Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-29 / 36. szám
2006. OKTÓBER 29. ÉflPEfCLf-.-? vasArIÍp / BEMUTATJUK! Százötven százalékra kell felkészülni a százszázalékos teljesítményért Dr. Dúsa Gáspár traumatológus adjunktus - mint mondta - régóta ismeri és nagyon tiszteli Gacsályi Lászlóné Bozó Máriát. Amikor figyelmembe ajánlotta a nyugdíjas hölgyet, elmondta, hogy még ma is idegenvezetőként tevékenykedik, kórusban énekel, tehát szinte minden perce foglalt. Ezt megerősíthetem, ugyanis teendői annyira lekötik, hogy csak nehezen tudtunk időpontot egyeztetni. Viszont amikor találkoztunk, csak győztem jegyzetelni. Mária néni mindenről nyíltan és érdekfeszítően beszélt, sőt, bizonyos történések- hez izgalmas kommentárt fűzött. _____________________________- M ária néni, mikor költözött Hódmezővásárhelyről Szekszárdra?- Nagyon régen. 1959-ben. Az itt töltött első időszakban fontos tapasztalatra tettem szert. Magamban rendszeresen összehasonlítottam az alföldi és a dunántúli embereket. Arra a következtetésre jutottam, hogy a táj meghatározza, sőt megváltoztatja az embert. Az alföldiek, talán a nyíltabb terület okán maguk is nyíltabbak, természetesen bíznak meg a másik emberben, még ha az idegen is. A dunántúliak, a dombok, hegyek között élők jóval zárkózottabbak, s lehet, hogy bizalmatlanabbak is. Igaz, valószínű alföldiségemből fakadóan nyitott vagyok, de nem tagadom, hogy az évek során észrevétlenül is változtam - bizonyára az emberek mentalitása és a várost körülvevő, picikét „árnyékoló” dombok hatására.- Az alföldiek nagyon segítőkészek.- Pontosan, hiszen ők szegényebbek a dunántúliaknál, ezért segít mindenki mindenkinek. Lehet, hogy ezt már múlt időben kellene megfogalmaznom, mert újabb konkrét tapasztalataim nincsenek. De tudja, mi érintett nagyon rosszul itt létem első idejében? Amikor többen is mondták, hogy, akinek nincs tanyája, az nem is ember. Más kérdés, hogy először az alföldi tanyákra gondoltam, s csak később jöttem rá, hogy a szőlőre és a présházra értik, amit mondtak. De ez nem változtatott rossz érzésemen. Ám az idővel e benyomások változtak, nagyon sok barátom lett... sőt „körösztgyerekem” is. Mert a Sárközben azt mondták, amíg nem lesz „körösztgyereked", addig gyütt- ment leszel. De amint megkeresztel- tettem a babát, nyomban elfogadtak.- Térjünk vissza Hódmezővásárhelyre, a középiskolára.- Zárdába jártam. Ez egy olyan iskola volt, ami délelőtt középiskolaként működött, délután pedig gazdaasszonyképzőként. A zárda apáca igazgatónője saját vagyonát, például az álomszép, nyolc szobás nagypolgári villáját az iskolának adományozta, ahol a hetes gyakorlatokat töltöttük. Megtanultunk főzni, kézimunkázni, varrni, elsajátítottuk az elegáns terítés praktikáit és a vendégfogadást, de kertészkedtünk, szárnyasokkal is foglalkoztunk, szóval mindennel, ami egy háztartásban adódhatott. Megmutatom az egyik tankönyvemet. Ötven ebédet ír le az előételtől kezdve a desszertig.- Most mivel várná Mária néni mondjuk három vendégét vacsorára?- Nem valami nagyszabású ételsorral, hiszen a mai lakások többségében arra nincs hely. Salátát készítenék idényzöldségekből, majd előre felszeletelhető sülteket kínálnék. A lényeg, hogy olyan ételeket tennék az asztalra, amelyeket kényelmesen lehet elfogyasztani, hogy az ember ne böködje a könyökével a másikat. Mindig két-két tányért és több szalvétát teszek föl, a poharakból pedig csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges.- Mária néni, biztosan nem enné meg az előző napról maradt főzeléket kislábasbóH- Dehogynem, megenném. Egyedül vagyok, a lábaim is fájnak, így mindenben a legegyszerűbb megoldásokat keresem. A lábaskára már egyetemista koromban rászoktam. Ugyanis a zárdái múltam miatt se ösztöndíjat, se kollégiumot nem kaptam. Sőt - bár sikerült a felvételim -, nem vettek fel a vegyészkarra, hanem a Budapesti Kertészeti Egyetem gépészmérnöki karára irányítottak, amit el is végeztem, köszönhetően a népi táncnak. Délelőtt az egyetemen voltam, délután pedig Kispesten, a Vörös Csillag Traktorgyárban, az ott levő két ipari tanuló iskolában, a lőrinci laktanyában népi táncot tanítottam és a csoportokkal rendszeresen felléptünk. Egész jó pénzeket kaptam ezért, amiből fedeztem a tanulmányaim és a megélhetésem költségét. Csak megjegyzem, életem során számos helyen tanítottam a táncot, de kivéve az egyetemi éveket, mindig ingyen. Amúgy végzésemet követően a traktorgyárban gépészmérnöki állást ajánlottak, mellé pedig népitánc- tanítást. De nem fogadtam el, hazamentem Vásárhelyre.- Szekszárdon 1959-ben hol helyezkedett el?- Mondom, de előbb annyit, hogy a vásárhelyi városközpontban levő gyönyörű lakásunkat olyan szekszárdi szolgálati lakás követte, amit nehezen lehetett megszokni. Az Állami Gazdaságnak két szolgálati lakása volt a kazánháznál. A környéken csak szőlők voltak... Kislányunkat onnan hordtuk óvodába. Onnan, ahova gyakran még a lovas kocsi sem tudott fölmenni. De visszakanyarodom a kérdésre: még Hódmezővásárhelyen, a szülési szabadságom idején tanárként is lediplomáztam, így itt az ipari tanuló iskolában - ami akkor még a mostani piacon volt - mérnök tanárként kezdtem dolgozni kiváló tantestületben. Persze, a népi tánc itt is maradt. Ez is nagyon szép időszak volt: a szülők nagyon értékelték a tánctanulást, fellépésekre, versenyekre kísérték a csoportot, a kalocsai párnás tánchoz az anyukák hímezték a párnákat, készítették a pillét, a fejdíszt. Egyszerűen rangot jelentett a csoport tagjának lenni, ugyanakkor hihetetlen nevelőerőt jelentett.- Nagyon nyitott, temperamentumos, vidám, élénk és folytathatnám. ..- Mindig ilyen voltam, pedig gyakran három ember helyett dolgoztam, közben mindig tanultam. Elvégeztem a munkavédelmi szakmérnökit, s átmentem a műszergyárba, mellette másodállásban tanítottam. A műszergyárban is nagyon jól éreztem magamat, például a galván technológia egyik szellőzőrendszerének mechanizmusát én terveztem, esténként pedig természetesenf!) népi táncot tanítottam. A vizsgáimra mindig nagyon alaposan felkészültem, s ezt igyekeztem beleplántálni a tanítványaimba is. Már-már szállóigévé lett, hogy „készülj fel 150 százalékra, s akkor tudsz száz százalékosan teljesíteni”. Az ember az egyetlen lény, aki elbírja a száz százalék fölötti terhelést.- Nem régen újabb bizonyítványt szerzett Mária néni.- Kénytelen voltam. Megkínáltak egy lehetőséggel: az Ady Endre Középiskola nyugdíjasoknak szervezett egy ingyenes számítógépes tanfolyamot. Boldogan röpültem, bár nincs gépem, s feltehetően nem is lesz. De már borzasztóan zavart, hogy mindenütt azt látom, hogy dolgoznak ezeken az okos gépeken. Az alapvető dolgokat megtanultam, igaz, vérrel, verejtékkel.- Dúsa adjunktus úr szabályosan regélt Mária néniről, s azt is mondta, nagyon türelmes és megértő beteg.- Ismeretségünk régről datálódik. Valamikor ő is itt lakott a Wosinsky lakótelepen. Segítőkész fiatalember volt, s bizony gyakran kértem tőle az egészséggel, vagy éppen a betegséggel kapcsolatban tanácsot. Azóta is fölhívjuk egymást, ha gondom van, hozzá fordulok.- Ha rfiár a „fiúknál" tartunk, akkor térjünk vissza a tanításra, mégpedig Palánkra.- Bizony, ott gépészmérnökként fiúkat tanítottam. De minden túlzás nélkül mondom, tanítványaimmal mindig sikerült megtalálni a hangot. Igaz, sokat követeltem tőlük, ahogyan magamtól is mindig, s a tanórákon lekötöttem őket, mi több, fegyelmezési problémáim soha nem voltak. Még azt is elmondom, hogy számos dologban kérték a tanácsomat. Ha elkövettek egy stiklit, azt velem beszélték meg, s azt is, hogy miként tegyék jóvá. De gyakran beszélgettünk a szerelemről, a lányok tiszteletéről, mindenről.- Nyilvánvalóan elvégzett egy idegenvezetői tanfolyamot.- Annak idején a műszergyár anyaüzemétől lehetőséget kaptunk az érettségizett dolgozók számára az emelt színtű szakmunkásképzés beindítására. A gyárban hét mérnök volt, köztük én egyszem nőként. Olyan feltétellel vállaltam el a műszaki dolgok oktatását, ha egy téma befejezését követően a társaságot elvihetem az országnak abba a gyárába, ahol az adott munkafolyamatot a legjobban csinálják. Ezekre az utazásokra előre felkészültem, s az utat arra használtam, hogy a látnivalókról előadásokat tartottam a diákoknak. Ezek után kollegáim, sőt az igazgató javaslatára idegenvezető is lettem. Ma már csak idehaza vezetek csoportokat, külföldre térdprotéziseim miatt már nem tudok menni. Megmutatom...- Ez elképesztő. De nem fáj?- Dehogynem. Két nappal ezelőtt ezekkel a térdekkel fönt voltam Budapesten. Megnéztük a Parlamentet, a Néprajzi Múzeumot, este pedig az Operaház fantomját.- Egy mondat még a Liszt Ferenc Pedagóguskórusról.- Amikor már nem tudtam táncolni, s mivel világéletemben énekeltem, több mint 35 éve tagja lettem ennek a remek kórusnak. A mai napig is rendületlenül énekelek.- Mária néni most kire voksol?- Dr. Kárpáti Eszter háziorvosra. Körülötte mindig béke és nyugalom van, de nevetni sem felejtett el. Remek ember. V. Horváth. Mária Fotó: Nagy Ági
