Szekszárdi Vasárnap, 2006 (16. évfolyam, 1-43. szám)

2006-04-16 / 14. szám

I

2006. ÁPRILIS 16. HÉTRŐL HÉTRE tasAmüp^

„SIKÍTÓ HOLD, KÉT LÓ ÉS SZERETKEZŐ KATICÁK"

Fergeteges költői est a Költészet Napján

Április 10-én, a Költészet napjának előestéjén költői felolvasó estet tartottak az Irodalom Házában. A műsor menete meglepő módon nem csupán a klasszikus költők műveinek felelevenítésével tartotta a színvonalat. Az új „tolnatáji fiatal szerzők” költeményei ugyanis - a vendégek véleményei alapján is - méltán felvehetik a versenyt a nagy költőóriásokkal.

Az összejövetelt a Fiatal művészekért Alapítvány részéről Samu Attila nyitotta meg. Elsők között Szapphó és Anakreón ókori költeményeit idézte fel a műsor vezetője duettben, szinkronban görögül és magyarul felolvasó-párjával, Németh Judittal. Élvezetes volt hallgatni a különböző fordítás-variációkat - Éljünk, Lesbia; vagy a Töredék a halálról - Radnóti Miklós már-már horrorisztiküs elemekkel játszó fordításában.

A felolvasást Kocsis Imre Antal folytatta, aki zömmel Babits hátrahagyott verseiből idézett fel egy csokor- ravaló képet. A „nappal pogány a fű a dombok homlokán” vagy a „holtig teremjek” szövegrészek méltán teszik örök érvényűvé és mai korban is újszerűén hatónak a Jónás imája alkotóját.

Babits Fekete országának gyászos és sötét hangvétele Töttős Gábor előadásával még erősebben domborító- dott ki.

Ugyanakkor Samu Attila hangsáv- érzékeltetései a József Attila sorok által sem kisebbítette az este magasztosságát. A műsor második felében még Pilinszkytől hallhattunk hangfelvételen Négysoros megoldásokat, valamint Nyílegyenes labirintusokról szóló „beszámolókat”. A költő utószó versével aztán már egy kicsit

„megágyaztunk a holdsütésben” ismert alkotóinknak, mivel következhettek a mai generáció képviselői.

Sorrendben először Simon Attila olvashatta fel néhány költeményét. A „kevés a hegycsúcs a felhőkben” vagy éppen „a halál is kevés már” megoldások újszerűsége még naggyá tehetik a fiatal, 17 éves költőt a későbbiekben.

Urbánus hangvétele figyelemreméltó képekkel tűzdelve hat menekülésként a mord városi létből egy elképzelt, fényekkel teli világba.

Kovács Lászlótól, a 28 éves alkotó pedig egyenesen bravúros stílusában megkomponált verseket hallhattunk. Módszere korszerűen hat a mai kor követelményeiben, képei, színei egy teljesen más, izgalmas világot hoznak be a mába a posztmodernen túl

és valahonnan innen... „Két ló” című költeményének sikere a hallgatóságra gyakorolt magas hatásfokában és technikájának filmszerűségében csapódott le. A „hold sikított, vagy a „láncban a halottak” menetelése a lovak után a „szél fújta a lombokat és a piros inget” megoldások már-már a népszerű Quimby zenekar énekesének, Kiss Tibornak „lobog a hús a csontokon” típusú hallucinációira emlékeztetnek. Ha ma létre lehet hívni paradigmaváltást a magyar költészetben, azt hiszem, valahol itt, ebben a stílusban kell kijelölni a váltószerkezet helyét. Bár, egyik írásában a „szégyellem a kék köpenyt, mert nem vagyok gondnok" kép valószínűleg posztmodern késő Kádár-érában töltött gyerekkori hatásokból, emlékekből táplálkozhat.

Átélhettük még katicák szeretkezését a pingpongasztalon és hallhattunk hárfafejű emberekről, de magunk elé képzelhettük az őrültet, aki így kiabált: „Megöltem Istent!” Válaszként ezt kapta: „Isten üzeni: él és jól van”. A törpe című vers játéka, filmessége pedig egy izgalmas, már- már neo-Weöresi kontextusban hathat a kor emberére, ha a fiatal költőt megismeri a nagyközönség.

A következőkben Panyi Zitától hallhattunk verseket, s igen figyelemreméltó megoldásokat „mustízű ablakokról”, betonközegekről. Egyfajta nagyvárosi állóképsor zordság, me- nekülés-meddősség jelenik meg szemünk előtt, ha a betonközegről, egy születésnapról, az ellenség emeletes ablakairól, vagy fel-levonuló emberekről kerül elő a szó. írásaiban a szép és eredeti nőiesség tükröződik ki.

Végül Töttős Gábor olvasott fel verseiből, a tőle megszokott nyugodt kisvárosi stílusban. A „korod szüretre hív”, vagy a város nagy költőinek apa szerepben való megjelenítését láthattuk: „...gyermekként kézen fog, ha lázad a hit” verssorában. „Kell a műhely” kifejezéssel pedig utat mutathat a következő generációknak az építkezésre. Gyimóthy Levente

„Észre kell venni az apró örömöket!”

Léleképítő összejövetel Oloffson Piacid atyával

Az elmúlt hétvégén városunkban vendégeskedett Oloffson Piacid, a sok viszontagságon keresztülment pannonhalmi bencés szerzetes atya. Itt tartózkodásának utolsó napján, hétfőn este tartott előadást a Léleképítő rendezvénysorozat soron következő vendégeként. A humortól sem mentes találkozón a már kilencvenedik életévébe lépett atya beszélt olyan isteni és emberi dolgokról, átélt küzdelmekről, a GULÁG-on töltött éveinek kálváriájáról, amely életútra egyaránt tekinthet csodálattal úgy a jelen fiatal generációja, mint a középkorúak vagy a sok mindent megélt idősebbek.

Az atya 73 éve pannonhalmi szerzetes, s ott végezte el a tanárképzőt, szerzett doktorátust teológiából. Elmondta, a háború után, 1945 nyarán fiatal tanárként helyezték Pestre addigi tanáraival együtt. Egy évre rá azonban klerikális reakció vádjával őt és paptársait letartóztatták. Az Andrássy út 60-ba került, ahol embertelen kínzások közepette alázták porig méltóságában. Ám a legnagyobb szenvedés csak innen kezdődött meg számára, politikai fogolyként száműzték a Szovjetunióba, egy GULAG- táborba. A tíz év, amit kegyetlen körülmények között kellett megélnie - mint mondta - nem tudta megtörni, sem testileg, sem lelkileg. Mindig kitalált valamit rabtársaival, amivel köny- nyebben lehetett átvészelni az ottani viszonyokat.

A folyosómosások alkalmával a halálos ítéletüket váró rabtársainak énekelt magyar nyelven feloldozást, megkönnyítve ezzel szenvedésüket a megváltozott légkörben. Saját bevallása szerint akkor értette meg, neki küldetése van azon a helyen, az Úr oda rendelte őt, hogy Isten igéjével tartsa a lelket fogolytársaiban.

Az előadás során a szerzetes atya megosztotta a közönséggel a túlélés négy szabályát, amelyek - mint fogalmazott - minden körülmények között segítenek az embernek.

Elsőként kiemelte a szenvedést, melyet nem szabad dramatizálni, mert rosszabbul járunk.

Második szabályként rátért az apró örömökre, amelyeket észre kell venni a világban. Az emberi érték fogalmát, mint harmadik aranyszabályt így foglalta össze mondta Piacid atya, „meg kell mutatni, kik vagyunk”. Ennek kapcsán egy újabb történettel próbált rávilágítani az értékteremtés fontosságára: 1955. szeptember 24-én szabadult volna magyar társaival a táborból, ennek ellenére akkor nem indultak el. A szabadulás napján úgy döntöttek társaival, még maradnak pár napig, mert a gyárigazgatónak nem lett volna meg az ötéves tervezet-beosztása. Cserébe éjszakai pihenőt és teljes bérezést kértek tőle, amit meg is kaptak. Rabságuk és kínzásaik végén így sikerült kényszerhelyzetbe hozni addigi rabtartóikat, megőrizve ezzel önbecsülésüket. Elmesélte, hogy búcsúzásuk napján elérték egy, a rabok által készített műsorral, hogy a fegyőrök megsirassák őket. Ezzel a gesztussal is próbálták érzékeltetni az ottani vezetők felé emberi mivoltukat.

Negyedik, egyben utolsó szabályát magától az Úrtól merítette. „A túlélést maga az Úr is akarja, s akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a gondokat” - figyelmeztette a hallgatóságot. Mint mondta: a rabsága alatt sem hagyta el az Úr, s ott is sikerült misét mondania az elítélteknek.

Szabadulása után Piacid atya 1956-ig egy fűrészüzemben dolgozott, ahol is jó munkájáért majdnem kitüntették vörös csillaggal, de - mint mondta - ezt megúszta az 56-os forradalom kitörése miatt, így nem került szégyenfolt szerzetességére. 1990-ben végleg Pestre került, ahol a XI. kerületi Szent Imre templomban azóta is aktívan gyakorolja papi szolgálatát, s a vidéket járván, tart számtalan lelki gyakorlatot a híveknek.

Beszámolója végén beszélt családja svéd eredetéről, s Oloffson nevű őséről, aki 1714-ben került XII. Károly svéd király Poltavai hadjárata során Magyarországra. Gyimóthy Levente