Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-10-09 / 30. szám

Irodalmi meléklet 2005. OKTÓBER 9. József Attila-verspályázat 2005, Ördög Tamás: Kongó életkép karóval jöttél s belémdöfted mély csontig hatoló fájdalom velem együtt itt valék vagyunk egyedül de keresetlenül a város elfedi halálom s külhonként bennem dobog szívem árván mert senkim is elhagyott személyesnévmás felsorolás düledező alkonyórákon mit megtör monoton nagy zörej s zakatol tői Ördög Tamás 1986. március 23-án született Szekszárdon. Miután az I. Béla Gimnáziumban leérettségizett, Budapestre került, ahol jelenleg a MIOK József Nádor Szakképző Iskola idegenvezető-angol szakát végzi. Szerelme már középiskolás korában is a színház volt. Jelenleg színitanodában tanul, amatőr és profi társulatokban játszik, a maga által szervezet amatőrcsoportban rendez és ír. Korábban drámákkal foglalkozott, versekkel most jelentkezett először. * . Eltér Csaba: HELYETTEM ISPOTÁLY Most nézz rám és ne vakítsd el többé kéken szemem fényét. Nem, nem szereplek emberek vígjátékában bikiniben és nem ugrálok már le városközi vonatok szélhajából. Nem vagyok kíváncsi képcsillag érzékedre, szegezz bár magnumot a nyelvemnek jégkirálynőni. Nem vagyok már harminckét éves sem és éktelen normann éj szellők sem kínozzák már arcom elhamvadó zászlaját. És hiába aggatsz kékszín padlizsánokat a hajamba, nem tébolyszom már félálomba sem egyetlen veled, sem anyáddal, az édessel. Mosolyogj bár, mosolyogj csak az embereknek, nem kell nekem semmi mi milliméterekre is magányba borít. Érts már. Ne légy erjedő széndioxid molekula éjszakám kütjában, mert mindjárt rámvirrad a holnap és merci a virágaidért, de inkább elültetem hol még élni lehet, hol még fényedzik az élet adta pofon az orcákon, sugárzó mosollyal tűrve, hála a hasadó uránnak kétszázharmincötször, elmennék bár nem enged egy égbekapaszkodó égett fáktól tarkított földrengés bombázta rómaromvárosom. Nélkülem, naná, már nem is marad itt, elszublimálok mégis a tegnapba, belecsókolok melegebb légkörök nyakszirtjébe, s ha még mindég akarod, vigyázd Te népek narkotikumát, légy Te az öntudat, egy kockacukorból pettyezett dobókatica, kélj szárnyra szélviharai zöldet egy kanárival és lavinázz vadkörtét egy fakó gesztenyefáról alá, mikor árnyaim tovasettenkednek a jégforró nyárba az éjfélszemhunyásán. Szelleme a világnak légy és meghonni az embereket talán. Bár tudnám ki vagy, miért kell még Neked a sok zuhatag gyermek szopránja. írjad a mesét, hallgasd az életet, ne lásd magad előtt futni a jégacél képeket. Nem lopják el az éjszakád, s hazunni másét Neked is tilalom, szabaddá lenni, mégha ócskaságos ártalom is a hiénák könyökéről csacsogni a félárnyékot. Eltér Csaba 1985. július 13-án született Mátészalkán, ahonnan a család 1986-ban költözött Szekszárdra. Érettségit a Garay Gimnáziumban tett, majd a sikeres felvételit követően a Budapesti Corvinus Egyetemre kertült, ahol jelenleg a gazdálkodási kommunikáció szakra jár. Tavaly már sikeresen bemutatkozott a Babits-pályázaton így a József Attilapályázaton elért eredménye nem számít meglepetésnek. Érett, egyéni hangja ígéretes tehetséget mutat. * Szihalmi Csilla: Színjáték „Az én hitem a földek melegsége és miként a föld szétszórja melegét gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt, AI az én hitemet úgy osztom szét közöttetek." ^ (J.A.) Bohóc vagyok, azt hiszem. A Világ-színpad szálkás, ócska deszkáin komédiázom a járókelőknek. Üvegszememen visszaverődnek... mosolyok, szörnyűségek. így tréfálkozom együtt a boldogokkal, így hurrognak le a betegek, lármáznak. Hadat viselnek a szavakkal, megviselten. Úgy ragadnak ki egy-egy szót szanaszét történetükből, mintha egy szál fenyővel agyon akarnának csapni, mit gyökerestül rabolnának el a földtől - ha tudnák. De gyengék ők csak egy-egy tűlevelet szaggatnak le, s vacogó fogaik között motoszkál a kétségbeesés: Félj! - mondják a hasonlóságot keresik pedig mind egyformán emberek vagyunk. Fehér zászlót lengetek... ők mindent feketének látnak. Leteszem a fegyvert, a szavakat. M Pantomim vagyok, nem szólok. ™ Felemelem a kezem, azt hiszik, ütök, s belémrúgnak. Levegőt veszek - mintha beszélni kívánna a néma - „vicc ez", s felkacagnak hangosan, mások tátott szájjal bámulnak - hátha megtörténik. Lefekszem a földre - mint halott gazokból gyászkoszorút fonnak. Riadt, éles kuncogás tör ki, és sietve, lopva... elhantolnak... Átölelem most a földet, mint szerelmes, ki bújik a szerető ölébe. Soha nem voltam még ilyen közel - bár - a kedveshez. Soha nem volt még semmi ilyen teljes. Soha nem kapaszkodtam még így semmihez. Szívverésed hallgatom, mint ringatót, te sárgolyó... Játékszer vagy a Hatalom kezén: Örökmozgó. Soha nem szerettem így még senkit, pedig Szerelem nélkül nem lehet. Számolom a homokszemcsék ezreit, mint a belőlem kitépett 1