Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-10-22 / 35. szám

2006. OKTÓBER 22. 1956-2006 tasAbwáp J) TÖTTŐS GÁBOR Nagy ügy Bevallom, egyfolytában azon töprengek, miként lehetséges az, hogy Nagy Imrét és (sors)társait fölmentették? Nem a tény lep meg, hiszen ez at­tól a pillanattól várható volt, ahogy törvényességi óvást nyújtottak be ügyükben, sokkal inkább a helyzet fonáksága gondolkodtat el. Ha ugyanis elismerjük - és elismerjük! hogy nem a Kádár-kor­mány képviselte a hazai és a nemzetközi jog szerint országunkat, hanem Nagy Imre kabinetje, akkor teljesen fölösleges felmentő íté­letet hozni. A jelenlegi jogintézmény - legyen bár harminc éve a fennálló hatalom alárendeltje - tulajdonképpen illetéktelenül minő­síti a Nagy Imre, dr. Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maiéter Pál, Kopácsi Sándor, dr. Szilágyi József, dr. Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós ellen hozott ítéletet. Nem véletlen az sem, hogy az 1956-ban távollétükben elmarasz­taltak egyike sem kérte a kegyelmet, mert ezzel elismerte volna a fennálló rend törvényességét, bírósági tárgyalásainak jogszerűségét, tevékenységének legitimitását. Meggyőződésem, hogyha ma élne Nagy Imre, soha nem jutna eszébe kegyelemért folyamodni, még ha nem is mondhatta volna el Arany János Szondy György apródjai szájába adott szavait: „Jézus kezében kész a kegyelem.” Nem kétsé­ges az sem, hogy - csupán szigorúan, jogi alapon - erre a felmentés­re sem neki volt nagyobb szüksége, hanem inkább annak az állam­nak, amely szeretné végre elfelejteni fogantatása nem éppen a szentlélekkel kapcsolatba hozható körülményeit. Egyértelmű az is, hogy a folyamat, amely elvezetett a lezajlott jogi formalitásig (mert valójában csak ennyiről s nem többről van szól), nem néhány jobb érzésű MSZMP-vezető, ha nem a nemzet igényét tükrözi egy nagy üggyel kapcsolatban. Van azonban a kérdésnek egy másik, kevéssé bolygatott oldala is. Az MTI híre szerint - amúgy mellékesen, elválasztó csillagok után, utolsósorban - „a koncepciós perek áldozatainak anyagi kártérítésé­ről az a készülő új törvény rendelkezik majd, amely átfogóan szabá­lyozza az akkor elítéltek anyagi és erkölcsi rehabilitációjának rész­leteit.” Ha felületesen olvassuk ezt a mondatot, tulajdonképpen elé­gedettek lehetünk. De vajon milyen rehabilitálás lesz az, amikor egy nemzedék nem hallott szinte semmit Nagy Imréről felnőttkoráig, s még ma sem olvashat tőle jószerével semmit. Milyen anyagi és er­kölcsi kártérítést adhat egy akármilyen törvény az elmulasztott le­hetőségért, azért, ami másképpen is lehetett volna?! S arról már ezek után ne is beszéljünk, hogy sem életet, sem érzést nem tud visszaadni a holt betű, még akkor sem, ha nem Csupán írott ma- laszt. Malaszt - magyarul kegyelem, de egyben olyan ítélet is, amely nem független ez esetben emberi kicsinységtől és igazán jól felfo­gott érdektől. Akik meghozzák, már a második nemzedék tagjai, s azt remélik, nem felelnek elődeik tetteiért. Mégis, ki az, aki honunk­ban végig gondolja, hogy - bár félve, külső és belső nyomás hatása alatt - nem hivatal, hanem emberek mondták ki annak idején más emberek fejére ítéletüket. Nem hiszem persze, hogy bármilyen megoldást jelentene, ha megneveznénk, elítélnénk bárkit is azért, mert nem volt bátrabb az átlagnál, s hittel vagy félelemmel megtet­te, amit kértek tőle. „Parancsra cselekedtem” - ó, hányszor és hányán takaróztak már ezzel, s milyen sokáig megteszik még! Holnap talán, ha valami tra­gikusan másként alakulna, bizonnyal megtennék százan, ezren, tí­zezren. S közben nem fúj köpönyegük alá a szél, nem kopik nyel­vük, nem rendül meg tudatuk és öntudatuk. Felmentenek és mente­getőznek, azaz dehogy is: meggyőződésből érvelnek, mert azt hi­szik, csak így cselekedhettek, nem volt más választásuk, s ők jókor meghallották az idők szavát. Megdöbbenek, amikor múltban és je­lenben azt tapasztalom, hogy ezek a visszhangemberek nem romla­nak el már soha, örökebbek a bércek zengésénél. Ilyenkor csak azt hiszem, kétséggel és keservesen, hogy létezik tőlük függetlenül NAGY ÜGY. Az írás 1989. július 8-án jelent meg a Dátumban EVANGÉLIUM A vértanúk áldozatáról Hit, haza, hűség. Hősi halottak. Mártír. Megváltó. Magyar Messi­ások. Mit üzenhetnek nekünk, mai magyaroknak, mai kereszté­nyeknek az aradi vértanúk? 1956 mártírjai? Egyáltalán egymás mel­lé illeszthetők-e ezek a szavak? Összefüggésbe hozható-e az a sze­retet és kereszténység? Vagy semmi közük egymáshoz egy felszí­nes hasonlóságon: a vértanúság tényén túl? Egyesek mindjárt aktuálpolitikai felhangok után vadásznak az efféle „szent szöve­gekben”. Mások legyintenek: ugyan, kérem, mit kezdjünk e poros múzeumi fogalmakkal? Mi értelme a sápadt múltidézésnek? Mi újat mondhatunk még a Golgotáról, Colosseumról... Szent Gellértről, Mindszenty Józsefről Rodostóról, Aradról, Andrássy útról, Corvin közről? Azért csak nézzünk őszintén szem­be néhány ártatlan kérdéssel:- Meg lehet-e halni a harmadik évezred küszöbén olyan eszmé­nyekért, mint hit és haza? - Vagy még inkább: érdemes-e eze­kért az eszmékért élni?- Van-e egyáltalán olyan cél a világon, amiért föl tudnám áldoz­ni magamat? Súlyos kérdések. Szinte mellbe vágják az embert. Rádöbbente­nek, mi történt velünk egy-két évtized alatt. Mintha minden érték kilúgozódott volna az életünkből, ami nem forintosítható. A hős, a szent, a vértanú: balek. Mosolyt fakaszt. Csetlő-botló, esendő figu­ra a történelem színpadán. Korunk hőse: a kemény, az erős, a gaz­dag, a nyerő. Hová tűnnek céljaink, eszményeink? Hová szökik a Szép, a Jó, az Igaz? Meddig púderozzuk a sivár látszatokat? Meddig „fecseg a fel­szín, s hallgat a mély”? Mikor szegezzük végre magunknak-egy- másnak a valódi kérdéseket:- Messzebbre tekintek-e a kondér meg a korsó pereménél?- Hivatásomnak élek - vagy csupán „helyezkedem”?- Küldetést teljesítek - avagy karriert építek?- Társat választok - vagy szabadidőpartnert?- Mi teszi vajon emberré az embert? Egyszer, ha előbb nem, a halálos ágyamon be kell majd vallanom:- Volt-e értelme az életemnek?- Ha volt: megtaláltam-e?- Ha nem leltem rá: legalább kerestem-e? Bizony, Testvér: a vértanúság súlyos üzenet. Arról beszél: van Cél előttünk. Tán még nem látod, talán nem érted: a Cél létezik. S ha létezik: neked hozzá kell nőnöd. Van hivatásod, van küldetésed, van társad: föl kell fedezned! Előtted az élet hit, haza, hűség. Erről szól a Golgota, erre tanít Arad, 1956. A vértanúk vére súlyos üze­net. De nem csak tanítás, nem csupán üzenet: magvetés is. Magve­tés ahogy Tertullianus mondja. Belőle sarjad a remény. Belőle sar­jad a jövő. Múlt és jövő. Hit, haza, hűség, hősi halottak. Mi értelme lenne 1848-49-ről, 1956-ról, hősökről, vértanúkról papolni, ha közöttünk nem akadna senki, aki kész meghalni hitért, hazáért, szabadsá­gért? Ha nem akadna senki, aki ezekért az eszményekért él. Bizony, bizony: ha nincs az életemben olyan szent cél, amiért meg tudnék halni miért is élek voltaképpen. Kirsch János diakónus Szentmise ’56 áldozataiért Október 22-én a forradalom 50. évfordulójának előestéjén 18 órakor szentmisét mutatunk be az ’56-os szabadságharc áldo­zataiért és magyar hazánkért a Belvárosi templomban, utána imádságos megemlékezés, alatta harangzúgás. Sok szeretettel várunk mindenkit! Bacsmai László plébános

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents