Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-10-22 / 35. szám

2006. OKTÓBER 22.

1956-2006 vasArnap j)

Vannak dolgok, amiket az ember sohasem felejt el...

Vannak dolgok, amiket az ember sohasem felejt el, de nem azért, mert nem akarja elfelejteni, hanem azért, mert nem tudja elfelejteni. 1956-ban 12 éves szegedi kisdiák voltam, ahogy egy mai kereskedelmi tévé szenzációhajhász riportere mondaná: az a nap is úgy kezdődött, mint a többi megszokott, eseménytelen nap. Mentem az iskolába (nem túl lelkesen), s egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik középületről a nagy vörös csillag le van verve. Tovább menve a városi pártház elé értem. A pártház előtt mindig (éjjel-nappal) két fegyveres őr szokott állni, most nem állt ott senki sem. A pártház bejáratával szemben lévő parkban, közvetlenül a Tisza-parton a Sztálin- és Lenin-szobor (Lenin ült, Sztálin Lenin vállát átölelve állt mellette) szét volt törve, és a földön össze-vissza szétszórva hevertek a darabjai. Ma sem értem a dolgot, de különösképpen nagy hatást nem gyakoroltak rám a látottak, pedig családi indíttatásom miatt örülnöm kellett volna, hogy mégiscsak igaza lesz nemsokára édesanyámnak, aki gyakran mondogatta: nem tarthat ez már így sokáig, elsöpri ezeket a szemeteket a népharag. Egyébként nem volt túl bölcs dolog tőle, hogy úton-útfélen meggondolatlanul jártatta a száját, mint ahogy a Szabad Európa Rádiót és az Amerika Hangját sem volt veszélytelen rendszeresen hallgatni, mert akkoriban elég volt egy rosszindulatú, névtelen feljelentés, és este már jött is a nagy fekete személyautó, és az ÁVH (Államvédelmi Hatóság, a szocialista Gestapo) nem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánt a kihallga- tottjaival. Pedig még kesztyűs kézzel is nagyon nagyot lehet ütni. Édesapám hiába próbálta csitítgatni, amikor édesanyám túlságosan belelovalta magát a komcsik közeli bukásába, csak annyit jegyzett meg csendesen, hogy a Szabad Európa Rádió is okosabban tenné, ha nem ébresztene irreális reményeket hiszékeny és tájékozatlan emberekben, hiszen mindenkinek, de nekik főleg tudniuk kellene, hogy a második világháború békekötésekor a győztes nagyhatalmak megegyeztek és kijelölték sérthetetlen érdekszféráikat, befolyási övezeteiket - aztán a békesség kedvéért kiment a kertbe kertészkedni. Tudta, anyámat képtelenség meggyőzni, de szerencsére apámat is nagyon nehéz volt kihozni a béketűrésből.

(Mellesleg jegyzem meg, hogy a Szabad Európa Rádiótól enyhén szólva is nagyon tisztességtelen és elítélendő dolog volt a Budapestre és más városokra elsöprő túlerővel támadó szovjet csapatok elleni végsőkig való kitartásra való felhívása, a felmentő

csapatok megérkezéséig, pedig tudták, ilyen csapatok nem léteznek.)

Az iskolába beérve óriási zűrzavar és zsivaj fogadott, mindenki őrült módjára rohangált, ugrándozott a padokon: éljen a haza, menjetek haza!!! - üvöltöztek, mert az egyik tanár közölte velük, hogy bizonytalan ideig szünetel a tanítás. Hazafelé menve úgy tűnt, hogy aki él és mozogni tud Szegeden, az mind kinn van az utcákon, tereken. Legtöbbször és leghangosabban ezek a követelések hallatszottak ütemesen skandálva, rettenetes hangerővel: RUSZK1K HAZA!! RUSZKIK HAZA!! DUTYIBA AZ ÁVÓSOKAT!! DUTYIBA AZ ÁVÓ- SOKATÜ SEMLEGES, FÜGGETLEN MAGYARORSZÁGOT!! AZ ENSZ CSAPATOK VÉDELMÉT KÖVETELJÜK!! A tömeg sodródott (velük én is, mellettem egy zászlót lobogtató kb. 35-40 éves férfi lépdelt), tolongott a belváros, a Városháza elé, ahol géppisztolyos ávéhások álltak. A tömeg már csak a tehetetlenségi erő hatásaként is tovább nyomult feléjük. Pár pillanat múlva sortűz dördült, aztán még egy. Hirtelen csend támadt, mindenki a földre vetette magát - eltelt pár pillanat és a tömeg pánikszerűen felpattanva fülsiketítő ricsajt csapva, egymást is letaposva futott, ki merre látott. A helyszínen különböző ruhadarabok, kisebb-nagyobb tárgyak, szatyrokból kiszóródott élelmiszerek hevertek szanaszét, és néhány ember - különös módon egymástól meglehetősen távol - fekve maradt az aszfalton. A mellettem gyalogló zászlós ember sem állt fel.

Másnap reggel - egész éjszaka hallani lehetett a dübörgésüket - szinte mozdulni sem lehetett az utcákon, annyi volt a városban az orosz tank. A nagyon fiatalnak látszó katonák, többnyire üzbégek, kazahok, azt sem tudták, hol vannak. Néhány egyetemista szóba elegyedett velük, és az ijedt, félénk tekintetű kiskatonák, azt kérdezgették tőlük, hogy messze van-e még a tenger. Ők úgy tudták, a Szuezi-csatornához vannak vezényelve, mi pedig imperialisták és fasiszták vagyunk, akiket kíméletlenül ki kell irtaniuk, ha nem férünk a bőrünkben. Egyébként nem volt veszélytelen dolog közel menni hozzájuk, akárcsak egy 10-12 éves gyereknek sem. Kezet egy hirtelen mozdulattal zsebre vágni egyenesen életveszélyes cselekedetnek számított - pedig, de sok kis ebadta szegedi kisgyerek szórakozott ezzel! - mert rögtön vagy tíz géppisztoly szegeződött rá, s intettek, tűnés! Szerencsére tragédia ebből nem történt, idővel a kiskatonák idegessége is csillapodott.

Szegeden a fegyveres ellenállás megszervezése szóba sem jöhetett,

mivel a szovjet csapatok (amelyek eredetileg valóban nem Szegedre voltak vezényelve, máskülönben oda se értek volna ilyen rövid idő alatt) óriási túlerejükkel értelmetlenné tettek minden fegyveres ellenállást. Ennek ellenére ugyanúgy - jobban mondva - másképpen, de nagyon hasonlatosan Budapesthez és az ország többi nagyobb településéhez, itt is beindultak a Nagy Imre-kormány által kezdeményezett változások. Megkezdődtek a valóban demokratikus jogállamiságon alapuló társadalmi változások, a kormány az ország semlegessége és függetlensége érdekében kezdeményezte a Varsói Szerződésből való kilépésünket, megkezdődtek az előkészületek a többpártrendszer visszaállítására. Megszüntették a kötelező orosz nyelv oktatását, megalakultak a munkástanácsok stb. Sajnos, ezek a változások félbeszakadtak, mivel a Szovjetunió szavát megszegve, csapatainak kivonása helyett, csapatátcsoportosítás félrevezető ürügyével egyszerűen lerohanta Magyarországot, megdöntve ezzel a törvényes hatalmat gyakorló Nagy Imre kormányát.

Az efféle egyértelmű nagyhatalmi brutális katonai agresszió egy, az ENSZ-ben is szuverén államként deklarált országgal és hivatalosan hatalmon lévő kormányával szemben, akkoriban sem számított bocsánatos bűnnek. Ezért a Szovjetuniónak ezt a gyalázatos háborús bűntettet be kellett csomagolni valami jogszerűnek látszó indokba, magyarázatba. A Szovjetunió által kiagyalt jogi indoklásnak jogi képtelensége, különös pikantériája az, hogy az a Kádár János, aki (állítólag!) a szovjet csapatok segítségét kérte a magyarországi ellen- forradalom leverésére, egyidejűleg tagja volt (az ellenforradalmi!) hivatalosan hatalmat gyakorló Nagy Im- re-kormánynak is, miniszteri beosztásban. Sem le nem mondott, sem le nem váltották, azt sem tudták, hová tűnt arról a harcias felszólalásáról el- híresült minisztertanácsi ülésről, ahol magából kikelve kijelentette: „Ha a szovjet csapatok megtámadják Budapestet, akkor én leszek az első, aki - akár egy szál pisztollyal is a kezemben - szembeszállók velük!”. Ezt követően 1-2 nap elteltével, állítólag Szolnokról (ki tudja, honnan, még ma is?) rádión keresztül bejelentette, hogy az ő vezetésével megalakult az MSZMP Űj Központi Bizottsága és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és mindkettőnek ő az elnöke. Ebből a bejelentésből ép ésszel csak arra lehet következtetni, hogy Kádár János önhatalmúan, akár egy kártyapartin összeverődött baráti társaságból központi bizottságot és kormányt alakított, mert mindig is szeretett volna elnöke lenni két ilyen testületnek is egyszerre, vagy a szovjetek (bocs. a Szovjetunió felelős vezetői) eszkábáltak össze pár óra leforgása alatt egy alibikormányt és központi bizottságot, az általuk elhatározott gaztettek igazolására. Nem véletlen tehát az, hogy Magyarországon 1988- ig gyakorlatilag tabu téma volt ’56, azonkívül a hivatalosan kötelezővé tett nézeten kívül, hogy az '56-os sajnálatos események külföldi, imperialista-kapitalista ügynökök felforgató tevékenységével, szervezésével, támogatásával jött létre, és a régi elnyomó rendszer hívei és a börtönökből kiszabadult köztörvényes bűnözők által végrehajtott ellenforradalom volt, amibe megtévesztett fiatalok, értelmiségiek, munkások és parasztok is sajnálatos módon belekeveredtek, a Rákosi-korszak személyi kultusza idején elkövetett törvénytelenségek következtében.

Végezetül néhány (hangszalagokon ma is őrzött) példamondattal szeretném alátámasztani azt a tényt, hogy Kádár János már jóval Kissinger előtt sikeresen alkalmazta a „kis lépések” taktikáját. (A Kossuth Rádió közleményei '56 novembertől decemberig) „Szabadságharcos testvéreink, tegyétek le a fegyvert, akik önként beszolgáltatják a fegyverüket, azoknak nem esik bántódásuk.” „Megtévesztett fiatalok, tegyétek le a fegyvert, különben a statáriális bíróság és nem a független magyar bíróság ítéli meg tetteitek!” „Ellenforradalmi banditák! Azonnal szüntessétek be az ellenállást, különben rövid időn belül megsemmisítő csapást mérünk rátok!!!”

Más. Kádár János kb. 2-3 évig hitegette az embereket a szovjet csapatok beígért kivonásával. ’57 elején (talán februárban?) még azt mondta, egykét hónapon belül a szovjet csapatok elhagyják az országot. Egy év elteltével azt közölte velünk, hogy már előkészületi stádiumban vannak a ... gyalások, hogy mikor hagyják el Magyarországot a szovjet csapatok. Három év elteltével örömmel tudatta velünk, hogy a tárgyalások a csapatkivonásokról baráti légkörben zajlanak. Négy év múlva, május elsején már a megbonthatatlan, örök szovjet-magyar barátságról beszélt, és megemlítette, hogy a szovjet csapatok csak ideiglenesen tartózkodnak hazánkban, és csak addig, amíg meg nem valósul a világbéke.

Erre a csapatkivonás és ideiglenes itt tartózkodás témakörre az tette fel a koronát, amikor meglepetésül, kis színes híradás keretében az újságok, a rádió és a televízió hírül adták, hogy Székesfehérváron a hazánkban ideiglenesen itt tartózkodó szovjet katonáknak, ünnepélyes keretek között átadták az első száz öröklakást. Ezzel a jól sikerült viccel nagyon sok embert sikerült megnevettetni Magyarországon.

Bálint György Lajos