Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-11-04 / 36. szám
2007. NOVEMBER 4. ______________________ A AI AI O VASABMAP /'/ Il lyés Gyula Szekszárdiul Olyan korszakos életműhöz közeledni, mint az 1902. november 2- án született Illyés Gyuláé, sok szempontból lehet. Minket legközelebbről érintenek Szekszárddal kapcsolatos gondolatai és megjegyzései, amelyek meglepően tükrözik szinte a teljes alkotói személyiséget. Két villanás a Puszták népéből Később másként és más formában megírt első utazása megyeszékhelyünkre először a számára hírnevet hozó szociográfiában tűnik fel. „Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és szá- molatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét... Városban tízéves koromig egyetlen-egyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát víve, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más... Ugyancsak e kórház főorvosa - valószínűleg dr. Novák - bukkan elő, hogy Illyés juhász nagyapjának szakszerű amputálását méltassa. „A cséplőgép dobja, amint az már szinte nyaranta szokás volt, bekapta az egyik etető kezét és rapittyára zúzta. Az előző évi áldozat épp ilyen baleset következtében halt meg. Bizonyos volt, hogy mire orvoshoz viszik, ez is elvérzik. Az intéző nagyapáért üzent. »Na, fiam, szereted-e az életed?« - kérdezte nagyapa a holtsápadt legénytől. »Szeretem, bátyám.« »Na, akkor kumd be a szemedet, mert úgyis elájulsz« - mondta nagyapa, és könyékből le- kanyarította a legény kezét, úgy, hogy még egy kis bőrt is hagyott a csonk betakarására. Szekszárdon a kórházban a főorvos azt kérdezte a sebesültet szállító kocsistól: »Mely ik doktor csinálta ezt a szép munkát?«” „Orvosságnál többet ér?!” Ugyancsak a Puszták népében bukkan fel ama orvos, aki - Illyés döbbenetére - Bodnár István rigmusa előtt is gyógyszerként alkalmazta dombjaink híres levét. „Tífusz tör ki a családban, nagyapa, nagyanya, valamennyi gyerek ágynak esik. Végre kimegy hozzájuk a szomszéd faluból az orvos. Nem az új, nem a poros, hanem a boros, a régi híres, akinek gyógyító módjáért az egész megye rajong. Az öreg, aki minden nyavalyára bort rendel, köhögésre szekszárdit, gyomorbajra homokit, szívbetegségre könnyű sillert, legénybajra spriccert, vederszámra. Hozzá kell tennem, hogy betegei mind meggyógyulnak, legalábbis alacsonyabb köztük a halálozási arány- szánt, mint a többi orvos betegei közt. Tífuszra is szekszárdit rendel, nehéz vöröset, fejenként három meszelyt, amelynek iccéje már nem tudom, hány krajcár, egyszóval megfizethetetlen. Szerencsére van belőle egypár hordó az uradalom pincéjében is. Este, az orvos tántorgó távozása után, amikor a tehetetlen család a gondban jobban vergődik, mint a váltólázban, bekopog az ablakon a kulcsár és a konyhából szó nélkül elviszi a vízhordósajtárt. És - nagyanyám negyven év múlva is köny- nyezve beszéli - három hétig reggel, este, hűségesen telehozza borral, amelytől ők is meggyógyulnak; csupán a hajuk hullik ki. De később az is kinő.” Akadt persze borunkkal mulatságos eset, amelyről naplója tanúskodik 1978- ból Részeges állatok címmel. Tihanyban mesélte neki permetező napszámosa, aki egy téli éjjeli zenére emlékezett. „Széles lábasban tették a tűzhelyre azonnal a bort, bőven keverve bele a tojást... Kor- tyintgattuk is hamarosan a meleg, a hasas, a dermedt tenyérbe oly jól simuló bögrékből a forró italt. Egyre ritkábban hörpintgettük. De csak akkor hagytuk abba, amikor maga a házigazda is fölhajtott egy kortyot belőle. Nagyon fanyalogva nyelte. Biz ez kozmássá sikerült. Irmus- ka - először csinálván - annyi tojást kavart a habját pöffentgető jó szekszárdiba, hogy megkapta a tűz. A háziasszony pironkodva hozta be ismét a demizsont, hogy újra töltse a lábast, s nézte, hova löttyintse a nem szájba valót. De a két kis kani szájának az nagyon is ízlett volna azonmód; lábra állva szimatolták az ajtó felé vitt gőzölgő lábast. Kértem egy kutyaedényt, teletöltöttem, elébük tettem. Ügy berúgtak, mint a csacsi. A kutya nem issza a bort. A nyerset, a hideget. A tojás hódította meg őket, no meg hogy meleget lefetyelhettek. Hogy milyen embertelenül leszopták magukat, akkor derült ki, amikor már - fokonként ugyan - de duhajkodni kezdtek. Belecsa- hintottak a beszédbe, majd, mondhatni, beleszájaltak. A cokikra még nekik állt feljebb. Egymást biztatva kiabáltak vissza, harsogták a maguk véleményét.” Egy vers viszontagságai A jámbor Tompa Mihály aligha gondolta, hogy gyanútlanul leírt szavai egyszer még valóságos alkotóra lesznek igazak: „Jár a költő, mint Illyés tűz szekérben, / Fent, fent ... honnan mindenki más leszédűl!” Amikor 1955-ben megszületett a Szekszárd felé című vers, valódi tettnek számított leírni az áldott állapotban lévő asszonykáról a nevezetes versszakokat: „Visz tovább egy népet: / eltakart / csempészárúképp hoz / egy magyart. // Egy ilyen kis nőben / rég Babits / épp talán anyámat / látta igy... // Jár szemem a kedves / kis anyán / s azt gondolom: itt megy / a hazám. // Viszi, mit se tudva, / szakadék, / örvény fölött Árpád / örökét. // Benne él talán, ki / engemet // holtomban is meg- meg / emleget! // Gondom, hitem, eszmém / talaja, / öröklétem vagy te, / kis anya.” A költő 1959-ben megdöbbenve tapasztalta, hogy a korai Kádár-korszakban nem merik szavalni. Palotai Erzsi levelére Illyés először olyan választ írt, amelyet - felesége óvó tanácsára - nem küldött el, de a postára adott változat is elég kemény. „Kérem, hogy ne értsen félre. Azt szeretném, ha semmit se mondana tőlem. Helyeslem, hogy »gyakorlati okok« visszatartják a Szekszárd felé elmondásától. De olyan Magyarországból, olyan magyarok közül, ahol a magyarokról még annyit is tilos elmondani, amennyit az a vers mond, az ember - Ady tanácsa szerint - még a holttestét is lopássá el." A színésznő, aki maga is író, kora kiemelkedő alakja, ahogy arról a Magyar életrajzi lexikon szól: „Igazi működési területe az előadóművészet. Verset és prózát világos, átgondolt szövegértelmezéssel és magas kultúrával tolmácsolt. Ebben a műfajban az élvonalba tartozott.” Ez azonban Illyést nem tartotta vissza attól, hogy ne alkudozzon. Epilógus Illyésnek persze megannyi Babits-em- léket, később Miszlai István és Csányi László barátságát is jelentette Szekszárd. Ezért nem véletlen, hogy az induló Dunatájba verset ad, majd megjelenésekor megállapítja: „vetekszik akármelyik pesti folyóirattal”. Burgundiái útján, 1978-ban az jut eszébe: „Hol is van még ilyen szelíd vidék? Oda lehet látogatni útlevél nélkül. A Dél-Dunántúlon Szekszárd és Pécs között...” Ki hinné, hogy 75. születésnapján így nyilatkozott: „Ha nem alakítom sorsomat, szenvedés nélküli út áll előttem. Legfőbb álmom volt jegyző lenni Ozorán, erdész a tamási erdőben s tanárrá válni Szekszárdon, ez egyenesen az Olimposz tetejének ígérkezett.” Dr. Töttös Gábor ÓDON IDŐBEN November 5-én 110 éve, 1897- ben a Duna-Gőzhajózási Részvénytársaság az alacsony vízállás miatt a szekszárdi állomást beszüntette. November 6-án 105 éve, 1902- ben a főispán két új kórházi alorvost nevezett ki: Gruber Gyulát s a később Stájerországba költözött Guhr Gézát. November 7-én 100 éve, 1907- ben a Pages és társa amszterdami cég 50 munkást foglalkoztató, juhbőrt feldolgozó gyár létesítésére tett ajánlott városunknak: kedvezményül ingyen telket kért, de nem kapott. November 8-án 70 éve, 1957-ben elhunyt Szekszárdon Őrffyné Nászay Teréz zongoratanárnő, Bartók tanítványa. November 9-én 100 éve, 1907- ben az alispán Béri Ealogh Ádám emlékének méltóbb megbecsüléséhez közadakozást sürgetett. November 10-én 145 éve, 1862- ben Liszt Ferenc barátjának, Augusz Antalnak írt levelet. 100 éve, 1907-ben felszámolt a jég ellen viharágyúkkal védekező szövetkezet. November 11-én 110 éve, 1897- ben a védgáttársulat Szek- szárdtól Bátáig belvíz-levezető csatornát ásatott.
