Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)
2007-05-27 / 19. szám
2007. MÁJUS 27. MOZAIK , szekszAkdi ~irfl vasarmap7/7/ Tükék és gyüttmentek Rühl Gizella kiállítása elé beszél. Azaz hogy inkább minket bír szóra sóhajtól a hosszú történetekig. Szerencsére mesélniva- lónk még mindig marad: a gyütt- menteknek, meg a belőlük sarjadt tükéknek egyaránt. Dr. Töttős Gábor Elhangzott a CIB Bank szekszárdi fiókjában nyílt kiállítás megnyitóján. ÓDON IDŐBEN Május 28-án 125 éve, 1882-ben a református templomban a dalárda Beethoven Isten dicsősége című himnuszát énekelte. Május 29-én 100 éve, 1907-ben visszaérkezett szülővárosába, Szekszárdra Pirnitzer Gyula, aki Jánban volt kereskedelmi szaktudósító, aki itthon a kereskedelmi múzeum aligazgatója és a kereskedelmi akadémia tanára lett. Május 30-án 125 éve, 1882-ben elhunyt Gájásy Lajos kórház- igazgató főorvos, a polgári olvasókör alapító elnöke. 110 éve, 1897-ben a rabsegélyző egyletünk közgyűlésén számolt be az elítéltek oktatásáról. Május 31-én 300 éve, 1707-ben Mérey Mihály szekszárdi, apát jegyzőségével kezdődött az ónodi országgyűlés. 115 éve, 1892-ben a megye megszavazta a főgimnázium létesítését Szekszárdnak, amely felavatta ma is e célt szolgáló igazságügyi palotáját. Június 1-jén 100 éve, 1907-ben a Tolnamegyei Közlöny vezércikke ismertette Leopold Lajos Gyárak nélkül című művét. Június 2-án 90 éve, 1917-ben a Csörge-tó fulladt egy lovait fürdető legény. Amióta a Duna és ártere jótékonyan kezdett kiszáradni, vagyis úgy 150-200 éve, s már csak játszi tavaszi kedvében tette tengerré olykor-olykor a megyeszékhely környékét, valahogy egyre öntuda- tosabb lett Szekszárd amúgy is büszke népe. Előbb csak a hajdani lisztpiacot, másképpen a Zöldkút terét nevezte el költő szülöttéről, Garay Jánosról, utóbb azonban előszeretettel különböztette meg az ősidők óta itt élteket, s az újdon bevándorlókat. Az előbbiek a közszájon a tüke, az utóbbiak a gyiltt- ment nevet kapták. A tükék büszkén hangoztatják ebbéli állapotukat, a gyüttmentek ellenben némi szégyenkezéssel vallják be ilyetén státuszukat. Azért, ha jól meggondoljuk, egyrészt a tükék is gyüttmentek voltak valaha, másrészt ma alig néhány százan lennénk az ideköltözöttek nélkül. Értünk pedig aligha lenne érdemes itt vállalkozásokat, áruházakat, pénzintézeteket alapítani, s bennük - üdítően új kezdeményezésként - kiállítást nyitni. Ennél nagyobb érv a gyüttmentek mellett az, amit itt látunk, de általában is tapasztalunk. A tüke ugyanis arra büszke, hogy ő szekszárdi, a gyüttment pedig arra, amit Szekszárdhoz munkája, szorgalma, szeretete, művészete révén hozzá tudott tenni. A tüke természetesnek veszi, hogy beleszületett Szekszárdba, s ezért úgy véli, annak értékei is szinte beleivódtak, ezek iránt érdeklődnie, ezeket megismernie szinte fölösleges. A gyüttment ellenben a szüntelen felfedezés lázában ég: tud olyasminek örülni, ami a másik számára megszokott, meglátja a tűkének jobbára csak kapálást meg bort jelentő szőlők varázsos színeit, fölkapaszkodik lóerők vagy lábai segítségével a Bartinára, csupán azért, hogy onnét szertenézzen. Belerezdül lelke a téli Béla térbe, megdobban szíve a domboldalon összebújó tanyák láttán, szinte lubickol a formák, színek Pannontengeri derűjében. A tüke alapjában véve nem érti ezt az egészet. A paprikát árusító, portékáját (s talán a fényképezéstől még arcát is) féltő bogyiszlai nénit ő többnyire tudomásul veszi, hisz elődei idejárnak már évszázadok óta, esetleg alkuszik vele, de már, hogy megörökítse, ugyan ki hallott ilyet? Minek is tenné? Attól nem lesz vörösebb, édesebb vagy éppen tüzesebb, pláne olcsóbb a paprika. A gyüttment viszont úgy gondolja, azért olyan szép a minket körülvevő, s a legbensőbb világ, hogy másoknak megmutassuk, rejtett értékeit föltárjuk, s véletlenül se hagyjuk elveszni, mert talán belőlünk is elveszne ez által valami emberi és lényegi. Lehet ezt kicsinyben és nagyban egyaránt művelni, például a már szerencsére országos hírű TolnaArt-oldalakkal, amelyeknek éppolyan jó gazdája és ápolója Rühl Gizella, mint az elétáruló örökségnek. A helybeliek által csak kórházinak nevezett Szent János és Pál-kápolna fölé ezért válogat gondosan szép felhőket, így ötlik szemébe a Mészöly Miklós műveiben is felbukkanó Szomjú Mihály lakatosmester tanyaajtón díszlő remekműve, ily módon simul a százados hársak lombjába a délnyugatról lefényképezett remetei Szent Anna- kápolna. Neki zenél a dombok, szőlők, erdők, szurdikok ritmusa, kéklik a játszi felhőkkel sóhajtó ég, dalol a meghitt ősz sárgult lombja, vérszínű levele, amely, lám, pincei poháralátétnek is milyen kedves. Már önkéntelenül nyelünk egyet a hűs borszentély nedűje után, hiszen sétánk térben és időben százados lélektársak baráti kézen fogásával zajlik. Nekünk hullik a hó a régi takarékpénztár jelképes gyűjtögető méhkasaira, ha rátekintünk a Béla-szobor felől, értünk ölti magára legszebb mélykék ruháját a Holt-Sárvíz a palánki kanyarulatnál, kedvünkért rezeg a gemenci pillanat, kapja magára fényből-esőből szőtt köntösét a városháza. Igen, talán az Rühl Gizellának és míves képeinek a legnagyobb erénye, hogy mindezt elhiteti velünk. Szeretettel és figyelemmel kiválasztott témái megszokottságuk- ban is új felfedezések, természetességükben is elragadóak. Lehet, talán alkalmasak arra, hogy idecsalogassanak másokat, de ami még ennél is fontosabb: itt marasztalnak minket. Akad majd, aki azt hiszi: mi sem egyszerűbb ennél. Fog az ember egy digitális gépet, neki az utcáknak vagy természetnek, aztán csak csattogtat. Szerintem úgy egyszerű ez, ahogy Örkény István egyperceseiről gondolják: ilyet akárki tud, aztán meglepődnek, ha mégsem. A titok nem a gép minőségében vagy a környezet szépségében lapul, hanem ott parázslik a szemben, amely ezt képes így meglátni. Becsüljük, szeressük érte, mert minden hunyorítása velünk kacsint össze, nekünk szól, értünk
