Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-10-01 / 32. szám

2006. OKTOBER 1. MOZAIK , SZEKSZÁRDI (fi tasArnap jJ EVANGÉLIUM Aki nincs ellenünk, velünk van! (Márk 9,38-48) Az elmélkedésem címét nem a hajdani pártvezértől, Kádár János­tól vettem, hanem az Űr Jézus szavai ezek Márk evangéliumában, amelyek elhangzanak a mai vasárnapon katolikus templo­mainkban... Jézus ezt az apostoloknak mondja, miután beszámolnak arról, hogy olyanok is űztek ki gonosz lelkeket, akik nem tartanak ve­lük. Jézus nem szűkkeblű, nem féltékeny, hanem nagyvonalú és tudja azt, hogy aki a nevében tesz csodát, az nem fogja őt egy­könnyen szidalmazni. Utána Jézus figyelmeztet bennünket a botránkoztatás veszé­lyességére. „Ha kezed, lábad megbotránkoztat, vágd le, ha sze­med megbotránkoztat, vájd ki!” A hétköznapi életben és a közéletben tapasztaljuk, hogy van­nak sajnos - ahogy egy lelki író mondja: „Enyves kezű emberek, akikhez mindig ragad valami. Vannak ökölbe szorított kezű emberek, akik mindig ütnek valakit. Van­nak rossz lábú emberek, akik mindig rosszban sántikálnak. Van­nak olyan lábak, amelyek viszolyognak a helyes úttól... Vannak szemek, amelyek mindig azt látják meg, amit nem kell. Csak azt lesi, hol, és kiben van a hiba, csak oda pislognak, ahol rosszat lehet látni és tanulni. Vannak szemek, amelyek csábíta­nak, csalogatnak, és másokat vakítanak..." (Koller Gyula) Legyünk a világosság fia és kezünkkel tegyünk minél több jót, lábunkkal a jó úton járjunk, és szemünkkel csak a jót vegyük ész­re, és legyenek a szemeink a lelkünk tükrei. Jézus azt kéri tőlünk legyünk a világosság fia, világítsunk, hogy ebben a sötét világban legalább annyi fény legyen, hogy meg lehessen különböztetni a jót a rossztól. Kérjünk erőt Jézustól, hogy a jóhoz ragaszkodjunk és a rosszat elutasítsuk gondolatainkkal, szavainkkal és cselekedeteinkkel, kezünkkel, lábunkkal és szemünkkel! Bacsmai László plébános NYELVTÁBOR Te, én és az emlékeink hány „enyhítő körülmény”. Az órák közé jó néhány szünetet is be­iktattak, amikor volt lehetőségünk sportolásra, pihenésre, és lehetőleg kiüríteni a fejünket, hogy a követ­kező órán csak úgy „kongjon” majd. Esténként, az utolsó órákon, össznépi gyülekezetét hirdettek. Miután németesek és angolosok egyaránt Összejöttek, külföldi nyelvtanárainkat hallgattuk, ők meséltek, mi kérdeztünk az orszá­gaikról. Nekem a legkellemesebb élmény mégis csak az volt, amikor a közös zenélések alkalmával diák és tanár kilépett általános szerepéből, és együtt énekelve törölték el a ha­tárt nyelv és nyelv között. Nos, még mielőtt vala­ki olvasás közben azt hinné e tábor lakóiról, hogy kisangyalok gyüle­kezetéről van szó, fel kell rá hívjam a figyelmét, ti­zenévesekről írok. Már­pedig ahol a tizenévesek, ott az általános jókedv is tipikus jelenség. Másképp fogal­mazva, a reggeli fáradtságot nem a hajnalig tartó tanulás okozta. Ám mindig eljött a következő nap is, és magával hozta a jó hangulatot, fel­hőtlen nevetéseket, egyszeriben el­feledtetve velünk mindennemű fá­radtságot. Visszagondolva erre az egy hét­re, egyre inkább megbizonyoso­dom arról, a jó papnak igaza van, ha holtig tanul, mondjuk német nyelvet. Ennek ellenére, egy mély­ponton úgy érezhetjük, képtelen­ség ennél többet bezsúfolni becses fejecskénkbe. Erre a tünetre megol­dásként csak kitartást és töretlen lelkesedét javasolhatok, ezért jövő­re ugyanott, ugyanakkor találko­zunk. Te, én és az emlékeink... Bencze Barbara gimnáziumi tanuló Ismét teltház volt Domboriban, a Nyitott Világ Alapítvány által szervezett intenzív nyelvtábor­ban. Több éves hagyománya van ennek a tábornak, ahova minden évben anyanyelvű tanárok érkez­nek, hogy a magyar diákokat an­gol és német nyelven tanítsák. így volt ez az idén augusztusban is. Természetesen a tanulásról szólt az egész nap, hiszen közép és felsőfokú nyelvvizsgára készültek a diákok, szorgalmasan és fegyelme­zetten. De nem csak tanultak: jókat be­szélgettek, kapcsolatok, barátsá­gok szövődtek. Egymástól is sokat tanultak; olyasmit is, ami túlmutat egy idegen nyelv keretein: odafi­gyelést, együttműködést, kölcsö­nös megbecsülést. Jól érezték magukat egymás tár­saságában. Tanár és diák egyaránt. Általános nézet, hogy egy idegen nyelv elsajátításához szükségünk van gyakorlásra, nap mint nap. Ter­mészetesen ismernünk kell a nyelvtani szabályokat, a helyes ki­ejtést és elegendő szókincset is meg kell tanulnunk hozzá. Bizony, az általánosságok sem tévedhetetlenek. Nem azt mon­dom, hogy a fent említettek mel- lőzhetőek, de édes kevés ahhoz, hogy egy másik nemzet nyelvét ne csak tudjuk, hanem ismerjük és érezzük is. Ismerni az ottaniak szo­kásait, az országot mind részletei­ben, mind egészében. Érezni a he­lyiek közvetlen reakcióit, a nyelv csínját-bínját, a zenéjüket, és min­den mást, ami felett elsikkadnánk egy hétköznapi nyelvórán. Tudták ezt azok a fiatalok is, akik augusztusban egy hétig Dom­boriban táboroztak, kihasználva a „Nyitott Világ” alapítvány által kí­nált lehetőségeket, és intenzív nyelvoktatásban vettek részt. Az „intenzív” alatt napi nyolc né­metórát értettem, ami első hallásra talán ijesztően hangzik, sőt, talán még másodikra is. Végül is, milyen diák az, aki a nyarából önként felál­doz ennyi időt a tanulásra? Tehet­ném fel a kérdést a mai világban, ámde nem teszem. Ugyanis az igazsághoz hozzátartozik még né-

Next

/
Thumbnails
Contents