Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-11-25 / 39. szám
2007. NOVEMBER 25. 30 éves jubileum msAimap / Öregdiákok találkoztak telműen nem a népet képviselte, megkövetelte, hogy az író legyen elkötelezett a dolgozó nép mellett, azaz vállaljon pártszereplést. Akik ezt elutasították, félresöpörték őket. Csak a nyolcvanas években válhattak támogatottakká. Mint az írószövetség elnöke hangsúlyozta, sok furcsaság van az „olyan amilyen demokráciában” Magyarországon. Magukat értelmiségieknek vallók kívánják meghatározni, mivel törődjön az író és milyen szemlélettel, holott az irodalom szabadsága nem ismer határt! „Amint az utóbbi években lelkesedni illik, hogy elfogadottá vált az azonos neműek szerelme, mért nem lehet egyenrangú ezzel a téma: ismét hárommillió koldusszegény él ebben az országban?!” Általános tapasztalat - folytatta Vasy -, hogy az olvasó nyitott és nem hagyja magát a divattól irányítani. Az igazi olvasó. Hol van már a posztmodern, mint irányzat? A huszonegyedik század legföljebb a történetéről fog szólni, az eredményeiről és a kártevéseiről. Illyés nem „úgy" volt nemzeti költő, ő szembenézett a modernség gondjaival és örömeivel egyaránt. Nem volt idegen tőle az aggódó féltés a magyarok fogyatkozása miatt. Visszatérő rémképe, hogy kétszáz év múlva csupán 6-8 millióan leszünk... Tény, hogy Kölcsey és Petőfi óta nincs olyan magyar író, akinek közéleti szerepléséből fakadó társadalmi rangja annyira meghatározó és elfogadott lett volna, mint Ily- lyésé. A Puszták népe önmagáért beszél, A Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz szerkesztői munkája szintén, az Egy mondat a zsarnokságról a huszadik század nemzeti dala lett, bekerült a világirodalomba is, a két világháború között pedig a nincstelenek szociális érdekeit képviselte, s demokráciát követelt. Ezen a ponton érdemes rákérdeznünk: csökkent-e a magyarság sorskérdéseinek száma, súlyossága? Vasy meglátása szerint megszűnt ugyan az egypártrendszer, az idegen csapatok kivonultak, de ettől még nem váltunk boldog emberek boldog országává. A ma élők alig képesek függetleníteni magukat a torz jelentől, a torz társadalomtól. Összegzésképpen Vasy Géza reményét fejezte ki: Illyés sokoldalú szerző, mindenki meglelheti a számára fontosat munkásságában, jó lenne, ha a posztmodern után reneszánszát élhetné az alkotó, kinek üzenete a ma embere számára a Sziszifusz szelleméhez című versének néhány sora: Moccan a hótakaró ismét Vesd le a tél halotti ingét Lázárénál is szebb a sorsod: ki a mélyből - égig a tornyod, hősöm, vakondok! Panyi Zita Barátságos zsibongás tölti be az aulát, végeérhetetlen beszélgetésekkel, emlékidézéssel, a megújho- dó barátságok felett érzett örömmel zajlik az öregdiák-találkozó november 9-én az Illyés Gyula Főiskolai Karon. Mindegyre érkeznek az egykori hallgatók, izgatottan és várakozással telve, mint gyakorló tanárok, szakvezetők, művelődés- szervezők, s az élet koordinátarendszerében másutt tevékenykedők. A délután két órakor kezdődött, több héten keresztül szerveződő rendezvény elébe nagy várakozással nézett az intézmény. Fusz György főigazgató és Kurucz Rózsa, a Pedagógusképző Intézet igazgatójának meleg hangú köszöntője fogadta a száznál is több öregdiákot. A program a régi eseményeket felelevenítő filmvetítéssel folytatódott, majd kezdetét vette a harminc évre visszamenő képek, diák közös megtekintése, amin mindenki nagy örömmel, figyelemmel vett részt. Tanárok és diákok egyaránt anekdotáztak a régi időkről. Kisantalné Tekucsov Ilona tanítónő így emlékszik vissza: „A tanáraimtól és a gyakorló iskola tanítónőitől a szakma szeretetét, a munka iránti alázatot tanultuk. Azt, hogy a középpontban mindig a gyereknek kell állnia, és úgy kell tanítónak lennünk, ahogyan az neki a legjobb. Nagyon kellemes visszajönni ide, igaz, mi minden öt évben találkozunk egymással. A mostani rendezvény külön örömmel tölt el, hiszen régi tanáraimmal beszélgethetek. Egy hónappal ezelőtt értesültem e rendezvényről, akkor kértek fel, hogy számoljak be a szakmai utamról, s mint a legelső évfolyam egyik hallgatója, mondjam el élményeimet. Sajnos Rónay Béla tanár úr már nincs közöttünk, ő nyelvtant és beszédművelést tanított. Legalább ekkora tisztelettel nézek Szente István tanár úrra és dr. Csatlósné dr. Fülöp Sára tanárnőre, akik mindannyiunk örömére jelen vannak a találkozón.” Péter Györgyi testnevelő tanár számára Tancz Józsefné Magdi néni a legmeghatározóbb személyiség a mai napig. „Ő a gyakorló iskola egykori igazgatónője. Tőle tanultunk mindent, a szakmát, a vidámságot, az emberséget. Csak rá kell nézni, ragyog, tele van energiával, életörömmel. Példát vehet róla a mai fiatalság! Hogy velem mi történt? Annak idején nálunk még 2 műveltségterületet lehetett elvégezni, én a könyvtárat és a testnevelést választottam, ’79-ben kezdtünk. Később Szegeden végeztem el az egyetemi testnevelés szakot. Úgy emlékszem, itt a légkör családias volt, s ez sok mindent meghatározott. Kihatott arra, hogyan tanulsz, hogyan viszonyulsz a gyerekekhez. Ma már ez is másképp van - sajnos.” Christián Anikó főiskolai adjunktus is hasonlóan vélekedik. „Akkor még név szerint ismertünk minden hallgatót, hiszen nem voltak ilyen sokan. Más szempontból viszont szerencsésnek mondhatja magát a kar, ma már 2000 hallgatónk van. Érdekes, túlnyomó többségben azok vannak jelen, akik huszonötharminc éve végeztek. Ők talán úgy gondolják, a gyökereik itt vannak, e falak között. Kurucz Rózsa intézetigazgató vállára nem kevés felelősség hárult a találkozó szervezésével. „Nagyon örülök, hogy ilyen sokan megtisztelték a rendezvényüket, s az jó hangulatban telik. Öt-hat hónapja szervezzük, ez összefügg az elkészült jubileumi évkönyvünkkel. Ehhez ugyanis fel kellett venni a kapcsolatot a hallgatókkal - természetesen országos szinten - akik írtak is e könyvbe. Volt egy team, akik felvállalták a szervezést. Rengeteg címet kellett megszerezni, hirdettünk a honlapunkon és a különböző újságokban. Most, hogy megnyugodva és jólesően veszünk részt a találkozón, úgy érezzük, megérte a rengeteg munka. Mindenki arról beszél, hogy tisztességet, őszinteséget, felelősséget tanultak, a tudomány tiszteletét, a szakma megbecsülését. Azt gondolom, a főiskolánk kitűnő alappal indította, s indítja a jelenben is hallgatóit a gyakorlati élet felé. Estéllik, mire a kis csoportok oszladozni kezdenek, az asztalokon félig üres poharak, szalvéta, néhány pogácsa jelzi a nemrégi jókedvet és az egymásra találás örömét, hogy gyökeret adó kapcsolódni egy hivatáshoz, egy intézményhez, egy városhoz. P. Z.
