Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-22 / 35. szám
2006. OKTÓBER 22. 1956-2006 , szekszárdi VASÁRNAP TÖTTŐS GÁBOR Gyászünnep 17 gy régi rádiófelvétel sercegő hangjait hallgatom: „Mindig valami ^ ellentmondást láttam ebben a szóban: gyászünnep. A halál gondolata rettenetes, a gyász nyomasztó és sivár érzés, nem ünnepre való.” Babits szavai ezek, jó fél évszázad távlatából, de a mának üzenő töprengéssel. Számára ezt a szót az október hatodika töltötte meg tartalommal, azoknak az aradi vértanúknak az emlékünnepe, akikre a kivégzésükre parancsot adó I. Ferenc József életében éppúgy kegyelettel emlékeztek, mint a halála utáni esztendőkben. Nekünk, a mai magyar nemzet honn élő derékhadának, mind e fogalom tartalma, mind valósértéke szótárban szunnyadó szavaink egyike volt csupán. Nem értettük, nem éreztük, nem tudhattuk, mi lehet az, ami a gyászban ünneppé emel, ami szívünket szomorúan szelídíti emberivé. 74/fa döbbenten állunk meg, s az írás igazi értelmét keressük: -•'-•„Azoktól, akik sírnak, ne húzódjál félre, és gyászolj együtt a gyászolókkal.” Mit tanultunk mi minderről? Szophoklész Antigonéját, amelyben „Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért, /... eltemetni, sem siratni nem szabad, / Hagyják, heverjen Ott megkönnyezet- lenül”, áthágva az örök emberi (isteni) törvényeket. Jól okították, gondosan sulykolták: ez a zsarnok erkölcsi bukását eredményezi. Soha nem jutott eszünkbe, hogy talán mégsem tudunk olyan jól mindent, s nem kell olyan messzire mennünk térben és időben, ha teme- tetlen, siratatlan holtakat akarunk találni. Nem hittük, nem hihettük, hogy aki magyaráz nekünk, aki újra idézi bennünk a két és fél ezredes katarzist, talán felnőttebb példázatot is elmondhatna - nemzetünkért. Dámész kíváncsisággal álltunk meg Székely Bertalan festménye -•-'előtt II. Lajos holttestének feltalálása, mesélte a cím, s hittük, elképzeltük a megáradt Csele-patakot. A történelmi valóságot, amit Evlia Cselebi már török hagyományként ír le, nem ismertük: „Szulejmán khán Lajos király holttestét Székesfehérvárra küldi, s ott Menait templomában eltemetik.” Az ellenség azonban nemcsak ebben az esetben volt megértő: fejedelmet megillető pompával hozták haza II. Rákóczi Ferenc hamvait, mégpedig azoknak a Habsburgoknak uralkodása idején, akiknek trónfosztását éppen ő mondta ki az ónodi országgyűlésen. Kossuth Lajos megszentelt porait szintén hazai földben helyezték örök nyugalomra, pedig mindez az ugyancsak a vezetésével trónfosztottnak nyilvánított I. Ferenc József idején történt. Dllenség? Barát? Elvtárs? Egyre megy, ha mindezek előtt ember, s -*-* magára veszi Pázmány Péter szavait: „tegyünk törvényt magunkra, vétkesítsük magunkat, sirassuk most bűneinket, hogy akkor ne sírjunk, mikor a világ előtt bűneink kitudódnak.” Ámde mi a világ? Földünk, népek kimért otthona, ahol mindenki szomszéd, mert mindenki ember? Vagy higgyünk abban, hogy most a nemzet a világ? S ha lehet is így eljutunk-e az özvegyek, árvák harminc évig köztünk hordott fájdalmáig, félelméig? Ma még csak reménykedhetünk abban, hogy méltósággá nemesedett a keserűség, elégtétellé a megalá- zottság, megbékéléssé a hiány. Az a léttelenség, amely emlékekkel és érzésekkel, tárgyakkal és hangokkal, s magával a döbbent csenddel is többet elmond halottainkról, akikkel mégis, mégis együtt élünk. Dögök zuhognak a koporsókon, s bennünk dongnék vissza. Szól ez '■a hang azoknak, akik már nem hallhatják, de üzen gyászünnepe nekünk is: példa és példázat a múltról, jelenről, jövőről. A múlt titkokba száműzött példája azokról, akiknek nevét nem olvastuk utcák és terek tábláin, de mégis méltóbbak erre ezreknél. A jelen példája, kinek-kinek saját lelkiismerete szerint, figyelmeztető, emlékeztető, ám senkinek nem feledhető tanulsággal. Hinnünk kell azonban abban is, hogy a komor megemlékezés, a földbe bocsátott koporsók a termékeny hiábavalóság példázatává lesznek. Azé a bizalomé, amellyel látszólag értelmetlenül elszórjuk a magot, de melyből immár egyedül sarjadhat új vetés, erősödhet az élet. A megújhodott, tevékeny magyarság igazi nemzeti léte. Az írás 1989. június 16-án - Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napján - jelent meg a Dátumban DR. SZILÁGYI MIHÁLY: A Tolna Megyei Nemzetőrség Története 1848-49,1956, 2000 RÉSZLETEK - A könyv a Babits Kiadó gondozásában jelent meg 2006- ban, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára Két emberöltő telt el ‘56 óta. Azonban azok, akik a lélekcserélő napokban „forradalmárkorúak” voltak, az idén már megőszült 70-80 esztendősek. Ők még jól emlékeznek arra, hogy miért volt lyuk a nemzeti lobogó közepén. Nem bagatellizálják el az ‘56-os eseményeket, még akkor sem, ha nemzeti függetlenségért folytatott harcunk mindössze két és fél hétig, az utóvédharcokkal együtt másfél hónapig tartott. A forradalom eszméi hosszú időn át érlelődtek. Sokan megfogalmazták már azt a filozófiai gondolatot, hogy „minden mindennel összefügg”. László Péter, az 56-os forradalom előzményeiről írt kitűnő tanulmányában megdöbbentő adatokat szolgáltat a tolnai lakosság kiéhez- tetésének arányairól, a kommunista párttagokat sem kímélő törvénytelenségekről, melyek helyenként nyilvános tiltakozást váltottak ki. Egy felsőnánai ötgyermekes anya, Jókai Mihályné idegrohamot kapott, mikor az elszámoltató bizottság megjelent a házánál és el akarta kobozni csekélyke gabonáját. Az asszony védelmére összese- reglett felsőnánai lakosokat szétkergette az államvédelmi hatóság. Ez a történet 1956. július 24-én esett meg. A járási pártbizottság elé került az ügy, de nem tudta megvédeni az asszonyt. S akkor ismétlődött meg egy négyszáz évvel korábbi eset. Az asszony a megszállókhoz fordult segítségért. Míg négy évszázaddal korábban, a török uralom alatt az „ördöglelkű hajdúk” dúlásai ellen a Duna-parton tanyázó tatár-török helyőrséghez fordult segítségért a megsanyargatott magyar nép, addig 1956 júliusában a felsőnánaiak, végső kétségbeesésükben a szekszárdi orosz helyőrséghez telefonáltak, panaszuk orvoslását remélve. Október 23-a után a budapesti népfelkelés hírére megalakultak megyeszerte a nemzeti bizottságok. Célkitűzéseik megegyeztek a fővárosiakkal: nemzeti függetlenség, polgári demokratikus szerkezet kialakítása. Szekszárdon a bak- tai szőlők visszaadása is hangsúlyos kérdéssé vált. A forgatókönyv is megegyezett: mindenütt fiatalok, főként gimnazisták, ipari szakDR. SZILÁGYI MIHÁLY A TOLNA MEGYEI NEMZETŐRSÉG TÖRTÉNETE 1848-49,1956, 2000 Hitbili kiaJt’ munkás diákok kezdeményezték a demonstrációt, ipari munkások, alkalmazottak, több helyütt tanárok csatlakoztak hozzájuk. Tolnában a rendőrség és a katonaság átlagon felüli részvétele figyelhető meg a forradalomban és a nemzetőrségben. A magyar helyőrségek és rendőrkapitányságok látták el fegyverekkel az október végén felálló nemzetőr alakulatokat. A gyönki hadkiegészítő parancsnokság már 27-én értesítette a megyebeli járási parancsnokságokat arról, hogy állományának zöme átállt a forradalom oldalára. Sőt! A nemzetőrökkel karöltve benzines palackokat töltöttek egy Simon- tornya felől közeledő orosz tank hírére. A fegyveres összetűzésre nem került sor, mert az oroszok Tamási felé fordultak s ott az erdőben várták a bevetési parancsot. Szekszárdon a nemzeti tanács október 30-án Kovács Lehelt találta alkalmasnak a nemzetőrség megszervezésére, ám a magát rátermettebbnek tartó Székelyhídi Géza csakhamar kiharcolta magának a vezérséget. Csakugyan jó vezérnek bizonyult, megyeszerte szervezte a nemzetőrséget. Tolnán a köztiszteletnek örvendő rendőrkapitány, Link Ferenc lett a nemzetőrök parancsnoka, aki a rend folyamatos biztosítására helyezte a hangsúlyt, de szívesen átadta parancsnoki üsztét Kiss SánFolytatás a 4. oldalon.
