szerepet játszik a lé­lektan. Ne csodálkozzunk hát, ha jelen esetben a regényt a még tartó élettel azonosítja, s a mű bármine­mű támadását pediglen az élet föl­számolására tett kísérletként értel­mezi. így vall hát Földi Mihály: „Né­hány év alatt sokat írtam s kritiku­sabb éjszakákon szorongva nézek a betűtenger felé, amely belőlem vi­lágra szakadt. Én tudom, mért dol­goztam ily sokat; a halál mindig ve­lem élt s a munka az élő élet bi­zonyságtevésévé lett. Van, aki nő­vel, van, aki kártyával, van, aki szesszel, van, aki üzlettel bizonyítja magának, hogy él; van, aki hango­san beszél - önmagával. Az érték ­így érezhette magát Babits a „jóindulat megnyilatkozásakor... hétről hétre megnőtt ez az öreg em­ber; s világra jött egy harmincolda­las története, amelyhez neki semmi köze sem volt. Azt mondták rá, pontos fotográfia.” Földi csupán egy meggyötört embert Iát, aki lé­vén, hogy nem tehet mást, tollat ra­gad és éjjel-nappal ír. írásaiban él - életében ír. Valóságos elképedéssel fogadja a hírt: valakinek lehet ez el­len egyáltalán kifogása. Mert csak­ugyan akként számolja el Ignotus cikkét. Tanulságul annyit: a világ, az ország talán előrébb tartana, ha elsajátítana egyet s mást ezekből a gondolatokból. Végezetül vessünk egy pillantást a Baumgarten-díjas író, művészet- történész, kritikus Elek Artúr okos szavaira! Az impresszionis­ta és lírai hangvételű elbe­széléseket író, maradandó értékű, elmélyült elemzése­ket adó rovatvezető keserű tömörséggel mutat rá: „Nem, Ignotus, az indiskré- cióban nincsen teremtő erő. Az indiskréció az íróban a tehetetlenség - jó íróban a pillanatnyi tehetetlenség is­mertetőjele. Az az állapota, melyben a nyersanyag nem képes benne szublimálódni, nem képes művészeti élet­té, nem képes költészetté alakulni.” Összegzéskép­pen értsünk egyet azzal, mint azt eleink tették: fenti állítást a legnagyobb rossz- indulattal sem lehet Babits regényére vonatkoztatni. Bárki, aki hasonló sérelme­ket von kicsinységében egy művészeti alkotás hatóköré­be, talán legelőször ismer­kedjen annak minden jelen­tésrétegével, tanuljon meg olvasni a szóból, formából, hangból, színből és anyag­ból. Panyi Zita Literátori bölcsesség Fenti cikkből világosan láthattuk, ahány szerkesztő, rovatvezető, vagy egyszerűen „csak” kortárs barát, annyiféle vélekedés az irodalmi in- diszkréció kapcsán. Abban azonban feltehetőleg mindenki egyetért: magas színvonalú műalkotásban semmi keresnivalója a fájdalomoko­zás szándékának. Elek Artúr a karikatúrát, mint közmegegyezés szerint elfogadott te­repét említi az élcelődésnek. Hozzátéve: még a legbriliánsabb karika­túra is pusztán addig kelt érdeklődést, míg él a modell, vagy azok a személyek, kik a modellt ismerték. Ezen túl „csak kivételes esetekben hat: mikor a rajzoló művész sajátos egyénisége telíti meg élettel. Ugyanannyi az életideje az indiskrécióból lett irodalmi karikatúrának is. Ezért van az, hogy bár a görögök és rajtuk túl is minden irodalom minden korszakának nyilván megvoltak a maga irodalmi indiskréciói, annyira eltűntek szemünk elől az ilyenféle alkotások. Már a múlt szá­zadból is alig tudunk rájuk példát idézni.” Elek rámutat: amint karikatúra jelenik meg egy-egy különben nagy­tehetségű irodalmi alkotásban, rendkívül idegenül hat benne, idegen­né téve olykor sajnálatos módon az egész művet, értékéből nem keve­set levonva. Mert „az író kétféle szándéka felemás érzést okoz és vilá­gosan megkülönböztethető, hogy az egyik szándéka művészeti termé­szetű, a másik nem az.” PZ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents