Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-07-03 / 22. szám

2005. JÚLIUS 3. SZEKSZÁRDI A ván új könyvének, az In Baccho et Venere - Versek a borok szerelméről és a szerelmek boráról című kötetnek megjelente. Sokunk Kipijének ez már többedik munkája. Egy régi baráttal, Csokonai-Illés Sándorral, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának tudományos titkárával beszélgettünk. * - Kis Pál István költői munkásságát - régi barátságuk okán - nem is a kezdetektől, hanem a kezdetek „élőitől" ismeri. Van-e valamilyen megállapítható íve ennek a költészetnek? - Azt mondhatom, hogy nagyon biztató íve van. Pistánál egy pályakezdésről van szó - ezt mindannyian tudjuk -, egy megkésett pályakezdésről, amely szinte példa nélküli. Nagyon kevés példa van ugyanis ennyire megkésett indulás•

a, a magyar költészetből én nem is iagyon tudnék rá példát mondani, legfeljebb a képzőművészetből lehetne meríteni. Ami az ő művészetében engem nagyon gyakran elgondolkodtat, az az a klasszikus érték- és formafelvállalás, ami az első időszaktól kezdve szinte anakronisztikusnak tűnik, korszerűtlennek - valljuk be őszintén. A XX. század költői közül ugyan sokan fölvállaltak klasszikus formákat, műfajokat, nem kizárólagosan, hanem el-elvétve, vagy egy-egy ciklus erejéig, de annyira tisztán, mint ahogyan Kis Pál István teszi, szinte ugyancsak példa nélkül való. Ha az ember józanul végiggondolja, és racionálisan közelíti meg a dolgot, akkor nem is igazán érti: miért teszi ezt, miért nem tájékozódik a ma korszerűnek tekintett posztmodern formák iránt, miért nem próbálkozik azzal, ha klasszikust is művel? Ugyanakkor ha megnézzük a köteteit, az egyes ciklusokat, és megvizsgáljuk a formát, megvizsgáljuk a műfajt, rá kell döbbennünk, hogy teljesen adekvátak. Ezzel együtt mindig van benne egy fajta irizálás, átjátszás, nem is tudom egészen pontosan megfogalmazni, hogy tudniillik ő sem zárja ki egészen, hogy ebben valami szatirikusát érezzünk. Hogy egy szonettformába ő is belegondolja, hogy igen, ez egy borzalmasan régi forma, nincsen benne semmi új vagy újdonság, de tudja és felvállalja, és ezzel felvállalja azt, hogy ezen túl kell valamit még adnia, hogy ezt költészetnek elfogadjuk. Független attól, hogy milyen formát használ, a versei kell, hogy beszéljenek maguk-ért. - Miért vállalja akkor Kis Pál István ezeket a formákat? - Azt hiszem azért, mert valami fantasztikus stílusérzéke és formaérzéke van. Tehát például egy szonettkoszorút megírni - ami egyszerűen gigászi vállalkozás - számára egyszerűen nem jelent gondot. Oly mértékben nem, hogy nemcsak hogy fölnő a feladathoz, hanem mindig tud hozzátenni valamit. Hozzá tudja tenni azt a többletet, ami megszólítja a mai embert is. Amikor tehát olvassuk a versét, akkor mi igenis tudjuk, hogy ugyan egy „korszerűtlen" formáról van szó, de ezek a formák egy értékőrzést, értékállandóságot jelentenek. Azt tudniillik, hogy az ember azt mondja, hogy a múltban voltak értékek, amelyeket meg kell tartanunk. Hogy a múltban voltak módok, ahogy az ember emberi életet élhetett - többek között a művészet segítségével és a művészet által -, és ezt meg kell őriznünk. Vállalja tehát az úgymond korszerűtlenséget, hogy ezeket az értékeket megpróbálja számunkra átmenteni. Az ő költészetének tehát szerintem jelenleg ez a lényege. De egyáltalán nem csodálkoznék, ha mondjuk két év múlva egészen mással lepne meg bennünket. - Például mivel? - Nem merném vállalni, hogy megjósoljam, merre fog tartani. Magunk közt szólva én azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer váratlanul vége szakad a verseskötetek sorának, volt már erre példa az irodalomban. Az a meglepetés is bekövetkezhet, hogy újabb formákat keres és újabb műfajokat, beleértve, hogy a líra és a verses epika mellett esetleg megjelenik a próza. Az ő kísérletező kedvébe ez is belefér. De az sem kizárt, hogy valami egészen újjal lep meg bennünket, ami nem klasszikus, nem is posztmodern, hanem valami, amit csak ő csinál. A perspektíva nagyon nyitott, és a lehetőségek tárháza az ő esetében igen gazdag, benne van valamennyinek a lehetősége. Én arra látok a legkevesebb esélyt, hogy csupa hasonló zsánerű kötet következnék a későbbiekben. Orbán György könyvhét mindig tartogat meglepetéseket. Sok szekszárdi olvasó számára volt Borok és verssorok Kis Pál István új kötetéről A spárga már nálunk is több, mint madzag... Egy barátom látogatott el hozzám a szőlőbe. Kérdezte: segíthet-e walamit? Mondtam, hogy van itt egy kis műtrágya a spárgánál kéne elszórni, én addig mást csinálnék. Barátom teljesítette az elvárható maximumot. Abban az évben lettek a legszebb paprikáim, merthogy egy darab madzaggal volt kijelölve, hová vetettük a paprikát. Hát, ennyire ismeri a köznép a spárgát. > A történetet Kovács János mesterszakács mesélte azon a rendezvényen, melyet a Szekszárdi Borvidék Kht. szervezett Tengelicen és aminek célja ennek a rendkívül egészséges és sokféle formában felhasználható zöldségfélének népszerűsítése. Önök persze joggal kérdezhetnék, mi köze a bornak a spárgához? Nos, aki eljött az Orchidea szálló kertjébe, azt gondolom a kérdésre megtalálta a választ. A spárga és a bor, mint kulináris élmény minden igényt kielégít, nem is beszélve arról, hogy az ételsort ezúttal a sonka és a szalámi is gazdagította. A rendezvény hagyományteremtő céllal jött létre és szerencsére az Atomerőmű, aki sokat tesz az egészséges életmód népszerűsítéséért, megfelelő támogatónak bizonyult. Es hogy miért éppen Tengelic? Nos, hiszik vagy nem, itt van Európa második legnagyobb spárgaültetvénye. Buják Imre 1993 óta foglalkozik ezzel a Nyugat-Európában rendkívül közkedvelt növénynyel, és mára ott tart, hogy a közel 400 tonnás éves termelés mintegy 90 %-a exporttermék. Buják Űr mindazonáltal jelentős szociális érzékenységére utal, hogy ebben az esztendőben a csomagolósoron a Kék Madár Alapítvány által kiközvetített hátrányban élők dolgoztak. De térjünk vissza a konyhába és a terített asztalok mellé. A melegítőedényekben leves, csőben sült és vajas spárga gőzölgött, míg a hidegtálakon ínycsiklandó saláta és szalámis illetve sonkás spárgás szendvicsek kellették magukat, melyek Rohn Károly és Stercz Ferencz műhelyéből kerültek az asztalokra. Mindehhez a szépszámú idelátogató a Danubiana, a Sebestyén, a Dúzsi, a Heimann, a Liszt és a Mészáros pince kiváló Chardonay-it, Rozéit, Fehér Kadarkáit és Sauvignonjait kóstolhatták. Az étkek elkészítéséhez a szakmai tanácsot Kalla Kálmán, a Gundel étterem főszakácsa adta, aki mellesleg a spárga szerelmese olyannyira, hogy elkészítette az első magyar spárgaszakácskönyvet is. Szerencsére olyan „szaktársakra" lelt, mint Kovács János és Géringer Mihály, akik a Hunyadi Mátyás Vendéglátóipari Szakközépiskola oktatóival és diákjaival közösen mindent megtettek annak érdekében, hogy a rendezvény népszerűvé tegye a spárgát. Egyöntetű szakmai véleményként hangzott el: félre kell tenni azt a téves nézetet, hogy a spárga kuriózum. Nyugat-Európa szerte ilyenkor spárgafesztiválok sora kerül megrendezésre, ahol tonnaszám fogy ebből a szervezetre jótékony hatást kifejtő zöldségből. Tény, hogy a szekszárdi piacon is megjelent ebben az évben már a spárga és tapasztalatból tudom magam is rendszeres látogatója lévén e közintézménynek - hogy egyre többen vásárolják. Az előrejelzések szerint kell még néhány év, mire felveszi a versenyt a brokkolival, vagy az avokádóval, melyeket néhány évvel ezelőtt még ugyanígy nem is ismertek a háziasszonyok és főzni szerető urak. Azt gondolom, jó ütemérzékre vallott a kezdeményezés, és a polgárosodás újabb jeleként a Spárga, Bor és Sonka Ünnepe hasonlóan népszerű lehet, mint amilyen a Pörkölt és Bor Ünnepe volt a Béla téren. - kg -