Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)
2006-10-22 / 35. szám
vasárnap 1956-2006 2006. OKTÓBER 22. Volt, aki ment, volt, aki maradt, volt, aki sírt...- Negyedikes gimnazista volt akkor a bátyám. Már másfél éve rokonoknál lakott Szekszárdon. Mivel szüléink egyetemre szánták, előmenetele érdekében döntöttek így. Azt akarták, a napi ingázás idejét is tanulásra fordíthassa.- Húgunk akkor ötödikbe járt, én hetedikes voltam. Úgy emlékszem arra az október végi hétvégére, mintha tegnap lett volna. Laci a vasárnapi ebéd két fogása között fölvetette, karácsonyra fekete kalapot szeretne. Erre apu nemet intett a fejével, s a kötelező diáksapka mellett érvelt... De ígérte, ősszel, az érettségi után meglesz a kalap. Laci este visszament Szekszárdra. Néhány nap múlva apánk elballagott a ruházati boltba, s megvásárolta az áhított fejrevalót. Persze, karácsonyra. Hogy mi lett a kalap sorsa, fogalmam sincs, de évekig a hálószobaszekrény felső polcán díszelgett. Amikor anyukám kinyitotta a szekrény ajtaját, mindig felpillantott és sírdogált.- Abban az időben, igaz félelemmel tele, de nagyon sokan a készülék előtt kuporogva hallgatták a Szabad Európa Rádiót. Néha any- nyira sistergett - akkor úgy mondták, „zavarják az adást” - hogy olykor több mondatot is alig lehetett érteni. De csak jöttek és jöttek a jeligés üzenetek, köztük egy jól érthetőre felkapták szüleim a fejüket: „Fekete kalap jeligére üzeni Laci, hogy december 3-án Zaialövönél átlépte a határt és jól van”. Néhány percig kísérteties csend ülte meg a szobát. Mindannyian éreztük, a bemondó hozzánk szólt. Apu kikapcsolta a rádiót és a telefonhoz lépett. Legalább egy órát kellett várakozni, mire kapcsolták - mert akkor még a telefonközpontos kisasz- szonyok „kötötték össze” a beszélget - a szekszárdi számot.- Ugye, nincs nálatok a fiam? - kérdezte apu a mindig jókedvű Bábu nénitől, aki rádöbbenve a tényre, sírós hangon közölte, Lacinak már három napja odahaza kellene lennie... (Laci öccse kérte, nevüket ne írjuk le, mert még ma is kapják a furcsa-durva megjegyzéseket: „Könnyebb volt elhúzni a csíkot, mint itthon maradni.” „A megtollasodást választotta az itthoni szegénység helyett.” „Idegen lett saját hazájában." * * * Bakó Jenő fotóriporter másodikos gimnazista volt a Garayban. Azt mondja, azokban az októberi, majd novemberi napokban sok mindenre ráébredtek. Szinte egy csapásra megváltozott gondolkodásmódjuk, más lett a viszonyuk egymáshoz és tanáraikhoz. A diákok jólesően hallgatták tanáraik elbeszélését a múltról. Az idősebbek világháborús emlékeikről mesélMajor Gyurival - az azóta akadémikus Major Györggyel - alkotott párost. A Hármashíd és a parásztai patak közti területet jelölték ki számukra.- Olyan zuhogó esőben hordtuk ki a behívó- parancsokat, hogy átázott a viharkabátunk. Egy fiatalember elsírta magát, amiért ő nem vonulhatott és nem szolgálhatott, mert törött lábát gipszbe tették. Bakó Jenő, Csurkovics János, Bálint Miklós Cseh Gábor festőművész szintén másodikos gimnazista volt 1956- ban. Osztálytársak voltak Bakó Jenővel. Barátságuk azóta is töretlen.- Gyerekek voltunk, akkor még nem politizáltunk, de azért tudtuk, tek, mások gondolataikat osztották meg a fiatalsággal. Nagyon nyíltan és őszintén, a helyzetből következően szinte barátian. Jenő ma is úgy látja, abban a néhány hétben - a sok bejáró hiányzása miatt - nem lett volna sok értelme haladni a tananyagban. De a német nyelvet valósággal falták a diákok. Mert akkor egy időre a német lépett az orosz helyébe. Igaz, később visszaváltottak...- Abból az időből mindenre pontosan emlékezem. Amikor már jöttek az ingázó diáktársak, előfordult, hogy csak tíz, vagy tizenegy körül értek be az iskolába. Azt mondták, „lefulladt” a mozdony, mert elfogyott a szén. Olyankor az utasok leszálltak a vonatról és kukoricaszárat szedtek, meg ami éghetőt találtak. Egy napon a hadkiegészítő parancsnokságra kérették az önként jelentkező diákokat. Ők kézbesítették a nemzetőrbehívókat. Bakó Jenő a városi tiszti-főorvos fiával, miről van szó. De azért annak nagyon örültünk, hogy szünetelt a tanítás - kezdődött a „csehga- bis” visszaemlékezés, majd rátért a forradalommal kapcsolatos első hírekre, amit katonatisztként dolgozó édesapja - aki a megyei hadkiegészítő parancsnokságon dolgozott - vitt haza. Bár a budapesti történéseket eleinte elképzelni sem tudta, mert „itt, Szekszárdon egyetlen puskalövés hangját sem hallottam”. A Garay Gimnázium igazgatója, Horvay Árpád volt. A kemény férfiú megtiltotta a tanulóknak, hogy esténként az utcán tartózkodjanak. „Aki kimegy, az megüti a bokáját”, hangzott a figyelmeztetés. Ám arra kérte a diákokat, hogy napközben gyűjtsenek adományokat a városban, amit a fővárosba szállítottak.- Azt mondták, Budapesten nincsenek nyitva a boltok, hogy a kirakatokat betörték, az embereknek nincs ennivalójuk. Egész nap kiskocsival jártuk az utcákat. Az emberek együtt éreztek a pestiekkel, s szívesen adakoztak. Gyűlt a liszt, a krumpli, a zsír, a kolbász, a szalonna...- A gimiben volt egy fiatal föld- rajztanárunk. Nagyon zárkózott ember volt, ám amikor kitört a forradalom, egy nap alatt megváltozott. Fölállt az asztalra, s úgy szónokolt, s magyarázta az októberi eseményeket. Később távozott az országból. Svédországba ment... Mások is igyekeztek megvilágítani a diákság számára a hátteret és az összefüggéseket. Például Szakály Feri bácsi, akit később bebörtönöztek. De szívesen gyűltünk Farkas Pista bácsi és Ulrich Aladár köré is. Gábor úgy fogalmazott, hogy a „kiegen” dolgozók közül többen összezavarodva és félelemben élték azokat a napokat. Cseh Gabi többször is bement apjához - akit kapitánynak hívtak - a kiegre. Nem egyszer látta, hogy egy-két dolgozó - talán a kinti zajok hallatán - kézigránátokkal felfegyverkezve az asztal alatt húzta meg magát.- Apám, aki egyébként négy évet orosz hadifogságban töltött, gyakran csitított bennünket, gyerekeket. De azt mindig mondta, hogy a „megszálló csapatok menjenek haza”. Cseh Gábor, a festőpalánta valahol Taplóson festés közben Osztálykép 56-ból. Alsó sor: Vass Zoltán, Bakó Jenő, Csurkovics János, Szakály Ilona, Magyar Erzsébet, hátul: Fertőszögi Margit, Cseh Gábor, Csuka Julianna, Bencze Ferenc (Csimbi) Itt elakadt a beszélgetésünk. Gábor maga elé nézett, s egy darabig némán tűnődött. Majd szomorúan folytatta:- A rendőrségen volt egy munkatársam, aki kiskatonaként Budapesten védte a rádió épületét. Egyik szemét kilőtték. Mert akkor is megtörtént, hogy a békés tüntetőket megzavarták a köztörvényes bűnözők, akik agresszívak és brutálisak voltak, s csöppet sem a szent cél, hanem csak a balhé érdekelte őket... És megint csend következett, majd:- De jó lenne most békésen ünnepelni, s nyugalomban emlékezni. V. Horváth Mária Fotók: Bakó Jenő
