Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-11-13 / 35. szám

SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2005. NOVEMBER 13. „Nem tudtam nyarat csinálni..." Mit jelent 1956? Erre a kérdésre válaszoltak azok a középiskolások, akik a Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének felhívására kutattak, a forradalom még élő tanúit keresték fel, és írásba öntötték gondolataikat. Az alábbiakban közöljük Benkő Gabriellának a Garay János Gimnázium tanulójának, (12/B osztályosának) második díjazott munkáját. ...Érdekes volt visszaolvasni a múltat. Hirtelen találtam egy kaput, amin átlépve majd' fél évszázadot visszamentem az időben. Olyan volt minden, mintha csak pár napja történt volna. Megakadt a szemem egy évszámon: 1956. Milyen különös év volt ez! Egyszerre gyönyörű és borzalmas! Úgy döntöttem, leírom most, mit is éltem meg ezen esztendő őszén. Szeretném, ha az unokáim is elolvasnák és megértenék. A naplómban ugyanis kusza gondolatfoszlányok, egy-egy helyszín, egyegy kósza név bukkan föl csupán. De így sem lehet teljesen az övék ez az emlék. Hogyan is lehetne? Hiszen nem voltak ott! Nem látták! Nem szagolták, és nem ízlelték!... ...Az 1956-os események nem értek váratlanul. Ha a húrt erősen megfeszíted és elpattan, csodálkozol, miért? Mert túlfeszítetted! Az első találkozásom a forradalommal október 23. estéjén történt, a Dózsa György út felé menet, a Sztálin-szobor ledöntéséhez indulva. Én a Dózsa György úti szakszervezet székházáig jutottam el. A lépcsőn állva néztem végig a szobor haláltusáját. Először nem bírtak vele, de aztán jöttek a munkások és hegesztőpisztollyal elvágták a csizmája fölött, majd teherautóval meghúzták és a Duna felé döntötték. Éljenzések, hurrákiáltások hangzavarában történt mindez. Majd hirtelen csend lett és a Himnusz dallamai hasítottak bele a némaságba. Olyan szép volt, hogy már fájt. Még most is fáj, főleg, ha belegondolok abba, hogy a ma embere már nem tudja így elénekelni, nem tudja így érezni, nem szökök a szemébe könny, ha meghallja, nem tud igazán magyarnak lenni. Amikor föláll egy ünnepélyen, hogy meghallgassa (mert énekelni már kínos lenne), azt sem tiszteletből, nem őszintén teszi, hanem az elvárások, az illem miatt. Nem sajdul bele a szíve, nem kulcsolja imára, vagy nem teszi szívére a kezét, miközben szól a Himnusz, azt már szégyelli... Ez akkor nem így volt. Egy emberként zengte áhítattal a tömeg! A magyar tömeg! Nemsokára felkiáltott valaki: a Rádióhoz! S a tömeg oszlani kezdett. Megtudtam közben, hogy azok a munkások döntötték le a szobrot, akik annak idején felállították. Furcsa humora van a sorsnak, nem? Aznap éjjel már zúgtak a fegyverek és zúgtak másnap is. Elkezdődött a népfelkelés, folytatódott nap nap után. Nagy Imre idejében, a szabadságharc idején nem találkoztam olyan szörnyűségekkel, mint a megtorlás idején. Kezdetben az oroszok a tankjaikon ülve paroláztak a fiatalokkal. Egykettő próbálta magyarázni már aki kissé tanult akkoriban oroszul -, hogy nem ellenük harcolunk, hanem az előbbi kormány ellen. Később, a Nyugati pályaudvar tájékán röpcédulákra is kiírták ezt oroszul is. Meg még azt is, hogy: nektek is kellene hasonlót vívnotok ott, Moszkvában. Ott is lobogni kéne az emberi szabadság zászlajának. Majd az oroszok kivonultak Budapestről. Ettől kezdve érezhető volt, hogy győzött a forradalom, a szabadságharc. Az oroszok is elfogadták, a kormánnyal együtt a 12 pontos követeléseket, amit az akkori diákok tettek le a kormány elé. November 1-3. Között teljes volt a csend, még a villamosok is megindultak a Lehel és a Váci úton. Úgy tervezték, hogy 5-én, hétfőn a munka is megindul az üzemekben. Harmadikára volt meghirdetve a hősi halottak temetése. A gyászünnepség a Vérmezőn kezdődött el. Ekkor Kádár elvtárs már sehol sem volt. Elterjedt a hír, hogy megszökött a Parlamentből, hírhedt társaival együtt, és 4-én már valóban értesült az ország az árulásról. Pedig előtte ő is fogadkozott, magyarázkodott elvtársainak, hogy nem leszünk igazán nagy párt, de megtisztulva megmaradunk. Később megmutatta az igazi arcát, hogy ki is volt ő valójában! Az ÁVH elvtársai már előre tudtak a tervéről, az árulásról. Ezért is merték még a szabadság utolsó napján is elkövetni gaztetteiket. Az történt ugyanis, hogy Újpesten az áruház és az akkori Tanács háza között volt egy tér, az újpesti Hősök tere, ott állt - nem tudom pontosan, hogy kiről mintázták - a Hősök szobra. A miénk-e, vagy a szovjeteké, akkoriban nem foglalkoztam ezzel. Történt, hogy a szobor talapzatán előző nap délutánján, november 2án egy fiatalember volt felravatalozva. A neve Polcz János. Élt 23 évet. Meghalt a Magyar Szabadságért. Ez a felirat egy iskolai fekete táblára volt krétával felírva, két fiatal szabadságharcos önként vigyázott reá tisztelegve. Tömeg és virágok vették körül, a látvány megható érzést váltott ki. Hogy hol lőtték le, arról nem hallottam, csak annyit beszéltek,, hogy az akkor tevékenykedő AVH tette. Úgy volt, hogy éjjelre is marad az őrség, vigyáz reá, tiszteletadással virrasztanak. A holttest nemzetiszínű zászlóval volt letakarva, úgy hogy csak a fejrész volt látható. Úgy volt, hogy holnap, azaz 3-án, szombaton délellőt onnan viszik el vállon a vele harcoló bajtársai a Megyeri úti temetőbe. Én akkor Újpesten laktam, a Rezi Károly utcában, közel a tanácsházához. Még akkor is bizonytalan volt a villamosjárat, ezért busz után kellett érdeklődnöm. Az áruház irányába menet, a jobb oldalon, ahol a szobor állt, megdöbbenve láttam, hogy a tegnap felravatalozott holttest lerugdosva fekszik, ez a laikus számára is megállapítható volt. Ez az eset kora reggel, fél hat tájban történt. A tetem fejjel lefelé, a virágok szanaszét dobálva. Idegesség fogott el azon gondolkodva, vajon ki tehette ez^^ Lassan menve, vissza-vissz^^ néztem és hirtelen megpillantottam a szobor mögött, egy kis bokorba megakadva a tegnap még leborított szemfedeles zászlaját. Hirtelenjében az a gondolatom támadt, hogy magammal kell vinnem, további zászlóvivőként. Tehát e gondolattal hirtelen, sietséggel odarohantam, felkaptam, öszszegyűrve a kabátom alá rejtettem és hazavittem magammal a zászlót. Szinte rejtegetve óvtam, senkivel nem közöltem, titkomat magamban őriztem. Mint mindig, akkor is tudtam, éreztem, hogy az akkori eseményeknek egyszer békés úton meg kell még valósulniuk, mert ez a szent igazság! De sajnos nem tudtam ny^^ rat csinálni... wj November 4-én egy alvó varosra galádul rátört a sötétség novembere. Kegyetlen és kíméletlen volt ez az időszak, a terror hulláma söpört végig az országon. Ágyúk döreje ébresztette a várost jajkiáltások hangzottak: Segítség, segítség! Jön az orosz! El is fojtotta a magyarok SZENT szabadságharcát, azt, amelyet akkor arany betűkkel kellett volna kiírni az égre, hogy ITT A MAGYAR SZENT SZABADSÁGHARC!!! És nem vérrel, mint az akkor megtörtént! Mert akinek igaz vér folyik az ereiben, az tudja, hogy „Istenért, Hazáért, Családért" érdemes élni, de ha kell, meghalni is érte! Á többi eszme mind a papírkosárba dobható! De inkább el kell égetni, nehogy vissza tudja hozni a szél! Benkő Gabriella t