Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)

2007-03-18 / 9. szám

2007. MÁRCIUS 18. KÁVÉr DUPLA HABBAL TASAÜIpT

A fotó erősíti az írást

SAS ERZSÉBET OLDALA

Vendégem a Belvárosi Kávéházban, a Szabad Sajtó Napja alkalmából, egy férfi és egy nő. Gottvald Károly fotóriporter és Budavári Kata újságíró. Míg előbbivel egy tartalmas, mozgalmas sikeres életútról beszélgetünk, addig utóbbival a kezdésről, s arról, hogy érzi magát mint fiatal, egy jól működő szerkesztőségben a régi és ismert újságírók között.

Egy férfi: Egy nő:

Gottvald. Károly Budavári Kata- E rovat elődjében voltál vendégem, amikor életed egy fontos állomásához érkeztél, 50 éves voltál. Azóta eltelt pár év, te viszont semmit nem változtál... Ma is az az első kérdésem, ugye fényképezőgéppel a nyakadban születtél1- Közel vagy az igazsághoz. Már öt-hatéves koromban ott lábatlankodtam a tolnai Patex kultúrházának fotószakkörében. Abban az időben a fotózás olyan misztikus volt egy gyermek számára, mint ma a számítógép - illetve már az sem az - s könyörögtem apámnak, hogy lépjen be a fotószakkörbe, mert így engem is vihetett magával. Ő lett a klub pénztárosa, egy képet sem készített...- Viszont te egy életre „eljegyezted” magad a fotózással. Más szemmel látod a világot, mint az átlagember. Téged a képeid minősítenek, s a magas szintű szakmai tudásod. ..Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy felsorolni nem lenne elég ez az oldal azokra a kitüntetésekre, elismerésekre, amelyeket fotóiddal kiérdemeltél. S egy újabbat veszel át március 15-e alkalmából...- A MUOSZ székházában az Axel-Springer sajtófotó pályázatán II. helyezést értem el a bátai és a gemenci árvíz alatt készült fotóimmal. Jelenleg is utaznak a fotóim, a megyében öt kiállításon láthatók.- Mint a veled készült sok interjúból kiderült, operatőr szerettél volna lenni, viszont a továbbtanulásod évében nem indult ez a szak, így lettél fényképész, s ennek lassan négy évtizede. Azt mondtad, a kocsid már magától eltalál a megye minden kis zugába...- Évente 35-40 ezer km-t utazom, s az újságfotózás mellett sok helyen kérnek fel arra, hogy készítsek a településről prospektust, képeslapot. A megye minden településére ismerősként térek vissza, s mindenhol úgy fogadnak, mint egy ritkán látott kedves rokont.- Számodra a fotózás életforma, a gép ott van a nyakadban, s ha valami történik, akkor azt te biztos megörökíted. Voltak és vannak szép és nehéz perceid, s vannak már legendák is veled kapcsolatban...- A legmegrázóbb és legfeledhetetlenebb a pörbölyi tragédia. Akkor az ország sok fotósa készített ott képeket - a sorozatommal országos II. helyezést értem el - s ott lettek először életemben életlen felvételeim, mert a látványtól remegett a fényképezőgép a kezemben. Egyébként ma sokkal informatívabb az újságunk, mint régen volt, s ez köszönhető annak is, hogy minél többet szeretnénk a megyéből bemutatni, egy-egy érdekes fotóért akár a megye másik végébe is elmegyünk. A legenda - nem tudom, hogy alakult ki - szerint, ha valakit megörökítek, azzal hamarosan történni fog valami.- Szabad sajtó

....- Jelenleg olyan értelemben szabad, hogy nem vagyunk pártok játékszerei. Az más kérdés, hogy nekünk is van gazdánk, az viszont nem politikai, hanem üzleti vállalkozás. Nem mindegy, hogy a lapot, hány példányszámban tudjuk eladni, s az jelent valamit, hogy az elmúlt évben,.az országban két lapnak emelkedett a példányszáma, s az egyik a Tolnai Népújság volt, s ebben a sikerben benne vannak a fotósok is.- Ezt bizonyára senki sem vitatja, jómagam, aki fotópárti vagyok, főleg nem. Szerintem egy jó fotó a közepes írást is „eladja", a jót pedig megsokszorozza. A hivatás után mesélj valamit a magánéletedről...- Két unokám Patrik 5 éves, gyönyörűen rajzol, Kata 2 és fél éves, s a család felnőtt tagjai vigyáznak arra, hogy a főzési „tudományomat” ne feledjem. Változatlanul a halászlé a sláger nálunk, viszont legutóbb vaddisznópörköltet főztem. S persze .megint van kutyám, felmenői több versenyt nyertek.

Gottvald Károly nem a bőbeszédűségéről híres. Ez ebből a rövid interjúból is kiderül, ahol a kérdező többet beszélt, mint a kérdezett. Gottvald Károly ars poétikája a pillanat megörökítése és megőrzése az utókornak. S ez minden szónál többet ér.- Örömmel olvasom mindig az írásaidat, s közben megjelenik előttem egy kedves, 14 éves kislány arca, amikor gyermeknapon az osztályoddal beszélgettünk. Akkor azt mondtad, még nem tudod, mi szeretnél lenni...- Sokáig nem tudtam. Bár már akkor is írtam az iskola „Garabonciás” című lapjába, ahová a bennünket éppen fotózó Nagy Ági rajzolt. Aztán a Garay Gimnáziumban töltött négy év alatt semmit nem írtam, akkor megfordult a fejemben a színészi mesterség, a családom pedig azt várta tőlem, hogy jogász legyek. Sok volt bennem a bizonytalanság...- Iskolát kellett választanod...- A Kodolányi János Főiskolára jelentkeztem, s „menet” közben beiratkoztam Pécsre, a bölcsészkar esztétika szakára, a kettőt együtt jártam. Igazság szerint abban az időben tetszett meg az újságírás és a tanáraim is biztattak. Pécsett ismertem meg a férjem, aki egyébként szekszárdi.- A diploma után, hogy kerültél a Tolnai Népújsághoz1- Már „ezer” helyre beadtam az életrajzomat, s vártam a visszajelzést, amikor megláttam a hirdetést, hogy újságírót keres a Népújság. Felvettek gyakornoknak, s ennek már három éve.- Egy remek csapatba kerültél, kik segítettek az induláskor1- Mindjárt a Karcsival kezdeném. Vele úgy indult az ismeretségünk, hogy együtt voltunk egy tudósításon, s nem az ő nevét írtam be a fotóhoz. Aztán megbocsátott. Egyébként mindenki nagyon segítőkész volt. Hangyái János, Ihárosi Ibolya, Mautner Ilona, Venter Mariann, F. Kováts Éva. A szerkesztők közül D. Varga Márta sokat segített, dicsért és mindig türelemre intett. Sokat kérdeztem, és mindig kaptam valakitől választ.- Melyik műfaj áll a legközelebb hozzád, s melyik az, amit nem nagyon szeretsz?- Amit szeretek a glossza és a jegyzet, amiből a legkevesebbet írhatok, miután napilapnál erre nem nagyon van lehetőség. Amit nem szeretek, un. mí- nuszos hír, mert bár pár sor, sokszor több munka van benne, mint egy-egy hosszabb írásban. Szeretem az újságírást - bár éppen a mínuszos híreknél nem vagyok annyira lelkes -, szeretnék újságíróként nyugdíjba menni.- Hát az szerencsére nagyon messze van. Te mit gondolsz, szabad a sajtó?- Úgy nem, ahogy sokan gondolják, hogy egy újságíró azt ír, amit akar. Viszont egyébként úgy szabad, hogy oda írok, ahová akarok, válogathatok, hogy melyik médium az, ami megfelel az én értékrendemnek. Néha azt gondolom, hogy nemhogy szabad a sajtó, hanem szabados lett. Vannak újságok, ahol olyan eszközökkel szerzik meg az információkat, ami egyrészt nagyon fárasztó lehet, másrészt a mások magánéletével való pénzkeresés nem tartozik bele az értékrendembe.- Már-már kötelező kérdés. Van példaképed?- Konkrét személyt nem tudok mondani, de például számomra nagyon szimpatikus, és úgy érzem, hiányzik a mai újságírásból az a kávéházi hangulatú újságírás - Ady és kortársai -, amikor nyugodtan lehetett írni, interjút készíteni, volt rá idő, megadták a módját az írásnak. Azért közöttünk is vannak olyanok, akik ezt a fajta újságírást gyakorolják: Wessely Gábor, Steinbach Zsolt, Rácz Tibor.- Melletted ül egy kiváló fotós... Mi a véleményed a fotók fontosságáról?- Fotó nélkül nem lehet eladni újságot, én magam is, ha olvasó vagyok, először a fotót nézem meg, s utána olvasom csak el a cikket.- Mondtad, hogy az olvasás a hobbid is egyben...- Azért van más is. Szeretek társaságba járni, nagy baráti körünk van, egy részük már Budapesten él, sajnos így ritkábban találkozunk. S van egy kedves kutyám, egy komondor.

Budavári Kata - bár még csak három éve ír a Tolnai Népújságnak - neve már ismert az olvasók előtt. Az első perctől kezdve sokat írt, mindig mindenhol ott van, s ehhez talán a következő mondatnak is sok köze van: „Jó és segítőkész kollégáim vannak, akik átsegítettek a nehéz időszakon, s erősítették az önbizalmamat.”