Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-12-03 / 41. szám
2006. DECEMBER 3. KÁVÉ, DUPLA HABBAL VASAÜIpM „Amitpénzen nem lehet megvenni... SAS ERZSÉBET OLDALA Vendégem a Szekszárdi Belvárosi Kávéházban egy férfi és egy nő. Kardos Árpád lakatos 124-szeres és Hornyik Lajosné ügyintéző 69- szeres véradók. Október 27-én a véradók napján őket és társaikat köszöntöttük, akik a vérüket adják embertársaiknak. S nem egyszer és nem kényszerűségből. Vallják: hogy sokféleképpen segíthetünk embertársainkon, s a vér az, amit pénzzel nem lehet megfizetni, nekik pedig semmibe sem kerül. Valóban nem, „csak” emberséges gondolkodásba, amit ők már évtizedekkel ezelőtt magukévá tettek. Egy férfi Kardos Árpád- Pár nappal ezelőtt kitüntetést vehetett át a Parlamentben...- Amikor megkaptam az értesítőt, már az is jólesett, arra az élményre viszont nem számítottam, ami a Parlament Vadásztermében ért. Minden megyéből egy véradó és egy véradást szervező kapott kitüntetést, amit dr. Molnár Lajos egészségügyi miniszter adott át. Az ünnepségen több prominens személyiség volt jelen a kormány, a Vöröskereszt részéről. Ünnepi beszédet mondott Sólyom László köztársasági elnök. PRO VITA-díjat kaptunk, abból az alkalomból, hogy az idén 125 éves a Magyar Vöröskereszt, akik a véradásszervezés élharcosai. Elmondhatatlan érzés volt számomra egyáltalán a Parlament látványa - mert még sosem láttam - s maga az elismerés.- Hány éves volt, amikor először vért adott?- Amikor a katonaságtól leszereltem, a TOTÉV-nél kezdtem el dolgozni, akkor 21 éves voltam, s a cégnél szervezték a véradást, sokan jelentkeztek, gondoltam, én is megyek, s azóta rendszeres véradó lettem. A véradó állomáson megkérdeztem, hogy hányszor lehet egy évben vért adni, mondták hogy négyszer, s így negyedévenként járok. A munkahely másképpen állt ehhez a nemes ügyhöz, mint ma. Kifizette a véradás napját, s kaptunk még egy szabadnapot. Év végén pedig a cég véradóinak kis ünnepséget rendeztek, így köszönték meg a véradást.- Mi lehet az oka, hogy akkor jobban megbecsülték a véradókat, holott semmivel sem kevesebb vérre van szükség ma, mint évtizedekkel ezelőtt?- A munkahelyek már másképpen gondolkodnak, arról nem beszélve, hogy a magánszférában dolgozóknál ilyen nincs is, hogy szabadnap. Amikor elkezdtem vért adni, még sorba kellett állni a véradó állomáson, tele volt a váró, sőt, ha egy munkahelyi szervezéssel egy buszra való véradó előttem ért oda, akkor az egész nap is ráment. Ma már csak besétálok, egy percet sem kell várni, nincs előttem és utánam senki.- Kap valamilyen értesítést arról, hogy mire használták fel az ön által adott vért?- Régebben kaptam értesítést, hogy kinek adták a véremet, vagy esetleg gyógyszerkészítésre használták. Jóleső érzés volt, mert az ember közvetlenebbül érezte, hogy segített.- Miközben vért ad, o(t fekszik karjában a tűvel, gondol arra, hogy ezzel a cselekedetével emberéletet menthet meg?- Sokat nem gondolkodom rajta. Szükség van a vérre és kész. S ha szükség van rá, akkor adni kell azoknak, akik adhatnak. Ezt mással még nem lehet pótolni.- Mint véradó, bizonyára még jobban tudja mint egy átlag állampolgár, hogy sokkal több vérre lenne szükség. Van valami ötlete, hogy lehetne az embereket meggyőzni arról, hogy ezzel a gesztussal embertársaikon segíthetnek. ..- Nem tartom jó dolognak ezt a kipla- kátozást. Személytelen. Itt és ekkor vért lehet adni, gyere te is, meg hasonló plakátok. Nem gondolom, hogy a segítő szándék hiányzik, inkább a felvilágosítás, a mozgósítás. Üzenet? Menjenek el!- Nehéz fizikai munkát végez naponta egy vállalkozó alkalmazottjaként. Hogy pihen a hétvégéken?- Sok barátom van, szerte az országban. Hétvégénként összejövünk, hol itt, hol ott, s összehozunk egy jó kis beszélgetős hétvégét. Zenét is szeretek hallgatni, a külföldi és a magyar előadók közül szigorúan a 70-es évek zenéjét. Egy nő: Hornyik Lajosné- A kávéházban számoltuk meg - minden véradónak van egy kis könyvecskéje, ahová beírják a véradás idejét - hogy 69-szeres véradó. Korán kezdte?!- 19 éves voltam, s az akkori NDK-ban egy munkaerőcsere kapcsán dolgoztam ott öt évig, egy csodálatos városban, Drezdában. A munkahelyemen szervezték a véradást, s mint fiatalnak, talán a legcsábítóbb az volt, hogy kaptunk érte egy nap szabadságot. Attól kezdve 3-4 havonta adtam vért.- Volt egy szép élménye ezzel kapcsolatban, elmesélné?- Megkeresett egy család, akik egy ajándékkosárral köszönték meg, hogy az én véremmel mentették meg a kislányukat. Ez egy életre meghatározó élmény volt, ezért aztán, amikor hazajöttem, először Dombóváron, majd lassan már három évtizede Szekszárdon élek a családommal, s itt is állandó véradó lettem.- Milyen munkahelyek voltak, amelyek ösztönözték arra, hogy menjen?- A megyei tanács mezőgazdasági osztályán dolgoztam az 1980-as években, s ott rendszeresen szervezték a véradásokat, összeálltunk 15-20-an kollégák, s elmentünk vért adni. Bátorítottuk az első véradókat, s mivel a véradás után már nem kellett visszamenni a munkahelyre, elmentünk a Szász Sörözőbe és ettünk egy babgulyást. Ez egy felszabadult, kicsit izgalmas, de nagyon jó „program” volt, ahol még közelebb kerültünk egymáshoz, miközben tudtuk, hogy egy nagyon fontQS dolognak vagyunk a részesei. Ekkor nálam már tudatos volt a véradás, s megfogadtam, hogy ameddig tudok, addig adok, mert a karácsonyra és a születésnapomra kapott képeslapok - ami jó figyelmeztető volt a családomnak, hogy közeledik a születésnapom - nemcsak köszönetét hoztak, de „üzenetet” is, hogy szükség van a véremre.- Gondol arra, hogy kit, kiket menthet meg a vérével?- Arra gondolok, hogy ez egy szép emberi cselekedet, ez az, ami nem kerül pénzembe, s ha segíteni tudok, miért ne? A férjem is véradó volt, csak a betegsége miatt nem ad ma már.- Ön hogy látja, mi az oka annak, hogy egyre kevesebb a véradó?- A munkahelyi szervezések szinte teljesen megszűntek, sok helyen a szakszervezettel együtt... S a munkáltatók negatív hozzáállása. Sokan, akik nagyon elszántak, és mindenképpen szeretnének vért adni, azoknak szabadságot kell kivenni. Az emberek sokat változtak, az én házam az én váram, az én életem az én életem, s az én vérem az én vérem. Arra lennék csak kíváncsi, hogyha egy ilyen gondolkctdású embernek lesz szüksége vérre, vagy a családjában valakinek, akkor mit érezne, ha azt mondanák, sajnos nincs vér! Mindenkinek át kellene érezni, hogy kerülhet ilyen helyzetbe, ez talán változtatna a gondolkodáson, viszont az igazi szervezőmunka, a munkáltatók pozitív hozzáállása mindenképpen szükséges a sikerhez.- Az egészsége bizonyára nemcsak a véradáson múlik. Mivel tölti a szabadidejét, mivel piheni ki az egész heti ülőmunkát, a stresszt, ami munkahelyén, az APEH-nél éri?- Van egy szőlőnk, ahol kapálni „kell”, igazából szeretek is, valamint mindent megtermelek, van veteményes, gyümölcsös, s sok jó szomszéd. Összetartó társaság, s ha úgy tartja kedvünk, akkor átjárunk egymáshoz, beszélgetünk, főzünk, jól érezzük magunkat. Mozgás, levegő, jó barátok, számomra ez a legpihentetőbb.
