Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-02-19 / 6. szám
£ SZEKSZÁRDI VASÁRNAP VELEMENY 2006. FEBRUAR 19. Ne szúrjuk el... Ha meggondolom, 25 éves civil városvédő múlt köt össze Fusz Györggyel és e „nyughatatlan” városlakók maroknyi csapatával. Nem tudom hány „igazi” civil szervezet működik még ma is, de az én lelkesedésem bizony megcsappant az utóbbi évtized kiábrándító társadalmi gyakorlata láttán. Gyuri azonban ugyanolyan vehemenciával „méltatlankodik a hatalomnál” meg nem valósult lehetőségeink miatt, és „panaszolja fel” akár a demokrácia hiányát is, mint annak idején, noha a helyzet alapvetően megváltozott, igaz ezt a mindenkori „hatalmon levők" és a magukat „alattvalóknak” képzelők többsége még nem vette észre, különben nem így „működnénk együtt”... Észre kéne vennünk, hogy egy ideje ezt már mi csináljuk egymással, nem velünk csinálják mások. Persze összehasonlíthatatlanul nagyobb a felelősségük a gazdasági és/vagy politikai hatalmat gyakorlóknak. Ők lehetnének sokkal nagyvonalúbbak, előzékenyeb- bek, szolidárisabbak, mi pedig sokkal bátrabbak, alaposabbak, kitartóbbak, hogy kiküzdjük mindennapi jogainkat, akaratunkat. Mi is számolhatnánk azért a realitásokkal is, hogy nem korlátlanok a lehetőségeink. Mindannyian lehetnénk együttműködöbbek, és jobban tisztelhetnénk egymást (például egymás szakmáját, netán a politikusokét is). A tisztelet azt is jelenti, hogy a politikának a valóban lényeges dolgokról kellene közérthetően informálni mindenkit, a „mindenkinek" meg alaposabb ismeretek birtokában kellene kritizálni a cselekvőket. „Ki vagyunk ábrándulva a politikából”, mert sokszor elkeserítő a végeredmény, és mert sokszor SULI VÁR AZ ÖTÖSBEN! 2006. FEBRUÁR 22-ÉN (szerdán) 17-19 óráig AZ 5. SZ. ÁLTALÁNOS ISKOLÁBAN. Gyerekeknek játszó az aulában (sportruházat és tornacipő szükséges) Szülőknek - Fórum Tájékoztató az iskolánkról, az induló első osztályokról. MINDEN ÉRDEKLŐDŐT SZERETETTEL VÁRUNK! Tanítók és iskolavezetés __.________________________ ne mtelen eszközökkel küzdenek a szemünk láttára, vagy épp rutinosan egyezkednek a lényegről a kifényezett színfalak mögött. Pedig, ha mi többiek - nagyon sokan nagyon sokszor - a magunk területén nem valami hasonlót tennénk, nem így néznének ki a dolgok. Olyanok vagyunk, mint egy nagy kórus, ahol mindenki „hivatalosan” szép szólamokat ad elő, de végül az összhangzás megmutatja, hogy a többség valójában mit is énekel... Ha hinnénk például a „versenyben", annak közelítően legjobbat kiválasztó pozitív funkciójában, akkor inkább a tisztességes játék- szabályok betartásáért kiizdenénk minden területen, aztán elismernénk a végeredményt, de nem lenne ilyen általános (szinte elfogadott) a „kerülőutak” keresése, nem volna ilyen nagy a „korrupciós nyomás”, ami aztán mindent elront. Akkor jobban bízhatnánk egymásban is, nem kívülről ellenségként bírálnánk egymást, hanem sajátunknak éreznénk például a többségi döntéseket. Vannak jobb helyek, valamiért úgy alakult, hogy az északi országokban (Kanada, Svédország, Finnország stb.), ahol jobban betartják a szabályokat a közlekedésben, a társadalmi, és az üzleti életben, többet adózva szolidárisabbak embertársaikkal, tehát nagyobb biztonságban is érezhetik magukat. Vannak Magyarországon is relatíve jobban működő városok, ahol a közösség állapota jobb. Az, hogy a mi országunkban, városunkban végül mi, és főként hogyan történik, az alapvetően azért mégis elsősorban tőlünk függ... Gyakorló építésztervezőként (és volt tolnai főépítészként is) bő tapasztalatom van arról, hogy az eredeti nagyralátó gondolatok a csillagok milyen állása mellett tudnak valósággá válni, vagy a sok résztvevő „közreműködésével” elenyészni. A végeredmény az emberek szemében elsősorban minket, „felelős tervezőket" minősít, akkor is, ha létrejötte sok közreműködőn múlik, és a sok akarat végén sokszor az lesz „amit senki sem akart”, így van ez a helyi társadalmi, politikai életben is, ami főleg a testület, a hivatal munkáját, a városi vezetőket minősíti. Az építészet a társadalmi élet „térbeli lenyomata”, vagyis egy város építészetén tükröződik talán a leglátványosabban és sajnos a Iegtartósabban a rossz társadalmi gyakorlat. Ezért is fontos lenne e gyakorlatnak felnőni ahhoz a nagy feladathoz, amit a remélhető európai uniós támogatásokkal megvalósuló sok építkezés, térrendezés és városszépítés jelent majd. Politikusainkra, városi vezetőinkre nemcsak az anyagi, de a szellemi, kulturális javainkat is részben rábíztuk. Az építészet a kultúra része, annak talán legdrágább és legmaradandóbb területe. A politika (de az üzleti élet legalább ennyire) ezen a területen is sokszor, „mint elefánt a porcelánboltban” működik. Az építészet sajátossága, hogy az építész „önmegvalósítása” elválaszthatatlanul öszszekapcsolódik a helyi emberi közösséggel, nélküle nem jöhet létre, vagy nem tud jól működni. Kicsit politika is, hogy megért- jük-e az emberek igényeit, és magunk mellé tudunk e állítani elég embert ahhoz, hogy megvalósuljon valami, amiben hiszünk. Sajnos sokszor egyedül harcolunk kivitelezővel, megrendelővel az épület „jóságáért”, szépségéért (tisztelet a kivételnek). Gyuri felpanaszolja, hogy „lemaradunk, lemaradunk”. Igaza van, gyorsabban haladhatnánk, ha például mindaz, amiről fentebb írtam, nem húzna vissza bennünket. Viszont az utóbbi évtizedek másik rossz általános gyakorlata (országosan is) a lemaradásunkat gyorsan lefaragni akaró, túlfeszített, tűzoltás jellegű, eszeveszett rohanás, amikor mindenfelé elígérkezünk, tartozunk, mindent egyszerre akarunk, de semmit sem csinálunk rendesen. Egy-egy beruházásnál valójában emiatt is sokszor indokolatlanul túlkorlátozottak az anyagiak. Ez szerintem alapvető beállítódás és jellem kérdése, nem a sokat hangoztatott szegény és elmaradott helyzetünkkel függ öszsze. Ha alapvetően rendben lenne a közérdek védelme, ha nem ezer érdek kaotikus ütközése szülne végeredményeket, hanem a közérdeket szem előtt tartó politika célszerűvé csiszolná játékszabályait, amelyeket be is tart, illetve a hivatali apparátust valóban célra orientáltan tudná működtetni, ha minden szakmában a hozzáértők véleményét venné alapul, akkor nem kellene féltenünk az épített örökségünket sem, hogy a várható anyagi erők építészeti károkat is okoznak majd. A város tett jó lépéseket ezekért a célokért - Sulyok Balázs akkori főépítész közreműködésével - amikor például létrehozta az építészeti tervtanácsot, "vagy amikor a helyi építészek bevonásával próbálta a város- központ problémáit megoldani. A Garay térről... A szekszárdi városvédők és építészek - a lakosság érezhető rokon- szenvétől övezve - legalább 25 éve harcolnak azért, hogy a szekszárdi történelmi városközpont a „rohanó benzinmotorok” helyett újra a városlakó gyalogos emberé legyen. Mint e régi képeslapon, lehetőségünk legyen nyugodt sétákkal, kellemes környezetben leülve befogadni e szép kisváros történelmi „levegőjét”, a „hely szellemét”, ahol egyszer talán újra normálisabb civil társadalmi életet is élhetünk. Az elmúlt 25 év alatt sok minden történt. A rendszerváltás után sokáig kisebb gondja is nagyobb volt a politikának, mint pont ezzel foglalkozni. Eközben a Garay téren bankok jelentek meg és nem vendéglátóhelyek, a patakot lefedték épületekkel, tehát nem hagyták meg a városközpontot tehermentesítő körút számára. Az élet pedig magától persze arra megy, amerre épp a legkönnyebb utat találja... Amikor két-három éve a főiskolán bemutatták Szekszárd készülő rendezési tervét - benne a forgalomszámláláson alapuló javasolt közlekedési rendszerét - (ide meghívtuk az építészeket és a városvédő civil szervezeteket is), akkor is azért küzdöttünk, hogy lehetőleg mindent tegyen meg a város a városközpont gépjármű-forgalomtól való mentesítéséért. A közlekedéstervezők vizsgálatai alapján, csak elérhetetlenül drága megoldásokat lehetett találni a városközpont teljes gépkocsiforgalomtól való mentesítéséhez. Tehát jelenleg - a gépjármű-közlekedés teljes összeomlásának veszélye nélkül - csak a forgalom nagyobb részének a városközpontból külsőbb utakra való kiszorítását vehették figyelembe.
