Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-06-24 / 23. szám
* ** * SZEKSZÁRDI >007. JÚNIUS 24. HÉTRŐL HÉTRE VASASAI» }). Könyvünnep Szekszárdon Kornis Mihállyal Izekszárdon ebben az évben május 30. és június 2. között tartották az Jnnepi Könyvhét programsorozatát az Illyés Gyula Megyei Könyvtár rendezésében. A Garay téren minden nap szabadtéri koncerteket hali- jattunk. Szerdán a kortárs magyar irodalom kiválóságai érkeztek vámsunkba a teremfocitornára, és író-olvasó találkozóra. A Könyvhét szekszárdi eseményeit napjaink egyik legismertebb írója Kornis Mihály nyitotta meg, és a Magyar író Akadémia szépírói mesterkurzusán elhangzott előadásából olvasott fel. „Ellopták tőlünk apánk és anyánk könnyeit...” Trianon él, a magyar pedig nem hal ki soha Az írásról, az író és olvasó viszonyáról: a jó író tudja, „hogy ami az ő szíve mélyén igazán őszinte és igaz, az mindenkinek a szívében az lesz, vagy az lenne, ha elolvasná" az ő írását. „Az írással a valóságot, a világot, és önmagunkat érdemes megismernünk, nekünk, íróknak és nem a közéletben kell jelentős helyet kivívnunk, hanem az olvasók szívében.” Ma a Könyvkiadás, a kultúra is piaccá vált. Kornis helyteleníti ezt, de reménykedik. Ogy gondolja: „a művészet belső természeténél fogva annyira független, a pénz által valóságos mivoltában annyira megragadhatatlan, hogy előbb-utóbb - talán éppen az internet segítségével, annak fejlődésével együtt, vagy más úton - ki fog bújni ebből a szorításból.” Ma szinte lehetetlen tájékozódni a könyvek roppant túlkínálatában, és kiválasztani a valóban értékeseket. „A piacot és a tévé képernyőjét elöntik a kulturális értéktelenség legolcsóbban létrehozható fajtáival, hogy azután arra legyen kereslet a bevásárlóközpontokban.” „Az emberiség kulturális válsága nemcsak a kultúrára, hanem a társadalom egészére kihat. Lehet a szellemte- lenségnek egy szintje szerintem, aminek a beköszöntővel maga a könyvpiac is lepusztul-elpusztul majd.” „Az emberiségnek ötven vagy száz vagy ötszáz olyan könyve van, amely verhetetlen, pótolhatatlan, újból és újból el kellene, hogy olvassa őket a földlakó. Camus, Dosztojevszkij, Gogol, Joyce, Beckett és a többiek művei, hogy most csak az idegen írókat említsem, képesek arra, hogy valósággal formálják a világot és azoknak az embereknek a tudatát, akik képesek a műveik befogadására. Ez a lehetőség pedig akkora kincs, amivel csak akkor jövünk tisztába, ha ne adj Isten közel kerülünk ahhoz, hogy a fontos könyvek értékének tudatát majd végképp elveszítsük.” „De nem csak a piac őrli a semmit. Manapság sokan az írók közül a mesemondó szerepet is csak hamisítják. E kaotikus-túlzsúfolt szituációban az olvasók zöme kétségtelenül könnyebben olvas el egy olyan könyvet, amiben állandóan történik valami, mint egy olyat, amin érdemes volna sűrűn elálmodoznia. Holott mindig az a jobb könyv, ami felett elálmodozunk. De ehhez ideje sincs, idegzete sincs már a fogyasztónak, és összefüggnek a dolgok. Aki a piacnak dolgozik, tudja, történetének krimiszerűen fordulatosnak kell lennie, a könyvnek pedig vastagnak, hogy a fogyasztói társadalom olvasója úgy érezze, hogy már a pénztárnál, mint mondani szokás, kap valamit a pénzéért. Holott a könyv értéke nem a pénztárnál dől el a valóságban.” „Szerintem azok az igazán jó könyvek, amelyek - költői vagy prózai módon, de tanúvallomások. A szónak abban az értelmében, hogy az írónak olyasfajta felismeréseit tartalmazzák, amelyet ő az egész életével hitelesít, ahogy Kaffka, vagy József Attila, vagy Radnóti hitelesítette a saját életével azt, amit leírt. Erről jut eszembe: a legeslegmagasabb irodalmi körökben is magától értetődő axióma, hogy etikátlanul élő művész is létrehozhat nagy és támadhatatlanul értékes művészi alkotásokat, életművet. Szerintem ez nem igaz. Nem tudom, igaz volt-e ötszáz éve, vagy kétszáz éve, de biztosan nem igaz ma, Sztálin és Hitler kora után. Az emberiség az ártatlanságát elveszítette. A művek nem választhatóak el az alkotóktól. Tetteink nem választhatók le rólunk. Egymásra vallanak. Folytatás a 14. oldalon. Június 4-én a Léleképítő sorozat keretén belül Trianon-előadást hallhatott lelke épülésére a Babits színháztermében megjelent há- romszáz-háromszázötven érdeklődő. Az est kezdetén dr. Tóth Csaba, a rendezvénysorozat házigazdája elmondta, hogy a Léleképítő nyári szünetet tart, hogy szeptembertől újra jelentkezzen, felhívott a Művészetek Házában megnyílt bélyeg-, pecsét- és képeslap-kiállítás megtekintésére, majd felolvasta Babits ’38 novemberében írott, Áldás a magyarra című versét. Maga az előadás a magyarság több trianonját nevesíti, és leszögezi: bár nemzet, mint olyan nincs már, a magyarság mégsem hal ki soha, Trianon pedig nem lezárt történelmi esemény, hanem egy ma is élő és ható történelmi tény. Trianonok után, feltámadás előtt címmel tartotta meg előadását, melyet közös gondolkodásnak és megemlékezésnek minősített Takaró Mihály június 4-én a Léleképítő sorozat utolsó, a nyári szünetet megelőző estjén. 1920. június 4-e nem előzmények nélkül való volt, szögezte le az előadó rögtön beszéde elején, kihangsúlyozva, hogy a külső és a belső ellenség egyaránt jelen volt, és ez okozhatta, amit Berzsenyi már korábban megfogalmazott: hogy a tölgyfa, a magyarság tölgyfája, jórészt a titkos féreg fogának köszönhetően - kidőlt. Takaró történelmi áttekintést is adott a magyar nemzet e tragédiáTakaró Mihály 1954-ben született Budapesten. Öt testvérével együtt az egyház szolgálatában áll. Több, mint 20 éve a Pesterzsébet Központi gyülekezet presbitere és énekkarának karvezetője. Felsőfokú tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Az Oktatási Minisztérium háttér- intézményében, az Országos Közoktatási Szolgáltató Intézetben főmunkatársként dolgozik. Tanít a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban, oktat a Károli Gáspár Református Egyetemen. Nős, négy gyermeke van. Választásokkal elnyert tisztségeit szolgálati lehetőségként értelmezte és értelmezi. Különösen fontosnak tartja a mostani nehéz időkben a református egyház belső egységének helyreállítását. Elodázhatatlan feladatnak érzi a magyar református identitás erősítését a Szentírás, valamint a hitvallások vonatkozásában. járói, melyet máig élő eseménynek nevezett, és kiemelte, hogy hatásai napjainkban is érezhetők: példának hozta a Szerbiában és Szlovákiában tapasztalható fejleményeket. Cégéres hazaárulók kereskedtek a honnal, mutatott rá az előadó, és szomorúan tette hozzá: a magyar értelmiség a maga árulásával 1867-től folyamatosan hozzájárult ehhez. Érdekességként rámutatott, hogy a szabadkőművesség már több, mint egy évvel a háború vége előtt, ‘17 februárjában a leendő Európáról tárgyalt Svájcban. Az értelmiség egy igen jelentős része, a Nyugat írói és költői az idő tájt, mikor magyar katonák százezrei haltak meg a fronton, arról fanyalogtak, hogy mennyire borzasztó háborús idők járnak, és hogy, Adyval szólva, „drágább lett a szivar” - hangsúlyozta Takaró Mihály, közreadva továbbá azt az esetet, mely a nevezett poéta és egy bizonyos Gyóni Géza közötti küzdelemben jól megmutatható, és amely során a nagy kávéházi dalnok, a magát a hadi szolgálat alól többször felmentetett Ady a harcokban részt vett Gyónit ostorozza méltatlan szavakkal. Három és fél millió magyar várt 1918 és ’20 között valamiféle csodára, emelte ki az előadó. Ez a csoda Magyarországon nem következett be, és ez a legjelentősebb árulás, vélekedett Takaró. A világháború azon vesztes országai, amelyek nem nyugodtak bele a békediktátumokba, mind hatalmas eredményeket értek el, mutatott rá a szónok, citálva Török- és Lengyelország példáját. Hazánkban nem maradt egyéb lehetőség, mint „menteni a még menthetőt”: ezt tette mások mellett Horthy Miklós, Bethlen István és Klebeisberg Kuno, húzta alá Takaró Mihály. Az értelmiség árulásán túl a magyar nép trianonjának nevezte az előadó 2004. december 5-ét, a „magyar szégyen napját”, ugyanakkor közölte, hogy soha nem fogunk kihalni. Bár „ellopták tőlünk apánk és anyánk könnyeit”, és „soroljuk és mondjuk a nemzethalált”, mégse halunk ki soha. Felolvasta Gyóni Csak egy éjszakára című versét is, végezetül álljon itt egy idézet ebből a költeményből: „Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak / Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! / Hogy esküdne mind-mind, / S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, / Hogy hívná a Krisztust, hogy hivná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-soha többet! / Csak egy éjszakára küldjétek el őket.” Kosztolányi Péter
